A regény fejezeteit a két főszereplő egymást követő belső monológjai alkotják: az enyedi zsidó lány és a Brassó melletti faluból származó székely fiú felváltva számolnak be életük alakulásáról, miközben az olvasó betekintést nyer a korabeli kolozsvári és erdélyi viszonyokba, legyen szó a fürdőkultúráról vagy orvostudományi kérdésekről.

„S én éppeg amiatt nem kedveltem ezidáig a belletrisztikát s a költői írásokat, s álmosított minden efféle, mert az nem a reális és igaz valóság, hanem ki van találva, s akkor én abból semmit meg nem tanulhatok.” A női elbeszélő vélekedik így az irodalomról, Tompa Andrea kötetére azonban ez nem áll. Noha nagyrészt „ki van találva”, a regény szerzőjének felkészültségéről és alapos kutatómunkájáról tanúskodik, így a fikció szilárd kultúr- és tudománytörténeti alapokon áll; a századelőre emlékeztető nyelvhasználat pedig adekvát kifejezésformának bizonyul.

A fentebb idézett szakasz azon szövegrészek egyike, amelyet a fikció-valóság viszonyra fokozottan érzékeny recenzens ceruzával aláhúz a kötetben, mert reméli, hogy a regény saját értelmezéséhez talált kulcsot. Az ilyesféle kritikusi magatartást Tompa Andrea szövege cselesen játssza ki, s ez legpontosabban az elbeszélői pozícióra irányuló kérdés kapcsán szemléltethető. Lengyel Imre Zsolt a Műútban megjelent kritikájában utal például a regény belső monológjainak bizonytalan státuszára: felhívja a figyelmet arra, hogy a narrátori szólamok nem működnek sem naplóként, sem az elbeszélő irodalmi igényű szövegeként értelmezve. Az elbeszélő által létrehozott irodalmi szöveg opciója például azért tarthatatlan, „Mert én irodalmilag nagyon alacsony szinten állok, […] én nem tudok szépen komponálni, illetőleg fogalmazványokat írni. […] nem írok mást, csak a tudományos jegyzeteket, s az olyasmiben sem a költészet, sem az egyéni kifejezések nem játszanak elsőrendű szerepet.” A fejezeteket pedig akkor is nehéz naplóként olvasni, amikor a regény végén a két szereplő egymásra talál: „Példának okáért, hogy írunk-e naplót. Mostan, mai napság vagy a múltban. Mind a kettő leszögezi. Akkor kvittek vagyunk, nincs is mit kicserélni, […].”

A regény reflexiói az írásra vagy az elbeszélhetőségre vonatkozóan (a fentieken túl is akad hasonló szép számmal) tehát mintha csak irodalmárok számára kiépített csapdák lennének: felvetik az elbeszélői pozíció problematikusságát, egyúttal azonban rögtön jelzik azt is, hogy e problematikusság nem oldható fel.

Ha narrátori szerepek tekintetében nem is jön létre rend, kárpótlásul a cselekmény szintjén minden a helyére kerül: a regény végén a két elbeszélő egymásra talál, az addigi „én”-ből „mi” lesz, s a szereplők a boldog jövő reményében megállapítják, „Hogy mostan már semmit elbeszélni nem fogunk a múltból, mert nincsen is múlt.” A kötet leegyszerűsítve a klasszikus regény sémáját idézi: a könyv utolsó lapjairól a férfi és a női főhős – különféle megpróbáltatásokat és háborús szenvedéseket követően, a jellemfejlődésben az egymás megérdemléséhez szükséges szintet elérve – bizakodva tekintenek a jövőbe. Tompa Andrea regénye természetesen jóval összetettebb ennél; s mint ilyen, kiváló példája annak, hogy a klasszikus regényséma remekül formálható korszerűvé. Az elbeszélők várható egymásra találása a regény kezdetétől a levegőben lebeg, a boldogság ígérete azonban nem késztet gyorsabb lapozásra, mert a kötet egyes fejezetei önmagukban is jól formált történetek, egymáshoz viszonyítva pedig izgalmasan használják ki a váltakozó elbeszélői perspektívákból adódó lehetőségeket.

Tompa Andrea kötetének további erényeit sorolva kiemelendő még a címadó fejtől-lábtól alvásnak a regényen következetesen végigvezetett motívuma, a férfi és nő kapcsolatáról való lírai és finom beszédmód vagy a provincialitás kérdésének ironikus kezelése – összegző jellegű képzavarral élve: érdemes kézbe venni a Fejtől s lábtólt.

A folyóirat januári lapszámába Palojtay Kinga írt kritikát Tompa Andrea regényéről.