A konferencia mintegy előhangja volt annak, hogy január 19-én százéves évfordulója lesz az író születésének, melyet számos megemlékezéssel ünnepel a Mészöly Miklós Egyesület. Szkárosi Endre költő, az egyesület alelnöke köszöntötte a Zoom platformon lebonyolított online konferencia előadóit és hallgatóit, tolmácsolva Szörényi László elnök köszöntőjét, mely a „pannon próza” szóösszetétel definícióját egészen Marcus Aureliusig (az író kedves bölcselőjéig) visszavezetve kísérelte meg. Ezután Szolláth Dávid, a konferencia szervezője – akitől épp a napokban lát napvilágot egy új, nagy terjedelmű Mészöly-monográfia – foglalta össze, mit is ért a recepció megegyezésszerűen a kérdéses szintagmán: nagyjából a kései életművet, az 1979-es Szárnyas lovak kötet utáni korszakot.

A program első előadásaként Ágoston Zoltán (e sorok írója) Mészöly meghatározó helyeiről beszélt táguló fókusszal. Előbb a szülőváros, Szekszárd és a környező táj, aztán Pannónia, végül Közép-Európa és az író hozzájuk való viszonya jött szóba. Ezek az ismerős, különböző módon belakott helyek nem gátolták abban, hogy a létezés univerzális logikáját kutassa, s elutasítsa a táji és nemzeti adottságokat rituálissá emelő szemléletet, amely „sündisznóállást” vesz fel a világ többi részével szemben.

Demény Péter rövid, ám gondolatébresztő megszólalása Ionesco példájával indított, aki még fiatalon, Romániában adott ki olyan könyvet, amelyben egyszerre szerepeltek ugyanazon szerzőkről pozitív és negatív kritikák is. E provokatív gesztus jegyében beszélt a jellegzetes mészölyi redukcióról (mely egyesek szerint a sznob olvasók kedvence), a mívesség vagy műviség dilemmájáról, s hogy ez a „túlfeszültek prózája”. Aztán Lovizer Lilla Metaforikus narráció és szimbolikus szubtextusok a Saulusban címmel adott elő, az Ószövetség sok-sok locusát azonosítva a regényben transzformált szöveghelyek kiindulópontjaként, elemzéseinek Riffaterre és Ricœur fogalmai adtak elméleti keretet.

A vitában előbb Szolláth Dávid jelezte egyetértően, hogy egy jubileumi konferencián is természetes módon helye van az olyan problémafelvető megközelítésnek, mint Demény Péteré, amihez Bazsányi Sándor is hozzátette azon tapasztalatát, milyen határozottan képviselte például Réz Pál, a Holmi főszerkesztője a Mészölyről mint egyetlen érvényes kötettel rendelkező szerzőről alkotott véleményét. Szkárosi arra hívta fel a figyelmet, hogy az irodalommal hivatásszerűen foglalkozók bár nem naiv, hanem szakmai szempontokat érvényesítve olvasnak, mégis eltérő ízlés húzódik meg ezek mögött, ráadásul az sem mellékes, milyen életkorban találkozunk egy-egy művel, optimálisak-e a kondícióink a befogadására. Lovizer Lilla az előadásában érintettek interpretációs nehézségeiről beszélt, arról, milyen pokolian nehéz felfejteni a Saulusba kódolt bibliai anyagot, hiszen a gyerekkorától erős Biblia-ismerettel bíró szerző öt évig írta a regényt.

A következőkben Győri Orsolya adott elő az intertextualitás és az elbeszélhetőség kérdéséről Az időtlenség nosztalgiája címmel. Meglátása szerint a kései korszakában az író az epika lehetőségeinek végéig jut el (s nyit valamiképp a líra irányába?). Az Anno, a Sutting ezredes tündöklése és a Fakó foszlányok nagy esők évadján című novellák lemondása a fabuláról, ugyanakkor történeti elemekkel sűrített voltuk indokolja, hogy a magyar posztmodern születését kössük hozzájuk.

P. Simon Attila előbb azt a folyamatot ismertette, amelynek során a recepcióban a kilencvenes évek elejétől egyre nagyobb hangsúlyt kapott az intertextualitás jelensége a Mészöly-művekben, majd egy konkrét forrást elemezve bemutatta, miként kölcsönzött az író Bónis György Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686 – 1708 között című forrásmunkájából. Rejtély, hogy bár húsz éven át merített munkájából, szerzőjének nevét mégsem írta le megjelent szövegében.

Szolláth Dávid előadása érdekes tipológiát vázolt fel, amely az integráció és dezintegráció fogalompárját érvényesíti az életműre, nem csupán annak a kései szakaszára. Értelmezése szerint a Mészöly-œuvre-ben az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a formafelbomlás folyamata zajlik, ennek végpontja a Film. A Szárnyas lovak előtt fordulat történik, ezt követően alakul ki az úgynevezett pannon próza. Szolláth a nyolcvanas években a recepcióban a történet visszatéréseként üdvözölt jelenséget másként látja, „látszólagos integrációról” beszélt, amely egyszerre fejezi ki a nosztalgiát az anekdotikusság irányában és annak lehetetlenségét. Ráadásul nem egyenes vonalú fejlődéstörténetként érzékeli az életmű alakulását, hanem három változat egymásmellettiségeként: az integratív (például Szárnyas lovak vagy Anyasirató), a dezintegratív (például Alakulások, Film), illetve az álintegratív (például Anno, Bolond utazás stb.) típusú írásokét.

A vitában fölvetettük a Mészöly-olvasás jövőbeli esélyeit, tekintettel prózájának erős sűrítettségére. Győri Orsolya véleménye szerint az életművet jellemző képszerűség kiváló lehetőséget nyújt mindenkor a filmes feldolgozások számára. Ehhez kapcsolódóan Liebhauser János, a Tolna megyei könyvtár igazgatója bejegyzéséből kiderült, hogy középiskolások számára épp erre alapozva hirdetnek pályázatot, amelyen a mai képalkotó technikákkal lehet ringbe szállni a Mészöly-próza ihletésére.

Az ebédszünet után Vári György beszélt Balassa Péternek a Mészöly-életműhöz fűződő viszonyáról. Balassát a nyolcvanas évek legfontosabb (bár ellentmondásos) kritikusaként aposztrofálta, aki az „öntükröző” prózai beszédmód mellett tette le a garast, amely reflektál saját szövegiségére, és nem kíván a külső realitás elvárásainak megfelelni. E válságjelenségként – az egészelvűség válságaként – értett próza emblematikus figurája Balassa számára Mészöly Miklós, aki sajátos módon egyszerre volt kezdeményezője, kiteljesítője és lezárója is e prózai fordulatnak.

Bazsányi Sándor szintén a Mészöly-recepció kérdéseiről szólt, az 1986-ban Újvidéken, majd a 2001-ben Szegeden megjelent tanulmánykötetről. Összevetésében a korábbi könyv interpretációi a ricœuri „jóindulat hermeneutikája” vagy mondhatni éppen a Balassa-féle bába-kritika affirmatív hozzáállása jegyében születtek, addig a szegedi kötet értelmezői közösségét nemritkán a nárcizmus jellemzi, melynek szélső pontját Odorics Ferenc írásában látja.

Az e szakaszt követő, a pannon prózától olykor igen messzire vezető vita után Bencsik Orsolya Próza című, a Mészöly-szövegekre rájátszó írása hangzott el a szerző előadásában. Majd Földényi F. László olvasta fel A galaktikus első személy című esszéjét, amely a Literán jelent meg 2012-ben. Majd Jánossy Lajos kérdéseire válaszolva bontakozott ki ígéretes beszélgetés, amelyben Földényi a Mészöly-jelenséget boncolgatta. Például meghatározásának nehézségeit: hogy nem volt realista író, sem avantgárd, viszont nagyon erős a magyar régiség jelenléte írásaiban, és bár lettek így-úgy társai, mint Nádas Péter vagy Esterházy, írásművészete mégis társtalannak mondható. Felidézte Warhol kamerája című, elég korai, az értékelés nélküli láttatásról szóló írását. Ezt a szemléletet akarta megvalósítani az epikában is Mészöly, ami az újdonsága és a gátja is egyben, s ami miatt regényeit sikerületlennek tartja. Aztán a technika korunkban nyilván digitális ördöge Jánossy Lajost sajnálatosan egyre fokozódóan fosztotta meg a kérdéseire adott válaszok megértésétől, az online kapcsolat szakadozottsága miatt. Ekkor előbb Szolláth Dávid vette át a kérdező szerepét, majd mások is bekapcsolódtak. Szóba jött, hogy Mészöly fordulatos élettörténetéből milyen kevés elemet használt fel írásaiban, ódzkodva az anekdotikus elemek használatától. Földényi szerint Mészöly nem volt és nem is lesz népszerű író. Ám – tesszük hozzá – ha szűkebb körben is, de mindig lehetnek olyanok, akik az életmű értékeire fogékonyaknak bizonyulnak. Feltéve, hogy tudnak róla, hogy olvassák.

A visszajelzések és a magam tapasztalata szerint jó volt mészölyözni majd egy teljes napon át, sok mindent újragondolhattak az életmű régebbi és újabb évjáratú olvasói. Folytatása következik, például a januári Jelenkor „Mészöly 100” blokkjában.