1.

A Pécsi Galériában együtt kiállító három művész külön-külön, de együttesen is nagyon karakteres esztétikai brandet alkot a hazai színtéren. Első megközelítésként afféle botrányművészeknek is elkönyvelhetnénk őket, mert munkáik erősen építenek olyan hatásokra, mint a borzongatás, az undorkeltés, a zsigeri provokáció. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy 2020-ban, de valójában már hosszú évtizedek óta aligha találunk olyan kortársművészeti alkotást, mely a fentiek tekintetében igazán meglepetést okozna, másrészt a három művész törekvései jól illeszkednek számos, provokatív stílusukról ismert alkotó munkáinak kontextusába. Miközben végighaladunk a kuplerájosan fülledt vörös fénybe burkolt, igen erőteljes képi retorikával megrendezett tárlaton, irodalmi és képi párhuzamok-előképek végtelen sora zakatol és vibrál fejünkben: Goya, Bosch, Sade, Baudelaire, Julia Kristeva, Tobe Hooper, David Lynch, Joel-Peter Wittkin, Francis Bacon, Hajas Tibor, Juhász Ferenc, Bartók Imre és így tovább.

2.

Győrffy László, Kis Róka Csaba, Szöllősi Géza munkái jól értelmezhetők annak a folyamatnak a fényében, melynek egyik pólusán a századforduló dekadenciája helyezkedik el, a másik pólusán pedig napjaink „poszthumanista” törekvései találhatók. Ezek termékeny feszültségében fejtik ki hatásukat a legkülönfélébb testpolitikák, de a trash-, illetve a camp kultúra filozofikus horror-imádata is. Ideológiai-eszmetörténeti szempontból nagyon koherens, szinte már programszerű, eszközeit és referenciáit tekintve azonban eklektikus kiállításról van szó. Jelen esetben nem általánosságban értett vagy parttalan értékelő kategóriaként, hanem egy meghatározott korszakhoz kötődő történeti-esztétikai fogalomként említem a dekadenciát. A dekadencia utasított el például mindent, ami „természetes” és „egészséges” a biologikummal, a testiséggel, a nőiséggel, a szexualitással kapcsolatban, és a hangsúlyt a mesterkélt stílusra és megjelenésre, illetve a nőgyűlöletre (valamint ezzel komplementer módon a férfi homoszexualitásra) helyezte, valamint arra a szexuális és kulturális repertoárra, amit a viktoriánus erkölcs a perverziók világaként tartott nyilván. E kontextusban értelmezhetők például Szöllősi Géza visszataszító női nemi szerveket ábrázoló különféle munkái (hússzobrok és grafikák), melyek éppen inverzei az olyan, még a „dekadencia előtti”, a női szexualitást és a női test animális vonzását buján eszményítő alkotásoknak, mint például Gustave Courbet A világ eredete című, 1866-ban készült híres festménye.

A poszthumanizmus hibrid esztétikája lehet egy másik értelmezési irány. Nem szeretnék állást foglalni a poszthumanizmus kérdéseit-jelenségeit övező roppantul kiterjedt és indulatos hazai vitákban, mindössze jelzem, hogy A test ördöge kiállítás ideológiai dimenziói meglehetősen direkt módon kapcsolódnak e radikális diskurzushoz, melyet dióhéjban az emberközpontúságot a filozófiai világmegértésből kiradírozó, a létezők neutrális egymásmellettiségét hirdető, sőt, az ezek közötti oppozíciókat (élő-élettelen, ember-állat, szerves-szervetlen stb.) semmisnek tekintő felfogásként jellemezhetünk. E diskurzus jelentős értelmezője és szereplője Nemes Z. Márió; lásd a Preparáció jegyében (2014), illetve a Képalkotó elevenség (2015) című könyveit, melyekben a jelen kiállításon szereplő alkotók törekvéseivel, illetve mindezek történeti, esztétikai és ideológiai kontextusaival is találkozhatunk.

A kiállítást megtekintve nehéz eldönteni, hogy melyik réteg vagy dimenzió felkavaróbb: a poszthumanista értéksemlegesség ideológiájának bizarr allegóriái-reprezentációi vagy a vértócsákon, kiteregetett belsőségeken, szadista erőszakon, pervertált szexualitáson alapuló „hagyományos” megbotránkoztatás. Győrffy, Kis Róka, Szöllősi munkái (szándékaik szerint is) módszeresen bizonytalanítják el a „normális” testképpel és szexualitással, illetve ezek reprezentálhatóságával kapcsolatos beidegződéseinket. Mégis: egyik alapvető, noha nem kizárólagos esztétikai törekvésük éppen az, hogy e folyamatokat visszavezessék a társadalmi létezés, illetve az emberi létszféra előtti állapotba, és egyrészt a maga visszataszító-idegenszerű nyerseségében, másrészt egy gondosan esztétizált formarendben mutassák fel a keletkezést és a bomlást, hívják fel a figyelmet arra, hogy a Nietzsche vagy Kerényi Károly által leírt és ünnepelt dionüszoszi princípium nem csupán destruktív és félelmetes, hanem egész egyszerűen: förtelmes és ocsmány.

3.

Célkitűzéseiket számos eszközzel valósítják meg, ezek közé tartozik az emberi-állati testrészekből, jellemzően testmaradványokból építkező sajátos művelet-repertoár. Mellérendelés: békacsontváz, madártollak, rovarszárnyak, bogártetemek átlátszó plexibe olvasztva, köztük újságkivágások, papírdarabkák. Egybeolvasztás: az abszorpció és a permutálódás különféle fázisaiban leledző testrészek, egymásba hatoló, egymást felemésztő szemek, orrok, testüregek, csápszerű nemiszervek. Transzformáció: daganattá fajuló testrészek, emberfejek és emberi nemiszervek döghúsból és lenyúzott bőrből megformálva. A kiállítás tanúsága szerint mindegyikük rendelkezik valamiféle jellegzetes technikai-technológiai preferenciával. Szöllősi Géza művei zömmel szerves maradványokból építkező, az állati-emberi preparáció műveleteihez erősen vonzódó, organikus eredetükre többnyire erősen szofisztikált formában visszautaló-rákérdező munkák; Győrffy László művei egyrészt vegyes technikán alapuló látványos, morbid részleteik dacára is nagyon dekoratív összhatást keltő grafikai lapok, másrészt fa és fém alkatrészekből minuciózus gonddal összerakott (kéjgép-)konstrukciók; Kis Róka Csaba pedig a többiekhez viszonyítva akár hagyományosnak is mondható technikai közegben, nagyméretű olajfestményeken rögzíti bizarr és destruktív látomásait. 

A bemutatott művek valamiféle kettős jelentéssíkon körvonalazódó ideológiát mozgósítanak: mintha az egész látványosságnak lenne egy filozófiainak-szelleminek mondható „felső” és egy biológiainak, orvosinak, netán morálisnak mondható „alsó” jelentésvilága. Felülről filozófia-spirituális szemszögből nézve a poszthumanizmus, a dekonstrukció, az abjekció, a melankólia képzetkörei dominálnak, lentről felemelkedve pedig a perverzió, a fetisizmus, az aberráció, valamint a zsigeri undorkeltés erői hatolnak egymásba. Mindez azonban nemcsak termékeny sokértelműséget eredményez, hanem igen erős retorizáltságot is: Szöllősiék kiállítása szinte már totalizáló módon magyarázza el, fejti ki önmagát. A jelentések már a spájzban vannak, hogy úgy mondjam. Megkockáztatom: ritkán látni gondolati, konceptuális, filozófiai szempontból ennyire precízen kimunkált, és így jól érthetővé tett kiállítást, az egyes művek, a művek sorozatai (mind a szándékos, mind a puszta egymásmellettiségből származó szekvenciák), a címek, a különféle kulturális referenciák roppant erővel magyarázzák egymást.

4.

A kiállítás teljes egészét – mint afféle nagyszabású multimediális-összművészeti produkciót – tekintve nyilvánvaló, hogy A test ördöge több óhajt lenni a bemutatott művek térbe vetített halmazánál. Az egész produkciót uralja a show-jelleg. Itt említhető a tizennyolc éven alattiak belépését megtiltó korhatár (nyilvánvaló egyébként, hogy bőven elég lett volna a tizenhat éves is, csak az nem lett volna elég drámai), de a kiállított munkák kissé hatásvadász elrendezése is. Ehhez járul még a bágyadt vörös fény, amiben úszik az egész kiállítás. Ez a fényeffektus egyszerre idézi fel a szexipar fülledtségét, a horror produkciókat meghatározó gore viszolyogtató materialitását, illetve az erőszakos behatolás vagy orvosi beavatkozás nélkül közvetlenül sosem látható testüregek intim kozmoszát.

Fotók: Tóth László