Bécs, 1811. október 9.

Ezer bocsánat és ezer köszönet innen az Ön kedves meghívásáért. Nagyon sajnálom, hogy nem követhettem a belső vágyaimat, és nem tekinthetem meg Lipcsét és az ottani vidéket. De mostanában rengeteg munka nehezedett rám. Megalakult a magyar parlament. És már előtte arról beszéltek, hogy a főherceg lesz Magyarország prímása, és ezzel együtt otthagyja az olmützi püspökséget. Én magam ajánlkoztam a császári felségnél, akinek mint Magyarország kormányzójának állítólag nem kevesebb mint hárommilliós bevétele van, hogy legalább évi egymilliót engedjen át nekem (és ezért magától értetődően mozgósítottam az összes zenei jó szellemet). Teplitzben nem kaptam további híreket, és itt semmit sem tudtak arról a tervemről, hogy tovább akarok állni. Az utazásomat illetően, amelyet tervbe vettem, sokáig haboztam, az iránta való elkötelezettségem miatt, de aztán mégiscsak a tervemet követtem. Mivel azt tudtam, hogy az ünnepek körül szükség lesz rám is. Mihelyt ezt eldöntöttem, futottam Bécsbe, és az első viharos szó, amit hallottam, az volt, hogy a kegyelmes úr számára minden papiság és minden papi teendő elveszett, és ez az egész dolog már nem lesz.[1]

Állítólag tábornok lesz (Ön tudja, hogy mit jelent ez), és én leszek a tábornoki szállás-mester a csatánál, és ezt nagyon nem szeretném elveszíteni. Mit szól Ön mindehhez? Egy másik esemény volt a magyarok jelentkezése. Már amikor beszálltam a kocsimba, hogy Teplitzbe utazzak, kaptam egy csomagot Győrből, azzal a kéréssel, hogy írjak valamit a pesti színház megnyitása alkalmából.[2] Miután három hetet Teplitzben töltöttem, és még mindig elég rosszul érzem magam, az orvosom tilalma ellenére most mégis nekiülök, hogy írjak valamit a bajszosoknak, akik nagyon szívélyesek hozzám. Szeptember 13-án elküldtem nekik a csomagomat, azzal az óhajjal, hogy október elejétől már minden haladjon a maga útján. De a dolog mégis még egy egész hónapot csúszott. A levél, amelyben ezt tudatni akarták velem, csak itt ért utol, különböző félreértések miatt; és ez a színházi esemény megint arra indít, hogy Bécsbe menjek.[3] Az elhalasztás nem jelent feladást. Belekóstoltam az utazásba, és ez nagyon jót tett nekem; de most már megint továbbmennék.

Éppen most kaptam meg a Lebewohlt; látom, hogy a többi példányt a francia címmel akarja megjelentetni.[4] De miért? A „Lebe wohl” egészen mást jelent, mint a „les adieux”. Mindkettő szívélyes, de az elsőt csak egyvalakinek mondjuk, a másodikat egy egész gyülekezetnek, akár egy egész városnak. Mivel Ön nem nagyon recenzáltat engem, ezért az adósom. Kevesebb példány is elég lett volna, és most sokkal könnyebb lenne a visszafordulás. És ezzel elég is legyen! De az ég szerelmére, hogy jutok én el addig, hogy valamit dedikáljak a bajor királynak? Kérem, erre válaszoljon mindjárt. Ha Ön valamilyen ajándékot szánna nekem, azt nagyon megköszönném. De az ilyesmit nagyon nem szeretem. Talán Ön dedikált helyettem? De hogy tehette ezt? Kéretlenül a királyoknak még csak ajánlani sem szabad semmit. Még a Lebewohlt sem ajánlottam a főhercegnek. És miért nem évszakkal, nappal és dátummal látott napvilágot, ahogy én írtam? A jövőben írásba fogom adni, hogy minden címet és feliratot változatlanul kell közölnie.

Az oratóriumról, mint ahogy általában is, azzal írasson recenziót, akivel csak akar.[5] Nagyon sajnálom, hogy csak egyetlen szót is szóltam a nyomorúságos recenziókról. Kit érdekelnek a recenzióírók, ha az ember látja, hogy a legnyomorúságosabb kontárok állnak a csúcsokon, és hogy milyen érzéketlenül bánnak műalkotásokkal, és az ügyetlenségük miatt így is kell velük bánniuk. Mert nem találják meg hozzájuk a megfelelő mércét, mint a suszter a bőrt. Ha az oratóriumom esetében valamit figyelembe kell venni, akkor ez az, hogy ez első ilyen típusú alkotásom, és mindössze tizennégy nap alatt készült, mindenféle tumultus, és más szorongást keltő életesemény közepette (a fivérem éppen akkor lett halálos beteg). Rochlitznak, már mielőtt odaadtam volna Önnek kinyomtatásra, egyáltalán nem tetszett a fiúkórus, „Wir haben ihn gesehen” (C-dúrban). Ő komikusnak nevezte, habár ezt itt a közönségből senki nem érezte így, miközben a barátaim között bőven vannak kritikusok is. De az igaz, hogy most már egészen másképp írnék meg egy oratóriumot, mint akkor. Ön azt szeretné, hogy jó szórakozást kívánjak Önnek. És ha ez valakire úgy hat, mint egy szúnyogcsípés, úgy mégiscsak gyorsan elmúlik, és az embernek még szép örömben is része lehet. Re-re-re-re-cen-cen-zál-zál-tatni-tatni-tatni-tatni, és nem a végtelenségig elhúzni. Ezt Ön eddig nem tudta elérni, ezért ezt most tekintse parancsnak.

Az oratóriumban van egy hely, ahol a kürtszólót a nyomtatásban két sorba kellene írni, a második kürtnek basszuskulcsa, az elsőnek violinkulcsa van. Az Ön korrektora ezt a helyet könnyen meg fogja találni; minden embernek több kulcsra van szüksége, még akkor is, ha semmit sem zár be, és semmit sem nyit ki vele. Fogok küldeni Önnek egy Kotzebue-nak szóló levelet, és arra fogom kérni Önt, hogy juttassa el a tartózkodási helyére. És van valaki Berlinből is, akinek megspórolom a levélbélyeget, a leveleit Önnek fogja küldeni, és én arra kérem Önt, hogy ezeket is juttassa el a megfelelő címekre. Remélem, hogy ezt nem veszi rossz néven tőlem. A levélbélyegek költségét a mindenkori értesítés után azonnal ki fogom fizetni Önnek. Az ég tartsa meg Önt. Remélem, hogy hamarosan találkozhatunk és beszélgethetünk. Ebből láthatja a szilárd elhatározásomat, hogy utazni szeretnék. A szász és különösen a lipcsei szeretteimnek, akiknek a velem szembeni jóakaratáról már hallottam ezt-azt, minden jót kívánok. És sok köszönet illeti a zeneműszéket is, akiknek a támogatásáról is hallottam már.

Az Ön Ludwig van Beethovenje

Ui: Mikor jelenik meg a mise?[6] És az Egmont? Kérem küldje el az egész partitúrát, akár lemásolva, az én költségemre (a partitúra fedezni fogja) Goethének.[7] Hogyan lehet egy német kiadó ennyire udvariatlan és ennyire durva a legnagyobb német költővel szemben? Tehát azonnal küldje el a partitúrát Weimarba! Ami pedig a misét illeti, annak a dedikációját meg lehetne változtatni. A hölgy ugyanis időközben férjhez ment és a nevét is megváltoztatta. Ezt tehát el lehet hagyni. Írja meg nekem, hogy ezt mikor akarja kiadni, és aztán majd ehhez is megtalálhatjuk a megfelelő szentet.

*

Bécs, 1812. január 28.

Büntetésképpen az Ön hallgatásáért megbízom Önt azzal, hogy gondoskodjon e két levél célba juttatásáról; egy livón szélhámos azt ígérte nekem, hogy gondoskodik egy K-nak szóló levélről; de valószínűleg ugyanúgy, mint az oroszok, a livónok is ilyen nagyzolók, és ezért nem csinálta meg, habár azt mondta, hogy Önnek jó barátja. Arra kérem tehát, habár jogilag büntetésképpen rovom ki Önnek, hogy a sok hibás kiadás, a sok hamis cím, a sok hanyagság stb. és más emberi mulasztás után ezt az ügyet intézze el nekem, vagyis a legalázatosabban kérem, hogy ezeket a leveleket juttassa el a megfelelő címre. És aztán a Goethének[8] szóló levéllel együtt az Egmontot is (a partitúrát) küldje el; de nem a szokott módon, hogy itt vagy ott egyes részek hiányoznak stb., nem így, hanem egészen rendesen. Ezt tovább nem lehet halogatni, a szavamat adtam, és ehhez akkor is ragaszkodnom kell, ha valakit (mint például most Önt) ennek végrehajtására kell köteleznem. – Hahaha, micsoda nyelv létrejöttében vétkes Ön, amelyet Önnel szemben használnom kell, egy olyan bűnössel szemben, akinek – ha így akarnám – kényszerzubbonyban kellene vándorolnia mindazon aljasságokért, amiket az én műveimmel szemben elkövetett. Az oratórium kórusában „Wir haben ihn gesehen” az én utasításommal ellentétben nem a régi szöveget használta, hanem ragaszkodott a szerencsétlen változtatásokhoz. Lehet, hogy Szászországban elterjedt a hit, hogy a szó csinálja a zenét? Ha egy nem oda illő szó el tudja rontani a zenét, ami biztosnak tűnik, akkor az ember örülhet annak, ha azt találja, hogy a zene és a szó egyek. A szókifejezés általánosan elterjedt, és semmit sem akarunk jobban, mint ezt – dixi. – Az ötven tallér honoráriumból még csak nagyon keveset láttam, mert Traeg úrnál minden nagyon lassan megy; itt nyoma sincs a Herterich-féle szorgalomnak. Kérem küldje el nekem Mozart Requiemjét (a partitúrát), és még néhány más Mozart-mű partitúráját: Clemenza di Tito, Cosi fan tutte, Le nozza di Figaro, Don Giovanni (mivel megint életre kel az én kis társaságom, ezért szükségem lesz ezekre a művekre). Annyira portómentesen küldje, amennyire csak lehetséges, mert én csak egy szegény osztrák muzsikus vagyok. – Carl Philipp Emmanuel Bach dolgaival is megajándékozhatna egyszer, mert ezek úgyis csak ott dohosodnak Önnél. A három dal Goethe verseire még nincs kinyomtatva?[9] Siessen vele, én ezeket szeretném átadni Kinsky hercegnőnek, aki az egyik legcsinosabb és legideálisabb hölgy egész Bécsben. – És az Egmont énekei miért nem jelentek még meg, vagyis miért nem jelent meg még az egész Egmont? Jelent meg, jelent meg? – Ha szeretné, hogy az entreact-okhoz itt-ott hozzáillesszek még egy zárást, akkor azt megtehetem, de ezt akár a Musikzeitung[10] egyik lipcsei korrektorára is rábízhatja, ők ezt úgy tudják csinálni, mint ahogy egy ököl csapódik egy szemre. – A levélbélyegeket csak nyugodtan számolja föl nekem. – Nekem úgy tűnik, valami azt súgja, hogy Ön megint egy új asszony után fut; hajlok rá, hogy az összes Önnél előforduló konfúziót ennek a számlájára írjam. Kívánok Önnek egy Xanthippét, mint amilyenhez a szent görög Szókratésznek volt szerencséje, hogy egyszer egy német kiadót – és ezzel nagyon sokat akarok mondani – zavarban lévőnek lássak. Nagyon remélem, hogy rövid időn belül megtisztel néhány sorral.

Az Ön barátja, Beethoven

WEISS JÁNOS fordítása