„Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan hely ezen a Földön,
mely nagyobb örömöt és hasznot hozhatna az utazónak,
mint Itália.”
(Joseph Addison: Remarks on Several Parts of Italy, 1705)

Ez az írás egy Felix Mendelssohn Bartholdy itáliai utazásáról szóló útirajzsorozat első fejezete. Ettől kezdve legalább 32 héten keresztül követhetik a 19. század szerintem legműveltebb zenészének útját itt a Jelenkor Online-on. Ezek a legfontosabb paraméterek, ezekhez igyekszem alkalmazkodni, de nem ígérem meg, hogy mindig sikerülni is fog. Félixnek pedig azért hívom (lásd a sorozat címét), mert az elmúlt években annyit foglalkoztam vele és a családjával, hogy ezért fölajánlaná a tegeződést, illetve egyszerűbb is így, mint folyamatosan kiírni, hogy Felix Mendelssohn Bartholdy. (A figyelmes olvasónak föltűnhet, hogy nem kötőjellel írom a vezetéknevét: csak azért teszek így, mert ő sem használt ilyet.)

*

Itáliába, a kultúra dicső országába többnyire lelki és szellemi élményekre vágyva indultak útnak. A középkor embere Rómát tekintette fő úticéljának, a hit hajtotta, nagy reményekkel zarándokolt az Örök Városba; Tannhäuser például azért, hogy a pápától kapjon föloldozást.[1] V. Albert müncheni herceg sokkal prózaibb megbízást ad udvari zeneszerzőjének, Orlando di Lassónak: olyan énekeseket és muzsikusokat kell szerződtetnie Itáliában, akik egyrészt hajlandóak Münchenbe költözni, másrészt kimagaslóan tehetségesek ahhoz, hogy a késő reneszánsz egyik legpompásabb udvarának fényét emeljék művészetükkel. Később a fiatal nemesek körében jött divatba az itáliai utazás, mely a testi vágyak csábításainak ellenállni nem tudók számára – és ők voltak többen – nem szellemi fölépüléssel, hanem fizikai leépüléssel jár együtt (Johann Joachim Winckelmann régész rájuk panaszkodik, amikor azt írja, hogy „úgy jönnek ide, mint a bolondok, és úgy mennek el, mint a szamarak; ez a nemzedék meg sem érdemli, hogy okítsák és tanítsák”). Egészen más csoportot alkottak a képzőművészek, akik évszázadok óta tanulni érkeztek ide – később kiderül, Félix is többre tartotta Itália festészetét, szobrászatát és építészetét, mint zenei életét –, akadtak olyan festők, akik egyszerűen kötelezővé tették volna az olasz tanulmányutat.

Pedig egyáltalán nem volt veszélytelen útra kelni. Technikai, szervezési értelemben egészen mást jelentett egy utazás, mint ma. Nem véletlen, hogy többen indulás előtt végrendelkeztek. Amíg manapság egy hosszú hétvégére is „megéri” kiruccanni Rómába, addig a 18-19. században egy valamirevaló itáliai utazás négy hónapig, de olyan is akadt, amelyik több mint egy évig tartott.[2] Akinek volt esze, az egyházi naptár alapján tervezte meg az utazását: a nyári forróságban csak ritkán vágtak neki az útnak, többnyire októberben érkeztek, a telet Rómában vagy Nápolyban töltötték, a karnevál Velencéhez „tartozott”.

Georg Friedrich Händelt is nehezen lehetett rávenni arra, hogy elinduljon, pedig Ferdinando de’ Medici herceg győzködte. Megpróbálta rávenni az alig 21 éves zeneszerzőt, hogy menjen vele Firenzébe, és tanulmányozza az ottani muzsikát. Hogy meggyőzze, gyűjteményéből több kottát is a fiatal zeneszerző rendelkezésére bocsátott, aki viszont nem sokkal később azzal adta vissza ezeket, hogy számára semmi újat nem tartalmaznak. Sőt mi több, egyenesen középszerűnek nevezte a darabokat, bár nem mulasztotta el hozzátenni, hogy a műveket inkább egy angyal, mint énekes vagy énekesnő hangjára írták. A herceg jót nevetett Händel önérzetes válaszán, és bizonygatni kezdte, hogy Itália az egyetlen olyan hely, ahol egy fiatal komponista a tehetségét úgy tudja kamatoztatni, hogy közben még újat is tanul. Händel erőn felüli vállalkozásnak tartotta az utazást, olyan kényelmetlenségnek, mely a belefektetett pénz és energia ellenére „csupán aprócska gyümölcsöket hozhatna”. Végül beadta a derekát: 1706 őszén, amikor a mester Firenzébe érkezett, már rendszeresen közlekedő postakocsijárattal utazhatott, legalábbis a német nyelvterületen ekkor már nyomtattak menetrendet. Az utazó többféle szolgáltatást is igénybe vehetett: a rendes postakocsi többnyire megbízható volt, de lassú, az úgynevezett „Ordinari-Posttal” jobb szolgáltatást kapott, ha pedig az „Extra-Postot” választotta, az útvonalat is maga határozhatta meg, igaz, jóval többet kellett fizetnie. Egy szuszra 25-30 kilométert tettek meg, az átlagsebesség, ami persze függött az időjárástól és az utak minőségétől, 6 km/h volt. Nyikolaj Karamzin orosz író, aki a 18. század végén utazgatott, így emlékezett: „Amikor megérkeztünk egy állomásra, szinte mindig ott kellett töltsük az éjszakát, de legalábbis órákat voltunk kénytelenek várakozni. Az utak rendkívül rossz állapotban, ezért csak lépésben haladhattunk.” És Karamzin még át sem kelt az Alpokon! A hegyi utakon ugyanis többször megrekedtek a kocsik, az utasok meg gyalogolhattak, vagy hordszéket bérelhettek. A tengelytörés, a kifordult kerék mindennapos balesetnek számított, de az sem volt szokatlan, hogy egy kocsi a kanyarban fölborult. (Félix az itáliai útja előtt Angliában járt így, komolyan meg is sérült, olyannyira, hogy imádott nővére esküvőjén nem is tudott részt venni.) A kényelemről pedig még nem is beszéltünk. Wolfgang Amadeus Mozart édesapjának írja: „…alig vártuk a pillanatot, hogy a célnál legyünk, s a rövid, de igen fáradságos utazás végére érjünk. Biztosíthatom, egyikünk se hunyhatta le egész éjszaka egy pillanatra sem a szemét. Ez a kocsi még a lelkét is kirázza az embernek! És az ülés! Kemény, mint a kő! Wasserburgtól fogva valóban azt hittem már, hogy hátsó felemet nem fogom bírni egészen Münchenig elhozni! Nehéz volt, és sejtésem szerint tűzpiros. Két teljes postaállomásnyit úgy utaztam, hogy a kezemre támaszkodtam, s a hátsó felemet a levegőben tartottam. […] A jövőben az az elv fog vezérelni, hogy inkább gyalogolok, semmint hogy postakocsiban utazzam.”[3]

Ha éppen nem azzal foglalta le magát az utazó, hogy a kényelmetlenségekre panaszkodott, akkor beszélgethetett, de voltak olyanok is, mint Stendhal, akik inkább az olvasást választották. (Napóleon egész könyvtárat vitt magával, amelyik könyv untatta, azt egész egyszerűen kihajította az ablakon.) Szerencsés esetben sötétedésre elérték a postaállomást, vagy azt a fogadót, ahol a lovakat ellátták, a kocsis megpihenhetett. A higiénia persze nem mindenhol volt megfelelő. A korabeli útikönyvekben rendre figyelmeztetik az utazásra készülődőt, hogy vigyen magával ágyneműt és evőeszközt, mert ezek hiányában könnyen összeszedhet valami betegséget. Heinrich August Ottokar Reichard, aki az útikönyv (nem az útibeszámoló) műfajának megalapítója, azt tanácsolja, hogy a biztonság kedvéért mindenki rakjon be az utazóládába egy szarvasbőrt is, és azzal takarja le fekhelyét, így biztosan megmenekül a fertőzéstől. Johann Wolfgang von Goethe egy huszárvágással megoldotta a problémát: saját ágyat vitt Itáliába. Már ennyiből is kiderülhetett, mekkora csomaggal kellett útnak indulni, és akkor még nem is beszéltem a különböző évszakoknak és eseményeknek megfelelő ruhákról, cipőkről, csizmákról, kalapokról, a gyógyszerekről és a fegyverekről (Johann Friedrich Neugebaur 1848-ban még azt tanácsolja, hogy az utazó feltétlenül vigyen magával egy tőrt). Az utazási kisokosok tele voltak az „egzotikus” betegségek gyógyítására szolgáló receptekkel. Az egyik szerint láz esetén az utazó „fogjon egy pókot, nyomja szét, helyezze egy kendőbe, majd azt vagy kösse a homlokára, vagy szorítsa a halántékához”, és a hatás nem marad el (a pók számára minden bizonnyal). Vigyázni kellett a vízzel is, ami gyakran fertőzött volt. A már említett Neugebaur úr szerint minden esetben szappant kellett beledobni, ha pedig az nem oldódott föl, nem volt szabad a vizet meginni. Az utazás művészetnek számított, a szellemi élvezetekre vágyó embernek pedig fölül kellett emelkednie a szenvedéseken. Erről ír Goethe is az Itáliai utazás első fejezeteinek egyikében: „Egy utazás akkor élvezetes – föltéve ha tiszta élvezetre vágyik az ember –, ha az élvezet elvont. Nem szabad foglalkozni a kényelmetlenségekkel, a kellemetlenségekkel, a zavaró tényezőkkel vagy azzal, ami nincs összhangban velem. […] Így lesz az élvezet gazdag és maradandó, hiszen ezért utaztam, nem pedig a pillanatnyi jóllétért és kedvtelésért.”

Félix itáliai utazásának első állomása Weimar, ahová Goethe meghívására érkezett. De erről majd legközelebb.

Bélyegkép: Mátyássy Jónás