Kedves Ludwig,

miközben Neked írok, épp egy eszpresszót iszom – igaz, nem mernék megesküdni rá, hogy hatvan szem kávébabból készült, aminek azóta, hogy Te így állapítottad meg, iránymutató mennyiségnek kell lennie egy eszpresszóhoz. Ennek az az oka, hogy gép készíti, úgynevezett automata kávéfőző, és nem tudom ellenőrizni, mit is csinál pontosan, amikor frissen darálja a kávébabot. Ha ma élnél, kétségtelenül határozott véleményt formálnál arról, hogyan kellene elkészíteni a kávét napjainkban. Hatvan szem előre leszámolt kávébabból indulok ki, Te magad döntenéd el, melyik régióból származzon és milyen pörkölésű legyen, valamint úgy képzelem, kézi darálót használnál, amellyel frissen kell őrölni a kávét. De vajon hány forgatással, milyen finomságúra? És vízzel vagy inkább gőzzel dolgoznál?
 

A technikai guru – és a bántalmazó apa

Zongorista barátnőm a gőzre szavaz, ami érdekes lehetőségeket nyit meg az ehhez használt készülék számára. Amint írja, nemcsak a zongora fejlesztését mozdítottad előre azzal, hogy szonátáid kitörnek az öt-, hat- és hétoktávos keretből, hanem igazi technikai guru is voltál. Számos fejlesztési ötletet köszönhetünk neked a hallókészülékek területén is – az ismert, szomorú okból kifolyólag. Bocsáss meg, de én, aki nem vagyok profi zenész, mindig csak egyvalamire tudok gondolni, amikor meghallom a Beethoven nevet. Arra a történetre, amelyet a tanáraink, az iskolai énektanár éppúgy, mint a zongoratanárnő, de még a verekedős nevelőtanár is elmesélt legalább egyszer, hogy az apád hogyan bántalmazott téged a tanításod közben.

Ez azért íródott belém olyan mélyen, mert ugyanezek a tanárok (lásd a melléknevet a nevelőtanár előtt) maguk sem voltak éppen az erőszakmentes pedagógia ragyogó képviselői. Arról is nagyon szívesen meséltek nekünk, diákkorukban hogyan bántalmazták őket is rendszeresen a tanáraik, milyen módszereik voltak, amelyeket rutinszerűen alkalmaztak. Mi pedig ott ültünk, és feltettük magunknak a kérdést: vajon azért beszélnek ennyit erről, hogy lássuk, nekünk mégiscsak sokkal jobb (miközben nem különösebben jó nekünk sem)?

Egy időben a zongoratanárnőmnek, aki nem fizikailag, csak verbálisan volt bántalmazó, minden órára vittem egy doboz bonbont. Mialatt a bonbont szopogatta, nem beszélt, és a cukor fel is dobta a kedvét egy kicsit, aminek köszönhetően, ha nem is volt túl kíméletes, de legalább nem offenzív sértésekkel kritizált. (Megvetettem magam a bonbonakció miatt, de egyúttal örültem is. Az életnek tanulunk. Megtanuljuk, hogy fel kell ismernünk boldogulásunk lehetőségeit.)
 

„Für Elise” az öröm és a megvetés között

A motiváció jelentőségével kapcsolatban érdekes, hogy a tanáraimat ugyan nem szerettem, de a tantárgyakat igen, mert a kettő közé nem tettem egyenlőségjelet. Jobb lett volna, ha kedvesebb tanáraim vannak, de ha nem így alakult, hát nem így alakult. Szerettem az irodalmat, így hát töretlenül foglalkoztam tovább az irodalommal, szerettem a matematikát és a biológiát, így hát tovább foglalkoztam matematikával és biológiával, szerettem a zongorát, tehát továbbra is zongoráztam, még ha az öt-, hat- és hétoktávos kereteken túlra persze nem is tudtam soha eljutni. Messze nem.

Mint minden zongorista diák, szívesen játszottam a Für Elise-t. A tanáraink magától értetődően lenézték a Für Elise-t, vagy legalábbis azt, hogy mindannyian ezt akartuk játszani. Ám ez sem tudta beárnyékolni az örömet, ami elfogott minket, ha ezeket a futamokat játszottuk. Mert ez az öröm elkerülhetetlenül létrejön a játék közben, olyan szépen párosul hozzá, mint az erőhöz a tömeg és a gyorsulás (F = m x a), vagy mint az adenin a timinhez és a guanin a citozinhoz, vagy mint az Óda az örömhöz. A barátnőm azt írja, nem éppen az énekelhető dallamaidról vagy híres, és mégis neked köszönhetjük az egyik legszebb dallamot, amiről mindenki ismer „minket”. És ez azért nem kis dolog.

Ha innen nézzük, minden rendben lesz, kedves Ludwig!

Maradok a Te
Terézia Morád

PÁLFY ESZTER fordítása

(Fotó: Peter von Felbert. A német szöveg forrása: deutschlandfunk.de)