A 2020-as koronavírus-járvány az élet szinte minden területére kihatott, többek között növelte a bezártság miatti alkoholfogyasztás mértékét is. Ha kicsit eltávolodunk a jelenlegi krízistől, láthatjuk, hogy az alkoholfogyasztás, továbbá a vele járó – s nem csupán egészségügyi – káros hatásmechanizmusok a mindennapjaink részét képezik. A legfrissebb OECD-adatok alapján Dánia az éves fogyasztás terén nem sokkal marad el Magyarországtól. Mindezt azért érdemes tisztázni, mert Thomas Vinterberg (Születésnap, A vadászat) legújabb – elsőre dánspecifikusnak látszó – filmje, a Még egy kört mindenkinek, ha nem is univerzális, de mindenképpen széles körben, s így idehaza is ismerős problémakört jár körül.

A film négy középiskolai tanárról szól, akik nemcsak munkatársak, de évek óta szoros barátságot is ápolnak egymással, és eseménytelen középosztálybéli értelmiségi életet élnek: dolgoznak, gyereket nevelnek, olvasnak, néha összeülnek stb. Martin (Mads Mikkelsen), a történelemtanár viszont hirtelen ráébred, hogy nem csupán munkája iránt vesztette el az érdeklődését, de már családja számára is pusztán díszletként funkcionál: feleségével alig beszélget, gyerekei nem igénylik a társaságát, fakultációs osztálya pedig a közelgő érettségi miatt le akarja cserélni, mert képtelen fókuszáltan leadni a vizsgaanyagot. A négy kolléga Nikolaj (Magnus Millang) születésnapi vacsoráján rádöbben, hogy Martin problémái egyáltalán nem egyediek: mindegyikük magánéleti vagy karrierbéli nehézségekkel küzd, és teljesen motiválatlanul, mechanikusan élik az életüket. Az enyhe alkoholgőzös este folyamán aztán Nikolaj, a pszichológiatanár elővezeti a norvég pszichiáter, Finn Skårderud elméletét, miszerint az ember alapvetően alkohol-deficittel küzd, azaz a megfelelő, boldog, kiegyensúlyozott működéséhez folyamatosan bizonyos szint fölött kell tartania a véralkoholszintjét. A kissé becsípett baráti kör tagjai elhatározzák, hogy magukon tesztelik le Skårderud elméletét, és (kezdetben) szigorú szabályok szerint elkezdenek munkaidő alatt is inni.

Vinterberg filmje ezen a ponton könnyen abba a csapdába eshetett volna, hogy egyoldalúan járja körül mind az alkoholfogyasztás, mind az életközepi válság problémakörét, ám a dán rendező intelligens módon nyúlt a témákhoz, ugyanis a Még egy kört mindenkinek nem vált át se tanmesébe, se üres bohózatba. Az elbeszélés mindvégig képes megtartani a komoly hangvételt, annak ellenére, hogy Martin, Nikolaj, Peter és Tommy kísérlete bőven hordoz magában komikus elemeket (a leghumorosabb pillanatok Nikolajhoz kötődnek, aki a kísérletvégzés közben tudományos szakzsargonnal jegyzeteli az eseményeket). A humoros és a komoly hangvétel arányát okosan megtartó film egyértelműen Martin köré épül, ám a barátok egy-egy momentummal mégis kiemelkednek a statiszta szerepkörből, és nem csupán a dramaturgiailag fontos pontokon tűnnek fel. Ettől függetlenül Martin figuráján figyelhetjük meg szorosabban a kísérlet minden aspektusát, kitérve a szűk, illetve tágabb kapcsolataira is. A négy barát kezdetben pozitívan reagál a változásokra: munkájukban sokkal felszabadultabbak, sikeresen ébresztik fel a diákokban a motivációt, Martin pedig szépen lassan ismét az egyik legnépszerűbb tanárrá válik, sőt, családjával is normalizálódik a helyzet: újfent kirándulásokat kezd szervezni, több időt tölt a gyerekeivel, és feleségével is újra intimebb viszonyba kerül. Ezen a ponton Vinterberg filmjének fókusza jóval túllép az alkoholfogyasztáson, az emberi természet laboratóriumi illusztrációjává válik: remek jeleneteken, motívumokon keresztül világít rá az emberi esendőség, a hedonizmus és az önpusztítás hétköznapi, földhözragadt pillanataira. Nikolaj alapvetően igazolhatónak tartja a kísérletet, és még több adatot szeretne, ezért második lépésként növeli a napi mennyiséget, ám ez sem elégíti ki a csapat tagjait, akik egyre keményebb formában kezdik feszegetni mind a saját, mind a környezetük határait.

A fenti epizód a film többi részénél is erőteljesebben hordozza a klisés tanulságok lehetőségét, de Vinterberg filmje ügyesen lavírozik: egy percig sem érzi a néző, hogy valamilyen elemi, ám igencsak egyoldalú tanulságot próbálnának lenyomni a torkán. Habár a kísérlet végkimenetele szinte már a kezdetekkor borítékolható, ez nem róható fel hibaként a filmnek, inkább alapvető emberi tényezőkből eredeztethető. Vinterberg filmjének legnagyobb érdeme, hogy nem akar monumentális tanulságot levonni a látottakból, nem próbálja úgy beállítani a különböző függőségeket (leginkább a szerhasználatot), mintha az ördögtől való jelenség lenne, vagy a társadalom peremére szorult „szerencsétlenek” kizárólagos sorsa. A szereplők jómódú családban élnek és tisztes munkájuk van (kicsit rá is játszva a „pedagógus mint a közösség értelmiségi csúcsa” klisére), bukásuk (vagy inkább naiv botlásuk) mégis mindvégig emberi és átérezhető marad, nem végtelenül sötét, széles körben átélhetetlen tragédiaként jelenik meg. Vinterberg ezzel az ábrázolásmóddal egyrészt elkerüli, hogy az alkoholfogyasztásról démonizált tabuként szóljon, másrészt filmje véletlenül sem tekinthető propagációnak, csupán arról van szó, hogy az alkoholfogyasztás negatív hatásait nem végletekben tárja elénk. Az ideig-óráig tartható hrabali miliőt egyfajta skandináv groteszk hatja át, ám amikor a Még egy kört mindenkinek állást foglal, azt szívszorító és sokkoló módon teszi, ízig vérig emberi és szerethető figurái iránt pedig a legkellemetlenebb pillanatokban is legfeljebb jóindulatú szánalmat érezhetünk. Az ilyen momentumok közé tartozik, amikor Tommy (Thomas Bo Larsen) kizárólag berúgva képes kapcsolatba kerülni az egyik kiközösített diákjával, és igazi pedagógusként viselkedni, vagy éppen annak az érettségizőnek a szála, aki végtelen önbizalomhiány miatt megfogadja a zenetanár, Peter (Lars Ranthe) tanácsát, és vodkát iszik a szóbeli vizsga előtt.

Néhány esetben kileng a film dramaturgiája: többször horgonyozik le indokolatlanul a tivornyáknál, egy helyütt pedig feleslegesen hozza be a nemzetközi politikai színteret, amikor egy ironikusnak szánt rövid montázs keretében ábrázolja a részegség jeleit mutató kortárs politikai vezetőket. Ám ha ezektől a fókuszvesztésektől eltekintünk, a Még egy kört mindenkinek egészében az emberi lét egyik alapvetését láthatjuk, azt a belénk táplált ösztönt, amitől szinte lehetetlen elszabadulni. A négy tanár kísérlete nem azért válik lehetetlenné, mert az alapvetésük hibás, hanem azért, mert a karakterek alapvetően gyengék és képtelenek a saját maguk által meghatározott kereteket betartani. Ez az ő nagy tragédiájuk: a projekt elején a nézőben már tudatosul, hogy a négy alany legnagyobb problémája nem az, hogy önmagukban unalmasak, kiégettek vagy éppen rossz pedagógusok lennének, hanem hogy évtizedek alatt eltávolodtak minden szociális rendszertől és közösségtől. Az univerzálisnak tekinthető probléma felelevenítése természetesen nem Thomas Vinterberg filmjének az érdeme, azonban a rendező egy olyan tipikusnak tekinthető problémakörre fókuszál, amely rengeteg közösségben húsbavágóan aktuális módon csapódik le. Teszi mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem válik hatásvadásszá vagy kioktatóvá, hiszen egymást követik az életszerű, szorongató események és a vidám, életigenlő fejezetek. Éppen ezek a váltakozások teszik Vinterberg legújabb filmjét elgondolkodtatóvá, sőt, talán vitathatóvá is. A rendező korábbi nagy sikerű művét, A vadászatot ugyanez a jó értelemben vett kettősség jellemzi. Végül – habár a színészek szinte kivétel nélkül kitűnően játszanak – fontos kiemelni Mads Mikkelsent, aki a zárlatban – a filmet átjáró kettősség csúcspontjában – talán karrierje legszabadabb és legszebb alakítását nyújtja. De hát az emberek is ilyenek. Töménnyel vagy anélkül.