Anyáink és apáink arra nevelnek minket kezdettől fogva, hogy tanuljunk, majd dolgozzunk keményen, mert csak úgy kerülhetünk feljebb a társadalmi ranglétrán, biztosíthatjuk pozíciónkat és stabilizálhatjuk egzisztenciánkat. Ám míg manapság a stabilitást elérni szinte kiváltságnak számít a gyorsan változó gazdasági és politikai széljárások miatt, addig a munkával töltött idő egyre csak növekszik, és könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy családunk már inkább teherré, a gondoskodás, sőt maga a szeretet is puszta formalitássá és felszínessé válik. Ezt a problémát az igényesebb hollywoodi melodrámáktól (Kertész Mihály: Mildred Pierce, 1945) a modern művészfilmeken (Ozu Yasujiro: Tokiói történet, 1953, Bob Rafelson: Öt könnyű darab, 1970) át a kortárs filmdrámákig (Michael Haneke: Szerelem, 2012) sokan feldolgozták. A legújabb és egyben az egyik leghitelesebb kapcsolódó alkotás Dombrovszky Linda (Kockaember, 2017, Megszállás 1968, 2018, Don Juan kopaszodik, 2020) első egész estés játékfilmje, a Pilátus, amely bár a felszámolt Mecenatúra-program támogatásából, tévéfilmnek készült, ám már csak fesztiváldíjai is bizonyítják, hogy a szintén kisképernyőre készült, de külföldi sikereket aratott Örök télhez (Szász Attila, 2018) és az Akik maradtakhoz (Tóth Barnabás, 2019) hasonlóan ez is nagyvászonra való.

A Pilátus a magyar irodalomtörténetben különleges státuszú Szabó Magda azonos című 1963-as regényéből készült, amelyet korában, hazájában nem tartottak túl nagyra, és csak az utóbbi években kezdték el újraértékelni ezt a fájdalmas, lírai és lélektani családregényt. Ugyanakkor Szabó műveit külföldön nagyon szeretik már a hatvanas évektől kezdve, a Pilátus 2007-ben el is nyerte a rangos Anfora Centroeuropea-díjat Olaszországban. Emellett egyszerre örök érvényű és az adott kor társadalmához erősen kapcsolódó regényeit gyakran feldolgozták a filmesek, hiszen a szerzőnő stílusa filmszerű, leírásai szinte láttatják a cselekmény történéseit, sőt hősei gondolatait. A leghíresebb Szabó Magda-adaptációk közé tartozik A szerep (Krzysztof Zanussi, 1971), az Abigél (Zsurzs Éva, 1978) és Az ajtó (Szabó István, 2012), és az utókor garantáltan a legjobbak közé fogja sorolni a Pilátust is.

Dombrovszky Linda tehetségét bizonyítja, hogy Szabó művét úgy volt képes feldolgozni, hogy egyszerre maradt szöveghű, modernizálta a történetet, és hozzá is tette a saját stílusát, gondolatait. A film a hatvanas évek helyett jelenünkben játszódik. Anna férje, Vince rákban meghal, és bár a 74 éves asszony letagadhatna korából, szellemileg és fizikailag is alkalmas rá, hogy fenntartsa magát, makacs orvoslánya, Iza ragaszkodik hozzá, hogy vidékről Budapestre költözzön. A gyászoló, passzív, rezignált idős hölgy nem képes gyorsan felocsúdni szeretett férje halála után, így nem áll ellen, tehetetlenül nézi végig, ahogy lánya „haszontalan holmijait”, Vincéhez kötődő értéktárgyait szemétnek nyilvánítja, majd eladja feje felől a házat volt férjének, Antalnak, aki Izával ellentétben édesanyjaként szereti volt anyósát. A luxuslakásban persze minden megvan, ami anyagi javakra csak vágyhat egy ember, a saját szobától kezdve a légkondicionálón át a modern konyháig. Ám nyilvánvalóvá válik már a megérkezésétől, hogy Annának nemcsak a város maga, de a lakás, sőt saját lánya is idegen. A helyzetet pedig csak rontja, hogy Iza nem önálló emberként, hanem terelgetésre szoruló, naiv kisgyerekként próbálja támogatni idős édesanyját, aki számára egyre elviselhetetlenebb ez a fölé-alárendeltségi viszony, és egyre növekszik benne egy tragikus elhatározás.

A hatvanas évek elején Szabó Magda regénye nagyon is aktuális volt, olyan művek sorába illeszkedett, mint a szintén a város és a vidék, az idősebb és a fiatalabb generáció konfliktusát bemutató, és megfilmesített Lengyel József-novella, az Oldás és kötés (Jancsó Miklós, 1963) vagy az öregedéssel és az elmúlással történelmi és lélektani kontextusban foglalkozó Déry Tibor-mű, a Szerelem (Makk Károly, 1971). Ezek a problémakörök azonban örök érvényűek, ha ma más miatt tragikus is a magyar falu helyzete, mint a téeszesítés és a „kádári kiegyezés” idején. Dombrovszky Linda és alkotótársai persze még inkább a személyes drámákra koncentráltak, és akár a rendezőnő második egész estés játékfilmjében, a Horthy-korszakban játszódó Don Juan kopaszodikban, a társadalmi vonatkozást háttérbe szorították, nem arra hegyezték ki a történetet, hogy az „itt és most” miatt hűvös anya és lánya kapcsolata. Az, hogy Iza elfoglalt orvos, nem szociológiai jelentéssel, hanem sokkal általánosabb konnotációkkal bír, ahogy maga a metaforikus cím is.

A Györgyi Anna által remekül eljátszott, a racionalitás és gyakorlatiasság maszkja (vagy inkább pajzsa) mögé rejtőző doktornő lehetne akár mérnök vagy egy multinacionális vállalat vezető beosztású tagja is, az eredmény valószínűleg hasonló lenne. Míg az Oldás és kötésben Latinovits Zoltán hőse pusztán azért idegenedik el édesapjától, mert tanulmányai és hivatása miatt „városi gyerekké” vált, holott lelke mélyén nagyon is szeretne a faluhoz, birtokukhoz és nem utolsósorban hűvös atyjához kötődni, addig Iza és Anna viszonya valószínűleg falun is ugyanolyan lenne, mint a városban. A Pilátusból nem kapunk egyértelmű magyarázatot arra, miért ilyen ez a kapcsolat. Leginkább Iza jelleméből, hozzáállásából fakad, aki olyan precizitással akarja megszervezni édesanyja életét a modern technika által biztosított lehetőségek segítségével, mint egy páciense kezelését. Csakhogy míg a páciensnek elsősorban a kezelésre, és másodsorban persze az emberséges bánásmódra van szüksége, addig Annának épp fordítva: a szeretet lenne az elsődleges, a kényelem, a gyógyfürdő vagy a drága, de számára haszontalan ajándékok (mint a mobiltelefon) huszadrangúak. Nem is annyira az ő tragédiája, hanem Izáé, aki egyszerűen nem fogja fel, hogy miközben a legjobbat akarja anyagi javak szintjén édesanyjának, a legrosszabbat teszi vele, hiszen elszakítja környezetétől, amelyben leélte élete nagy részét, sőt megfosztja emberi méltóságától azáltal, hogy cselekvőképes, épeszű asszony létére úgy bánik vele, mint egy kisgyerekkel vagy egy szellemileg sérült emberrel. A magány és a gyász is fájdalmasak lennének a vidéki házban, de Anna számára még fájdalmasabb nap mint nap szembesülni azzal, hogy lányát csak a vélt igényei érdeklik, de valós érzelmei és vágyai nem. Az egészségmániás Iza nemcsak az általa túl zsírosnak ítélt falusi ételektől tiltaná, hanem a társas kapcsolatoktól is elszigetelné édesanyját, csak azért, mert nem tetszik neki a kávéba rumot töltő újdonsült barátnő, Hilda.

Ezzel a komplex problémakörrel függ össze a Pilátus-motívum is, amelyet Dombrovszky Linda vizuális szempontból zseniálisan vitt bele a történetbe. Lehetett volna didaktikus a várható tragédia után, a film végén a megrendült Iza arc- és kézmosása, azonban Dombrovszky, illetve Hartung Dávid operatőr rendkívül ízlésesen, a legnagyobb természetességgel szőtték bele ezt a motívumot a cselekmény szövetébe. Egyetlen rövid beállítást szentelnek ennek, amelyen látható, hogy a „tékozló lány” megmossa a kezét, és ekkor a néző fejében összeállhat a kép, hogy miért is ez a regény és a film címe. Persze közben ezt dialógusszinten is megerősítik, hiszen Györgyi Anna karaktere nem annyira a konyhában ülő Antal és párja, Lídia, hanem saját maga előtt mentegeti önmagát, hogy nem ő a felelős édesanyja haláláért. Így már kissé szájbarágósnak tűnhet a dolog, ám Györgyi remek színészi játéka, a szituáció hitelessége, azaz a karakter megrendültsége miatt teljességgel elfogadható, hogy mintegy önkéntelenül szavakba is önti gondolatait.

Ezzel összefüggésben fontos a „tékozló lány” motívuma. Dombrovszky Lindának ez a tulajdonképpeni ars poeticája: „Filmjeim sokféle tematikát érintenek, a főhősök mégis mindig ugyanazok: tékozló fiúk, akik fiatalként az atyai háztól eltávolodó úton járnak, és idős emberek, akik már a visszavezető úton haladnak” – olvasható a honlapján. A Pilátus hibájaként is felróhatjuk, hogy valójában nem derül ki, miért hidegült el egymástól anya és lánya, miért magázza a gyermek a szülőt a 21. században is. Ennek hátterében valószínűleg több összetett probléma áll, az viszont látható, hogy az édesanya törekedne a „hazatérésre”, ami szellemi síkon akár szó szerint is értelmezhető, hiszen több jelenetben felidézi azt, ahogyan Vincével élő csodaként tekintettek kislányukra, de ezt az „érzelgősséget” Iza elutasítja. Iza pedig akkor térne haza, amikor a gyerekkori otthon már sem átvitt, sem szó szerinti értelemben nem létezik.

​

Érdemes még szót ejteni a formai megvalósításról, hiszen írásom elején azt állítottam, Dombrovszky Linda műve mozifilm minőségű alkotás. Amellett, hogy Hartung Dávid lírai képei gyönyörűek, és Mezei Áron vágó tökéletesen szerkesztette meg ezt a szomorú történetet, Dombrovszky vizuális koncepciója kiemelkedő. A csendesen kibontakozó tragédia úgy hatásos és szívfacsaró, hogy összességében nem törekszik a hatásvadászatra. Van néhány visszatekintés, illetve csak Anna képzeletében létező kép, amelyek Vincéhez és fiatal éveihez kötődnek, de szerencsére ezek sem csordulnak túl, a rendezőnő nem engedett a giccs csábításának. Dombrovszky Linda olyan jelentőségteljesen alkalmazza a közelképeket, ahogy azt a modern klasszikusok, Huszárik Zoltán, Makk Károly vagy akár Ingmar Bergman tették. Szabó Magda regényében gyakran megismerjük a szereplők lelki világát, amelyet nyilvánvalóan a közvetlen ábrázolásra alapozó filmben lehetetlen direkten megmutatni. Ám ahogy arra már az érett némafilmkorszakban Balázs Béla is rávilágított, a közelkép nemcsak az emberi archoz, de az emberi arc csak közelről érzékelhető izomrezdülései és a szem által az emberi lélekhez is közelebb visz. Dombrovszky mindig akkor alkalmazza a premier plánt, ha elfojtott indulatokat kíván bemutatni, vagy amikor már az akció és a szavak mit sem érnek. Ilyen az említett utolsó jelenet, amelyben Iza „mossa kezeit”, és ilyenek például az anyát bámulatosan játszó Hámori Ildikó azon jelenetei, amelyekben az idős asszony alvást imitál, lánya rátör, és a keserűség, az Izától való elhidegülés fájdalma kiül az arcára, sőt mi több, ezek a természetességükben és trivialitásukban is szimbolikus képsorok előrevetítik a film végi tragédiát.

A Pilátus csendes, lírai családi tragédia, amely csendben hódította meg a külföldi fesztiválok közönségét, hozott haza sok díjat: többek között Milánóban tarolt 2019-ben, ahol nemcsak a legjobb filmnek járó elismerést nyerte el, hanem Dombrovszky Linda, Hartung Dávid, Mezei Áron és Hámori Ildikó remek munkáját is díjazták. A hatalmas sikertörténetű Örök tél és az Oscar-nevezett Akik maradtak is hasonlóan kezdték, így reméljük, a Pilátus is eljut ilyen magasságokba, és egyszer mi is láthatjuk nagyvásznon, nem csak tévéképernyőn vagy online.