Vetró, Rozner, Bereményi (Géza útja önmagához). „A kezdet kezdetén magamban léteztem.” Ez Bereményi Géza nemrég megjelent regényének, a Magyar Copperfieldnek legelső mondata. Innen indul a történet, hogy 636 oldal után az olvasó, aki, miként én, kitartó érdeklődéssel kísérte végig a főhős életének alakulását, megfogalmazza magában a regény utolsó mondatát, amit Bereményi nem írt le, ezt inkább a beavatott olvasójára bízza: „A kezdet végén – ez lenne a könyv befejező mondata – önmagam lettem.” Igen, a kezdet végén, mert az érettségi vizsga, ameddig az író elbeszéli önéletrajzát, miként másoknál, az ő számára szintén a felnőttkor küszöbét képezi. Amikor Géza valóban önmagává lesz. Innen nézve Bereményi a klasszikus nevelődési regény műfaját követi: a vele történt eseményeket sorba szedve, lineárisan mondja el élettörténetét. Azt hiszem, ez a könyv sikerének titka: az író megfontoltan alkalmazkodik az olvasók által jól ismert formai hagyományhoz. Kevés írói fogás, minimális időjáték, mellőzött nézőpont-cserebere – ezt a könyvet könnyű olvasni. Közben hitelesen megrajzolt figurákat kapunk, jól érzékelhető miliőt, amelynek színe, szaga, levegője van, s létezik egy hang, a narrátoré, akire rábízzuk magunkat. Leginkább abból származik ez a bizalom, mert az író rendelkezik azzal a „könnyed megfontoltsággal” (ez Bereményi kifejezése), amely rálátást biztosít neki a közelképek sorában megrajzolt világra.

Persze, amikor lényegében realistának minősítem Bereményi módszerét, hozzá kell tennem, hogy éppen e realizmusból fakadóan van néhány olyan pontja az elbeszélésnek, amikor termékeny rés támad a szövegen, váratlanul előre pillantunk, vagy hirtelen megvilágosodik és értelmet kap valamely múltbeli esemény, s ez sajátos mélységet biztosít a képnek. Ez a mélységi szólam olyan, mint a búvópatak, amely egyszer csak felbukkan, majd eltűnik a szöveg erdejében, de tudjuk, hogy ott van, érezzük csobogását a lábunk alatt, miközben az erdőt járjuk. Amikor például az egyik előrepillantás, az amerikai út elbeszélése során az ott élő költő, Baránszky László apakomplexusáról értesülünk, az elbeszélő visszanézve önmagáról is elmond valami fontosat, miközben a könyv egyik alapmotívumát érzékeljük. A regény alcíme: „életregény”, s ennek a szónak három jelentése van. Konkrétan az író memoárját kapjuk, de korrajzot is, továbbá életünk regényét, mindannyian benne vagyunk a könyvben, akik ebben a korban éltünk, élünk, én magam is. Főként azért, mert kortársak vagyunk. A regény címe, hogy erről is szót ejtsek, nemcsak úgy általában utal a Dickens-regényre – az is Bildungsroman –, hanem konkrétan az Ottlik Géza által fordított, illetve átdolgozott Copperfield Dávidra vonatkozik, amely szintén egy életút első szakaszát foglalja magában. Egy felnövekvő olvasói nemzedék egyik alapélménye volt ez a könyv. Én az Ifjúsági Könyvkiadó 1954-es kiadásában olvastam. Végső soron tehát egy magyar szöveg rímel egy másik magyar szövegre, az egybecsengő motívumok (névválasztás, apa-probléma stb.) ebben a szituációban kapnak jelentést.

Fentebb Gézának neveztem a könyv hősét, ami az íróval való azonosságának a jele, a családi névvel azonban bonyolultabb a helyzet. Ehhez tudnunk kell, hogy a cselekménynek három fázisa van, s ezekhez a szakaszokhoz különböző nevek kötődnek. A gyermekkori szakasz a negyvenes évek második felében játszódik, világa a Teleki-téri bérház és a piac. A gyermek Géza ekkor a Bereményi nagyszüleivel él, akik piaci árusok, kereskedők. A családját elhagyó apa után a fiút hivatalosan Vetró Gézának nevezik. Ennek az időszakasznak legfontosabb figurája a nagymama, Román Róza szeretettel megrajzolt alakja. Az ő portréjával irodalmunk egyik jellegzetes típusa gazdagodott, Babits Cenci nénije és Esterházy majki nagymamája után. A regény második szakaszában Géza, fájdalmasan kiszakadva addigi környezetéből, nevelőapjához kerül, édesanyja második férjéhez, Rozner sebészorvoshoz, aki nevére is veszi: így lesz ő Rozner Géza. A neurotikus doktor gyűlöli a fiút, indulatai zsákmányának tekinti, s különböző inzultusokkal alázza meg. A nevelődési folyamat negatív formát ölt: a mostohaapa – mint egy későbbi jelent során világossá válik Géza számára – öngyűlöletet akar kifejleszteni a fiúban, aki végül fellázad, s elmenekül megpróbáltatásainak helyszínéről. És kilép a Cukor utcai iskola világából is, magával cipelve emlékeit: az ’56-os forradalomról, a Kossuth téri sortűz áldozatairól, a bevonuló szovjet hadsereg által szétlőtt belvárosról. Súlyos teher.

Itt most álljunk meg! Egy felmerülő kérdéssel kell szembenéznünk. Mert a Teleki-tér világát láttuk már a rendezőként is jelentős Bereményi Eldorádó című filmjében (1989), az iskolai évek képe pedig megjelent az immár kultikusnak számító Gothár-filmben, a Megáll az időben (1981), amelynek forgatókönyvét Bereményi írta. A mostani szavak és a korábbi mozgóképek egymásra is vetülhetnek tudatunkban: a nagyszülők Eperjes Károly és Pogány Judit alakjában lépnek elénk a regényt olvasva, és Rajnák igazgatóhelyettes ellenszenves fazonja is feltűnik előttünk, akárcsak a Szukits-lány. Ismétli-e önmagát Bereményi Géza, vajon negyven év elteltével most ugyanúgy látja-e azt a világot? Ez a kérdés, persze, naiv, csak a rend kedvéért teszem fel, mert voltak, akik szóba hozták. Könnyű lenne azzal elintézni a dolgot, hogy a film tárgyias világa szükségképpen más, mint egy önéletrajz szubjektív hangvétele. Ennél fontosabb azonban, hogy epikus távlat jött létre, aminek eredményeként az egykori jelen vagy közelmúlt most két szinten mutatkozik meg: a hős számára, aki benne él a történetben, továbbra is jelen, az elbeszélő számára azonban, aki a megírás során pillant vissza, a téma múltként kap időbeli perspektívát. E kettős nézőpont alapján állíthatjuk, hogy a filmekhez képest most egy új Bereményivel találkozunk. Soha nem maga a tárgy a meghatározó, hanem a közvetítés eredetisége. Ami azzal is jár, hogy a hős és az elbeszélő viszonya is módosul. Azonosak és mégsem ugyanazok. Ezt szépen jelképezi a nevekkel való játék.

Az epikus tartalommal kapcsolatosan azonban kifogásaim is vannak. És mielőtt rátérnék a memoár harmadik szakaszára, amikor a hős a pápai gimnázium diákja lesz, ezeket el kell mondanom. A Teleki-téri időszak és a Rozner-éra szerintem túl van írva. Az itt felhalmozott gazdag életanyag nem csak megterheli a szerkezetet, nagyobb baj, hogy az ismétlődő események (például Rozner doktor abúzusai vagy az iskolai epizódok) egy ponton túl már nem mondanak újat, a könyv ezért olykor elnehezedik, már-már unalmassá válik. A pápai évek viszont nagyobb epikus bőséget igényeltek volna, itt tehát keveslem azt, amit a korábbiakra nézve sokallok.

Az önéletrajz pápai szakasza a hatvanas évek első felében játszódik. Ennek elbeszélése során remek tanárportrékat kapunk, a háttérben Galántai igazgató úr nemes alakjával. Géza Pápán egy olyan tradícióval találkozik, amely Pesten már eltűnőben van. Ebben a közegben talál lelki visszhangra a fiúban Pilinszky költészete. A Négysoros és a Harmadnapon Géza szellemi és ízlésbeli érlelődésének fontos mérföldköve. Innen nézve vált ki hiányérzetet benne, sőt lepleződik le előtte a kádári konszolidáció éveiben fellépő új költői nemzedék, a Tűz-tánc antológiában jelentkező költők, az „alázattal, suttogva lázadók” magatartásának szomorú álságossága. Ez a felismerés együtt jár a balatoni nyár keserű leckéjével, a groteszkségében is félelmetes rendőrségi üggyel, amelynek elbeszélése során jellegzetes figurák bukkannak fel: a pitiáner besúgó, az álnok Szakács főhadnagy, a félelmetes Horváth százados és az egész „belügyi társaság”, amellyel találkozva világossá válik hősünk számára az ő akkori társaságát alkotó vagány „fejek” szabadságának korlátozottsága. Ezt a „belevaló lányok”, akik nagyon is praktikus döntéseket hoznak jövőjükről, jobban tudják, mint a fiúk.

Mint említettem, néhány fontos esetben áttetszővé válik a szöveg, s mögötte éles fény vetül a háttérre. Ilyen „palimpszeszt-élményt” kínál a Teleki-téri szakaszban a nagyapa háborús története Kloiber főhadnagyról, valamint a mostohaapával való viaskodáshoz kapcsolt előrepillantás, az ötvenéves Mészöly Miklós születésnapi köszöntésének képsora, amelyre rávetül Rozner doktor álombeli megjelenése. Az elbeszélés kettős szólama egyfelől szakítást jelent a gyötrő emlékkel, éppen annak megértése, tudati feldolgozása révén, s együtt jár az írói pálya kezdetével, immár az anyai-nagyapai Bereményi néven. Ezt az olvasói élménykört gazdagítja az események és motívumok találkozása. Amikor a gyerek Gézát a hadirokkant Nagy Zsigmond elviszi magával a Kerepesi-temetőbe, hogy Jókai és Kossuth síremléke előtti tisztelgés után szembesítse Görgeinek, az „árulónak” az emlékével, a jelenet a kollektív nemzeti önámításnak azt a tapasztalatát rejti, amelynek személyes változata a felbukkanó apa élethazugsága. Ennek jelképe az elvesztett aranyóra históriája. Az apa történetével párhuzamosan kap új színeket Évinek, az anyának a portréja. Sokan ellenszenvesnek tartják őt, ez persze nem esztétikai ítélet, de nem is igaz: ahogyan vannak anyatípusú lányok, úgy léteznek, mint ez az Évi, lányságukat lélekben megőrző anyák is.

Kulcsfontosságúnak ítélem Weöres Sándor pápai irodalmi estjének jelenetét. Több szempontból is. Konkrétan azért, mert ezt a programot a lepusztult kastélyban rendezik meg, amelynek udvarán disznókat tartanak. Az est utáni, barátinak szánt beszélgetésen a költő váratlan jelenet főszereplőjévé válik, amelyet lehet részeg effektusnak találni, pedig sokkal inkább a kort leleplező, a disznók röfögése által kiváltott, burkolt szókimondásról van szó. De más szempontból is érdekes ez a jelenet. Az a tanár ugyanis, aki elhívta Gézát erre a programra, szégyelli tanítványa előtt a váratlan epizódot. Géza azonban mélyebben megérti a jelenetet, mint a tanára, aki a fiú magyarázatát gúnyolódásnak fogja fel. A tanár és a diák kölcsönös meg nem értése élezi ki azt az egész könyvön végigvonuló témát, amelyet a nyelv kérdésének nevezhetünk. A szereplők ugyanis többé-kevésbé elkülönülő nyelvi világokban élnek – a Teleki-tér nyelve különbözik a belvárosi szóhasználattól, a belügyi nyelv nemcsak a „vagány fejek” beszédmódjától, de a nyilvános frazeológiától is elkülönül –, fontos szituációkban a nemzedékek sem értik meg egymást, erre döbben rá Géza az enyészetnek odavetett pápai kastélyban. Fontos lecke ez az író számára. Gondolom, ha Bereményi folytatja az önéletrajzát, ezzel a kérdéssel is foglalkoznia kell. Legalábbis ezt ígéri a sorkatonai szolgálatot megkezdő hősnek a könyvet befejező jelenete.

Az üres pápai kollégiumban eltöltött karácsony az önmagába nézés próbája. 1964 szilveszterének pesti kavalkádja pedig pillantás a korra. Prousti pillantás. Ebben a figyelő tekintetben feltárul a konszolidáció színe és visszája. Nem összehasonlítás céljából használom a prousti jelzőt, ez nem illene ide. Csupán az teszi jogosulttá, hogy mivel Géza ebben az időben Az eltűnt időt olvassa, a szöveg néhány tónusa, s főként a nézőpont az íróvá válás szándékát sugallja. És azt is, hogy nem csupán önmagát szeretné megírni, hanem a korát is, a kortárs szemével.