Ferdinand von Schirach írói pályája meglehetősen későn indult, első rövid történetei negyvenöt éves korában, 2009-ben jelentek meg; előtte – mintegy húsz évig – büntetőjogi ügyvédként dolgozott. Ez a munka gazdag írói tapasztalattal ajándékozta meg. Az idén magyarul is megjelent Büntetés című kötetének egyik kis története így kezdődik: „Maga megölte a gyermekét – közli a bíró az ítélet indoklásaképpen –, a bíróságnak nincs kétsége efelől. A csecsemő éjjel-nappal sírt, és ezt nem bírta tovább. Négyszer a falba verte a csecsemő fejét […].”[1] Az anya nem reagál, tudomásul veszi az ítéletet is, letölti a büntetését, majd a hazatérte után a férjével él együtt, akivel teljesen kihűl a kapcsolata (ennek ábrázolása bőven hagy kívánnivalókat maga után). Mindenesetre megtudjuk, hogy a csecsemőt a férj ejtette le, de mivel ő már büntetett előéletű volt, és életfogytiglant kapott volna, a nő az esetet magára vállalta. Nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy valószínűleg a kapcsolat fenntartása érdekében.

„Irodalmi karrierjének kezdetén a szerző […] olyan antropológusnak és felvilágosítónak érezhette magát, aki az elfojtottat segíti napfényre.”[2] A bírói döntések mögött egész világ van, amivel szemben az igazságszolgáltatás apparátusa szükségképpen vak. Ennek gazdag irodalmi bemutatása óriási sikert biztosított a szerzőnek. (A Büntetés című könyv már a megjelenése utáni második héten a Spiegel bestsellerlistájának élére ugrott.) Valahogy visszaigazolta azt az általános bizalmatlanságot, amit az intézményeinkkel szemben érzünk. A hallatlan siker láttán még a Német Alkotmánybíróság akkori elnöke, Andreas Voßkuhle is szükségesnek tartotta, hogy megnyilatkozzon. A Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában azt mondta, hogy nagyon örül a Ferdinand von Schirach-könyvek sikerének, ezek ugyanis „megmutatják, hogy még az egyszerűnek tartott jogi kérdések is összefüggnek más nagy kérdésekkel – a bűnnel, a bűnhődéssel, a szabadsággal, az igazságossággal, a szeretettel és a gyűlölettel. És így ezekre a kérdésekre is meglehetősen nehéz egyértelmű válaszokat találni.”[3] De van itt egy másik aspektus is, amelyről a kritika alig-alig vett tudomást: ezek a kis történetek arról is szólnak, hogyan viszonyulunk a halálhoz, a halált-okozáshoz, a gyilkossághoz.

Ez előtt a háttér előtt mit lehet mondani a koronavírus-járványról? Lehet-e, és kell-e egyáltalán mondani valamit? 2020 nyarán jelent meg Schirach kis beszélgetőkönyve Alexander Klugéval, amely a pandémiáról szól, és hosszú ideig vezette a Spiegel bestsellerlistáját. A járványban a halál alkotja a létezés általános horizontját, és a kérdés az, hogy vele szemben miféle viszonyulási módokat alakíthatunk ki. Ennek során fölmerül egy súlyos jogi és társadalmi probléma: hogyan viszonyul egymáshoz a szabadság és a biztonság? A beszélgetők tapogatózva találnak el a témájukhoz; Kluge még Magyarországot is szóba hozza, amikor a pandémia kiváltotta szabadságkorlátozásokra gondol. „A […] miniszterelnök úr a szükségállapot alatt egyedül kormányoz, már választásokra sem kerül sor. Tisztában kell lennünk a veszélyekkel […], óvakodnunk kell a Leviatán követelésétől.”[4] (Csak a pontosság kedvéért: a beszélgetés ez év március 30-án zajlott. Ekkor tehát választásokra eleve nem kerülhetett volna sor.) Schirach pedig erre kis példabeszédszerű történettel válaszol: „Képzelje el, hogy önnek holnap New Yorkba kell utaznia. És ehhez két repülőgép áll rendelkezésre. Ahhoz, hogy az első gépbe beszállhasson, szigorú ellenőrzésen kell keresztülmennie. […] A másodikba viszont mindenféle ellenőrzés nélkül beléphet. Ön melyiket választaná? A legtöbb ember nagy valószínűséggel az elsőt fogja választani. A biztonság közelebb van hozzánk, mint a szabadság.”[5] A pandémia a szabadságmegvonáson keresztül a méltóságunkat fenyegeti. A „halálhoz viszonyuló létben” (Martin Heidegger) a legfőbb értékünk a méltóság.

Így jutunk el a gyilkosságtól az öngyilkossághoz: a méltóság megőrzésének szélső pontja a saját halálunk feletti rendelkezés. Néhány hete jelent meg a szerző Gott című drámája (amelyet egyszerre mutattak be a Berliner Ensemble-ban és a düsseldorfi Schauspielhausban). A sajtó nagyon hamar kiderítette a mű önéletrajzi hátterét. A Neue Zürcher Zeitungban megjelent beszélgetésben az újságíró rögtön így kezdi: „Von Schirach úr, ön tizenhét évesen sikertelen öngyilkossági kísérletet követett el. A szuicidum mint lehetőség még ma is nyitva áll az ön számára?” Schirach erre hitvallásszerűen válaszolt: „Minden embernek megvan a joga ahhoz, hogy maga határozza meg az életét. És ehhez az is hozzátartozik, hogy az ember maga mondhassa meg azt is, hogyan szeretné befejezni azt. Számomra félelmetes lenne, ha már nem tudnék írni, nem tudnék gondolkodni, nem tudnék beszélni. Én egy ilyen betegség esetén, és ha nagyon öreg lennék, amennyire meg tudom ítélni, a szuicidumot választanám. És örülnék, ha az orvosom segítene békésen meghalni.” A darab nagy előnye, hogy ezt a személyes hitvallást nem követi dogmatikusan. A kiindulópont a Német Alkotmánybíróság 2020. február 26-i ítélete, amelyben nagyon óvatosan ugyan, de mégis engedélyezte az orvosok általi halálba segítést. A darab tartalmát pár mondatban így lehet összefoglalni: adott egy hetvennyolc éves férfi, aki mind testileg, mind fizikailag teljesen egészséges, de mivel néhány évvel ezelőtt meghalt a felesége, már nem akar tovább élni. És erőszakos úton sem akar meghalni, ezért az orvosától szeretne kapni egy olyan szert, amely biztosan és fájdalom nélkül megöli. Az ő kérelmét tárgyalja meg a színpadon egy etikai bizottság. Fellép egy orvos, egy ügyvéd, egy etika-szakértő és egy püspök; de a végén a közönség szavazata dönt.[6] Lehet-e színdarab egy egyszerű bizottsági ülés? Az érvek puszta összecsapása, a szereplők egymás utáni rendezett föllépése kiad-e egy drámát? Itt a szó szoros értelmében semmi sem történik. A szereplők konszenzust keresnek, közösségi véleményt, amely alapján az ilyen és ehhez hasonló esetek kezelhetők lesznek. De nemcsak cselekmény nincs, hanem karakterek sincsenek, legfeljebb az érvelési szituációkban tanúsított viselkedési módokból következtethetünk a jellemvonásokra. És ugyanakkor a halálról van szó, amely a színpadi műveknek mindig is kedvenc témája volt. De most nem konfliktusokról, nem egy cselekvési sorról, és nem is a sorsról van szó. Hanem inkább egy követhető és általánosan alkalmazható morális parancs megkereséséről. Arra bőven van példa, hogy egy művészi alkotásból leszűrünk valamilyen morális tanulságot, de hogy a morális konszenzus keresése legyen egy művészi alkotás tárgya, az nem csak szokatlan, de valószínűleg nem is működőképes. Ehhez túl sok mindent áldoztunk fel a hagyományos drámafelfogásunkból. De tegyük föl, hogy ez a négy hang egy differencializált, konszenzust kereső társadalom alapszólama. Ők képviselik a legfontosabb értelmiségi pozíciókat. Az ő álláspontjaikat első megközelítésben az író, második megközelítésben a közönség szintetizálja.

A négy értelmiségi pozíció közül egy azonban különösen súlyos: a püspöké. Mintha csak ő képviselné a status quót. Azt, hogy az emberi szabadságot el kell nyomni: a saját halálunk nem tartozik a szabadságunk hatókörébe. Az ügyvéd és a püspök között késhegyre menő, valóban parázs vita játszódik le, amelynek során számos fontos egyház- és dogmatörténeti ismeret felbukkan. Ezt a részt olvasva az az ember érzése, hogy a szerző elvesztette az anyag fölötti uralmat. Mintha itt már nem is a halálba-segítés lenne a főtéma, hanem a katolikus egyháznak kellene önmagát igazolnia. S ebben a heves szópárbajban a püspök nem vizsgázik túl jól, így végül a maga véleményét már csak hitvallásszerűen tudja összefoglalni: „Önnek […] igaza van, a keresztény hit nem észszerű, nem felvilágosult, nem logikus, és nem ismer kompromisszumokat. Ez a hit olyasmit követel tőlünk, amit ma már alig lehet kimondani, alig-alig lehet megérteni: az életet a maga összes szenvedésével mindvégig el kell viselnünk, és ebből kell merítenünk annak értelmét.” (108.) És utána nem tudjuk, hogy az ügyvéd őszintén vagy cinikusan mondja-e: „Az ön hitvallása mélyen megrendített, ha ezt elmondhatom.” (Uo.) Nagyon fontos, hogy itt a halál nem valami az életet lezáró rossz (ez minden tragédia alapfeltétele), hanem van a halálvágy, amelynek az előfeltétele lenne a szabadság, de éppen ez van veszélyben. „Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Itt nem legyőzni akarjuk a halált, hanem megtalálni a fullánkját, és tudatosan viszonyulni hozzá.

És véget ér az etikai bizottság ülése, ez a darab első felvonása; a második felvonás úgy kezdődik, hogy a bizottság elnöke kihirdeti a közönségszavazás eredményét. A szövegben a szerző kipontozza a szavazatszámokat; és az ezután következő összefoglalókból sem sejthetjük, hogy a közönség mire is szavazott. Ugyanakkor már a szavazatok formális összeszámlálása garantálja a konszenzus létrejöttét. Az ügyvéd a darab végén kommentálva mondja: „Végső soron sohasem tudhatjuk, mi a helyes, és mi a hamis, a világról nem tudunk abszolút ítéleteket alkotni” (117.).

A legnagyobb dilemma persze továbbra is fennmarad: „Díjak, zsűrik, babérkoszorúk ide vagy oda, korunk legsikeresebb német íróját Ferdinand von Schirachnak hívják. Ugyanakkor ő olyan szerző, akitől a feuilleton megtagadja a teljes elismerést, mert meghívás nélkül lépett be az irodalmi kultúrába.”[7]

Fotó: Markus Jans