Miután az Elveszett gyerekek archívumának utolsó sorait is elolvastam, és becsuktam a könyvet, a regény továbbra is ott visszhangzott a fejemben. Talán nem lenne túl nagy tévedés hangos könyvnek nevezni, ahol a leghalványabb, hétköznapi zörejektől a világűrig nyújtózkodó pop-slágerekig minden helyet kap, sőt, ezek összefűzéséből áll össze a központi narráció. Mi a közös a hangokban és az írott szövegben? Hogyan változik az (idő)érzékelésünk, ha hallgatunk vagy ha olvasunk? E két aktus között talált Valeria Luiselli járható utat.

Adott egy mozaikcsalád két gyerekkel, adott a klasszikus amerikai road-trip érzés New Yorkból a délnyugati határ felé, egy egész nyarat átívelő utazás, melynek során az apa hangképfelvételeket készít az utolsó apacsokról készülő kutatásához, az anya pedig a bevándorló gyerekek visszatoloncolásának eseményeit próbálja megérteni, rögzíteni nemcsak hangokon, hanem saját feljegyzésein és irodalmi alkotásokon keresztül. Az anyag rendszerezéséhez az olvasó segítséget kap: a négy részen belül hét dobozt találunk, ezekkel indult útnak a család, itt találjuk a listát a fejezethez kapcsolódó könyvekről, kazettákról, mappákról. Az Elveszett gyerekek archívumában a referenciák sokasága, az intertextualitás nem csupán az értelmezési kereteket tágítják ki, hanem a művek, dalok, polaroid fotók újabb kérdésekkel hozakodnak elő. Az egyik leggyakrabban előkerülő, egyébként fiktív referencia maga is korábbi művekből, Luiselli olvasmányaiból összeforrasztott gondolatok egésze: az Elveszett gyerekek elégiái, mint azt a könyv végén lévő Bibliográfiából megtudjuk, „olyan irodalmi művek allúzióinak sorozatából épültek, amelyek átkelésről, utazásról, migrációról, stb. szólnak”. Pound, Ezra, Schwob, Rulfo, Rilke, és megannyi másik szerzőt tüntet fel Luiselli forrásként. Az elégiából idézett, felolvasott, diktafonra mondott fejezetek ritmusa aztán a szöveg előrehaladtával nagyon szépen építi a fikciót, tudatos átalakulása, kiterjedése palimpszesztikus jelleggel kapcsolódik a család történetéhez: az elszórt fejezetek egyre gyakoribb megjelenése végül a két párhuzamos vonal egybemosódásával, egy Legyek ura-szerű vízióban végződik.

Luiselli többször említi különböző interjúkban, hogy magát olyan non-fiction írónak tartja, akinek különösen fontos a valósággal fenntartott kapcsolat, az aktualitásokra adott reakció, főleg a kirívó politikai történések örvényében, mint például a bevándorlási krízis és a gyerekek visszatoloncolásáról hozott rendeletek. Fontos háttérinformáció, hogy a mexikói származású Valeria Luiselli a regénnyel párhuzamosan Tell me how it ends (2016) címmel esszét írt a menekült gyerekek segítését szolgáló, önkéntes fordítói tapasztalatáról. A gyerekekhez intézett kérdőív negyven kérdésére a kapott válaszok inkább történetek, további kérdések, mintsem biztos válaszok. Valójában az Elveszett gyerekek archívumát már 2014-ben elkezdte írni, de csak az esszé megírása után tudott visszatérni a regényhez, s teljességében megragadni az elmesélésre szánt történetet. Remélem, hamarosan az esszét is olvashatjuk magyarul, s meggyőződhetünk a két mű közötti szerves kapcsolatról vagy épp a fikció működésének egyes mechanizmusairól.

A most megjelent regény címében fellelhető archívum szó szintén központi fontosságú, nemcsak akkor, ha Luiselli New York-i tárgyalásokon szerzett tapasztalataira gondolunk, hanem a dokumentálás/archiválással együtt járó emlékezet(politika) alakító erejére is. Ide kapcsolhatjuk a naplószerű feljegyezéseket, alfejezeteket, a hangok rögzítését, a diktafont, a fényképezést, a térképeket, és nem utolsósorban a nyelvet. Az apró, családi mikrotémák az utazás előrehaladtával makro szinten is kibomlanak, egy teljesen más Amerika térképe rajzolódik ki előttünk a mexikói származású feleség és a férj családjának eposza alatt. Az olyan alcímek alatt, mint Kozmológia, Alapító mítoszok, nemcsak a „mozaikcsalád” nyelvi és nyelven túli összecsiszolódásának pillanatairól olvashatunk, hanem egy közel hetvenmilliós spanyol nyelvű lakossággal rendelkező ország történetmeséléséről is: „A beszélgetésekből egy családban nyelvi archeológia lesz. Belőlük épül a közös világunk, rárétegződnek egy korábbi papiruszra, értelmet adnak a jelenünknek és a jövőnknek. A kérdés az, hogy amikor a jövőben leásunk a meghitt archívumba, és lejátsszuk a családi kazettáinkat, összeállnak-e egy történetté. Hangképpé? Vagy csak hangtörmelék lesz, zaj, szemét?” Továbbra is kérdés marad, hogy ehhez képest mivel szembesülnek mindennapjaik és az utazásuk során.
A töredékesség mellett a nézőpontváltás is fokozza az olvasó teljességérzetét, azáltal, hogy a regény második felében az azonos alcímek alatt a fiú szemszögéből olvasunk. A fiú által készített, a történetet kiegészítő polaroid fotók, valamint a lány diktafonra mondott üzenetének átírását is a valóság dokumentálásának vágyaként, a fikció meghosszabbításának eszközeiként értékelhetjük. Tom őrnagy palackba rejtett üzenetét a Földi Irányításnak.

Végül, de nem utolsósorban Luiselli többnyelvűségét is érdemes szem előtt tartani. Egyrészt akkor, amikor publikált műveinek alkotási sorrendjére vagy autofordításaira, helyesebben talán átírásaira gondolunk. Egy anekdota szerint Luiselli mexikói kiadója, a Sexto Pisóval folytatott tárgyalásai során úgy négy tequilát követően egy szalvétára szignózás után ígéretet tett, hogy a „Birodalom nyelvén” írt műveit következetesen spanyolra is fordítja. De fontos a latin-amerikai identitás, ha megnevezett (Juan Rulfo) és nem megnevezett (Samanta Schweblin) irodalmi allúziókról beszélünk. Egyebek mellett pedig azért sem elhanyagolható tényező a spanyol anyanyelv, mert az egyébként angol eredetiből készült, gördülékeny, szinte hibátlan fordításba becsúszhatnak olyan apró szavak, amelyek érthetetlenné teszik a szöveget. Amikor Ma a kaktusz gyümölcsét tonhalnak hívja, akkor valójában a kaktuszfüge spanyolul hangzik el, a mama tunának hívja a gyümölcsöt, ezt érdemes lett volna jelezni valamilyen formában az olvasó felé.

Összességében tehát nagy öröm a könyv megjelenése az itthoni olvasóközönség számára, mert a rendkívül lendületes, letehetetlen regény színvonalasan beszél az olyan aktuális válságokról, mint a migráció vagy az identitás, kettős nézőpontja által józan módon reflektál a problémákra egy néha már költői hangot megütő prózában, és most már azt is tudjuk, hogy van élet a boom és Roberto Bolaño után.

Fotó: Diego Berruecos