A felnőtté válási történetek manapság különösen nagy népszerűségnek örvendenek a fősodorbeli amerikai filmekben és sorozatokban. Az Egy különc srác feljegyzései, a Sráckor, a Stephen King-féle Az adaptációja, a Lady Bird vagy a netflixes sci-fi széria, a Stranger Things különböző variációk erre a témára, és alapvetően mindegyik optimista módon viszonyul hősei fejlődéséhez. Az idő és a kor előrehaladtával a kamaszok megérnek, benő a fejük lágya, és megtanulnak együttműködni, csapatban dolgozni társaikkal, vagy csak egyszerűen elindulnak a szocializálódás útján, és rájönnek, hogy nem kizárólag magukért, hanem embertársaikért is felelősséggel tartoznak. Nyilvánvalóan más jellegűek az európai, kiváltképp a kelet-közép-európai filmek, hiszen más-más társadalmi és kulturális közegekben, illetve a lehetőségek hiánya miatt régiónként radikálisan különbözhetnek egymástól a tipikus életutak és -célok.

Már a német gyártású, szintén a Netflixen megtekinthető időutazós sci-fi, a Sötétség is homlokegyenest eltér a Stranger Thingstől, amelyhez tévesen hasonlították, mert ebben a tinédzser főhősök érése, felnőtté válása abban nyilvánul meg, hogy eljutnak a felismeréshez: világuk sorsa csak akkor fordulhat jobbra, ha ők mint a globális kataklizmát kiváltó anomáliák örökre eltűnnek nemcsak a jelenből, hanem a múltból is. A magyar FOMO más műfajú, mégis hasonló irányú történet: ennek főhőse is azáltal válik éretté, „életre késszé”, hogy vállalja az igazmondást és a bűnhődést azzal együtt, hogy ily módon mélypontra jut a cselekmény végére. Régiónkban Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanjának kifejezetten pozitív és életigenlő végkifejlete jelenti a kivételt. Ezzel a filmmel rokonítható, sőt Baski Sándor a Filmvilágban már rokonította is az ukrán rendező, Antonio Lukics több fesztivált (például Karlovy Varyt) megjárt művét, a Hangtalan gondolataimat, amely egyszerre kegyetlen és felemelő filmgroteszk.

Az igaz történeten alapuló film hőse Vagyim (az őt játszó színész, Andrij Lidagovszkij hasonló kálvárián esett át), egy húszas évei közepén járó ukrán fiatalember, aki távol él szüleitől, Kijevben tengeti életét. Alkalmi munkákat vállal, tehetséges hangtechnikusként megrendelésre rögzít különböző hangokat, és egyszer szeretne zenélni is, meg elmenni Ukrajnából. Vagyim persze csak a hangtechnikához ért igazán, magához az élethez nem annyira. Szó szerint óriásgyerekről van szó, mert a főhős több mint két méter magas, de azon kívül, hogy úgy-ahogy el tudja tartani magát, és dolgozgat, nem nagyon képes irányítani sorsát, és a Kárpátalján élő édesanyja árnyékában létezne, ha nem lakna tőle tisztességes távolságban. Ez a jövőkép nélküli fiatal férfi egy nap ajánlatot kap egykori munkaadójától: ha képes egy videojátékhoz több jellegzetes állathangot, köztük egy ritkaságszámba menő réce hangját rögzíteni, akkor kimehet Kanadába, és a gyártóstúdió állandó alkalmazottja lehet. Igen ám, de ehhez vidékre, Kárpátaljára kell utaznia, ahol taxisofőr édesanyja segítségére szorul, mivel ő maga nem tud vezetni. Közös utazásuk során pedig nemcsak az derül ki, hogy Vagyim mennyire nem ismeri az életet, hanem az is, hogy mennyire elidegenedett egymástól szülő és gyermeke.

A Hangtalan gondolataim nem pusztán útifilmbe oltott felnőtté válási történet, hanem az úgynevezett nemzedéki közérzetfilmek (Mészáros Márta: Kilenc hónap, Nyikita Mihalkov: Etűdök gépzongorára) csoportjába is besorolható, hiszen az anyán és a fián keresztül egy-egy generáció életérzését, világlátását, társadalmi helyzetét is megjeleníti. Antonio Lukcsin a groteszk eszköztárának segítségével bontja ki a problémát. Vagyim tragikomikus módon perspektívátlan, munkája már-már abszurdnak tűnik, mert legyen szó állatról vagy emberről, teljes mértékben kiszolgáltatottja „alanyainak”, akiktől a hangokat nyeri, és a siker érdekében szó szerint bármire képes. Az egyik jelenetben egy idős ember nevetését kellene rögzítenie, de ez azért lehetetlen feladat, mert az öreg nem tud őszintén nevetni, eljátszani pedig nem akarja a jókedvet. Később egy papagáj marad néma mindaddig, amíg hősünk be nem öltözik a madár gazdája, egy középkorú özvegyasszony elhunyt férjének, és az állat jelenlétében el nem kezd szexuálisan közeledni a nőhöz.

Vagyim képtelennek tűnő dolgokat művel, de ezek az önmagából kifordult, a közelmúlt krízisei miatt traumatizált társadalomban szinte normálisnak számítanak, és legfeljebb a főhőshöz hasonló fiatalok menekülnének ösztönösen ebből a realitásból, az idősebbek (mint az özvegy) sorsukba beletörődve játsszák az abszurd játékot. „Mindegy, hová, csak innen el” – ez a vágy sok más, kelet-európai (cseh, román, lengyel, magyar stb.) emberben is megfogalmazódik, a statisztikák tanúsága szerint rengetegen el is hagyták és hagyják hazájukat a kedvezőbb nyugati fizetések és az élhetőbb mindennapok reményében. Egyáltalán nem biztos, hogy Vagyim annyira vágyik Kanadába, a videojátékos cég és az abszurdnak ható munka csak kapaszkodó számára, amelynek segítségével kimászhat az ukrajnai gödörből.

Vagyim édesanyja az idősebb generáció képviselőjeként megélte az államszocializmus utolsó évtizedét, a rendszerváltásokat, és látta a Szovjetunió összeomlását, majd megromlott kapcsolatai miatt csalódott a férfi–nő viszonyban, illetve az új rendszerben, a demokráciában is. Csalódása elsősorban a 2010-es évek korrupciós ügyeiből, a diktatúra felé tendáló politikai vezetőkből, illetve a véres majdani (kijevi) forradalomból és a Donyeck környékén kirobbant háborúból ered. Az anya esetében a taxizás ugyanúgy kényszerpályát jelent, mint a Dögkeselyű értelmiségi hősénél, vagy mint fiánál a hangrögzítés. Ám fiáéval ellentétben a nő munkája a beletörődést, és nem a kiútkeresést szimbolizálja. Míg az állandóan úton levő Vagyim azért vállalja a megaláztatásokat, hogy kijusson Ukrajnából, addig édesanyja egyazon városban kering nap mint nap, és nincsenek távlati céljai, (legalábbis a felszínen) beletörődött a sorsába. Passzívan sodródik egyik rossz kapcsolatból a másikba, és az is beszédes, hogy fiával egyidős férfiak szerelmét keresi, ami tökéletesen rímel a részben személyes jellegű, részben politikai töltetű kapuzárási pánikjára. Azaz a nő nemcsak azért sírja vissza fiatalságát, mert már nem mutat jól a fotókon, hanem fia példáját látva tudja, neki is jobb lenne innen elmenni, de ehhez már nincs elég bátorsága és motivációja. Munkával és hedonizmussal (evéssel, ivással, strandolással) próbálja tompítani rossz közérzetét, de ez csak tüneti kezelés, hiszen bármilyen komolyabb konfliktus kijózanítja, és ekkor szembesül az egész generációját érintő kilátástalansággal, ami depresszióba és öndestrukcióba taszítja. Tragikomikus öngyilkossági kísérlete sokat elárul illúzióvesztettségéről és cselekvésképtelenségéről: kifekszik az útra, hogy elgázolja egy autó, ám amikor megérkezik a „végzetes jármű”, a sofőr rádudál, az anya pedig elnézéseket kérve felkel, és odébb áll. Ahogy az Etűdök gépzongorára sekély tóba ugró Platonovja, úgy Vagyim édesanyja is olyan mértékben elveszítette emberi tartását, hogy már saját életét sem képes kioltani.

Mindkét központi karakter egyértelműen a környezet áldozata, az ukrán társadalmi-politikai káosz terméke. A film szimbolikája kissé nehézkes és túlgondolt, de azért megfejthető, hogy miért volt szükség a mohácsi vész idején játszódó prológusra, amelyben egy kereskedő magyar szerzetesekre próbálja rátukmálni az állítólag Jézus tejfogait tartalmazó csomagot. Az 1526-os katasztrófa pecsételte meg az akkori Magyarország sorsát, amelyhez a Kárpátalja is hozzátartozott: az ország három részre szakadt, elveszítette függetlenségét, és folyamatos háborúskodás jellemezte az oszmán uralom 150 évét. Hangsúlyos motívumok a prológusban a mocsár, a patak, amelybe belefulladt II. Lajos király, a fogak és a szekvencia kitartott záróképén lassított felvételben szálló madártollak. Ezekkel szorosan összefügg, hogy Vagyim egy drága fogműtét előtt áll, mert a fogak legalább olyan fontosak számára, mint a menekülés vagy a nyitójelenetben a szerzetesek számára a Jézus-ereklye. A nem éppen megváltónak született főhős később maga is elsüllyed egy mocsárban, ami teljes vereségéhez vezet, a tollmotívum pedig újra feltűnik a templomi zárójelenetben: az újdonsült párjával időközben Belgiumba távozott édesanya kérésére gyújtott gyertya kiégeti a férfi karácsonyi ajándékát, tollkabátját, amelyből madártollat húz elő. Ezek a motívumok mind arra utalnak, hogy bár a szabadságot jelképező tollak (amelyekkel mintegy „elrepülhetne”) ott vannak Vagyim birtokában, de nem tud élni velük, mert a társadalmi-politikai közeg mocsara visszahúzza.

Az anya és a cselekmény során feltűnő hatósági figurák egyaránt „mocsárként” funkcionálnak. Vagyim édesanyja fiát szó szerint visszahúzza, nem tudja huszonéves felnőttként kezelni: ha káromkodik, akár egy kisfiút, szájon üti, végig bűntudatot kelt benne, hogy még nincs saját családja, és inkább az általa lenézett szakmában próbál érvényesülni. Sőt az anya hisztériát csap fia kanadai útja miatt csak azért, mert önző módon nem akar magára maradni, főleg azután, hogy átverte őt az egyik fiatal párja. Hasonló módon bánnak vele a vidéki katonai rendőrök, akik pusztán azért hurcolják meg, mert „idegen”, mert Kijevből jött, és még látszik rajta, hogy fiatal és naiv. Vagyim felnőtté válási történetének éppen az a tétje, hogy felismerje, milyen országban él ő valójában, és miért kellene a jövőben céltudatosabbnak lennie (tulajdonképpen ezért is kell világot látnia, kimozdulnia a kijevi burokból). A megalázó rendőri nyomozási procedúra, jogainak két lábbal tiprása, a hatósági figurák önkénye egyértelműen egy rosszul működő, antidemokratikus és paranoid, patologikus rendszer benyomását keltik, ami minden Vagyimhoz hasonló fiatalt csak elriaszt, életüket megmérgezi.

A Hangtalan gondolataim okosan, kifinomult módon fogalmaz meg társadalomkritikát. Szórakoztató alkotás tele humorosabbnál humorosabb jelenetekkel, amelyek azonban mind tartalmaznak kiábrándító, keserű, Kelet-Közép-Európa szerte ismerős, rendszerszintű igazságtalanságokat és társadalmi anomáliákat. Más jellegű, összetettebb alkotás ez, mint a VAN, mesterien komponált, egyszerre meghitt, reménykeltő és végtelenül lelombozó, kijózanító zárójelenete pedig egy darabig biztosan velünk marad.