Horacio Czertok Színház száműzetésben című könyve egy rendkívül figyelemreméltó, három évtizedes színházi pályafutás összegzése és dokumentálása. Gerincét az argentin színész-rendező társulatának, a Teatro Nucleónak bemutatása, pedagógiai munkájuk, módszertanuk és utcaszínházi gyakorlatuk ismertetése adja, kiegészülve száműzetésük történetével. Czertok a színház olyan marginálisnak tekintett, ám izgalmas területén szerzett tapasztalatait osztja meg az olvasóval, mint az utcaszínház és színházterápia.

A Teatro Nucleo – melyet Czertok Cora Herrendorffal közösen alapított Buenos Airesben – 1976-ban az argentin katonai diktatúra üldözése elől Olaszországba menekült, majd hosszú vándorlás után Ferrarában, a helyi Pszichiátriai Intézet falain belül rendezte be székhelyét. Száműzetésük elválaszthatatlanul összekapcsolódik színházi útkeresésükkel. A száműzetés azonban nemcsak Argentína kényszerű elhagyására vonatkozik, hanem arra az önként vállalt küldetésre is, mellyel a Teatro Nucleo kivonta magát a kőszínházak zárt világából (25.). Horacio Czertok az emigráns lét felől értelmezi társulata tevékenységét. Ezt a tapasztalatot tekinti az utcaszínházzal és a színházterápiával folytatott kísérleteik forrásának.

A Színház száműzetésben nem csak a színházzal foglalkozók számára lehet érdekes olvasmány. Czertok könnyedén és közérthetően beszél gyakorlati és technikai kérdésekről, melyeket rendkívül sok oldalról közelít meg. Színházi vizsgálódásait más tudományok felé is megnyitja, így fiziológiai és neurológiai okfejtésekkel is alátámasztja. Az utcaszínház és a színházterápia területén folytatott, társadalmi és színházi konvenciókat romboló kísérletei pedig már önmagukban is felkelthetik az olvasó figyelmét.

Mindeközben olyan kísérleti színházi műhely képe rajzolódik ki, amely a színház élményszerűségére helyezi a hangsúlyt, és gyakran eltávolodik a szűk értelemben vett színpadi előadástól (30.). A Teatro Nucleo színházi kísérleteiben az adott tér és közeg már eleve befolyásolja mind az alkotási folyamatot, mind a befogadást. Együttműködtek iskolákkal, egyetemekkel, vállalatokkal, önkormányzatokkal, börtönökkel. A Ferrarai Pszichiátriai Intézetben folytatott színházterápiás kísérletek során pedig kábítószerfüggőkkel, válságba jutott emberekkel, pszichiátriai betegekkel dolgoztak együtt, így az alkotási folyamat mellett a gyógyítás is szerepet kapott. Az ezekből nyert tapasztalatok ihlették első utcaszínházi előadásukat, a Fényeket, melyet bő tíz év alatt (1979–1990) hatszáz alkalommal mutattak be különböző városok terein és utcáin. A színház határterületein végzett kísérleteik minden esetben a színész és a néző közötti távolság felszámolására törekedtek.

Az utcaszínház olyan kihívásként, provokációként jelenik meg a könyvben, melyet csak egy kellő merészséggel rendelkező csoport engedhet meg magának. Az utcaszínház nemcsak a megszokott színházi konvenciókat hágja át, de a hétköznapi élet ritmusát is. Itt a színház keresi fel leendő nézőit, az utca járókelőit a mindennapi élet terein, melyeket a fantázia helyszínévé alakít át. A Teatro Nucleo Fények című előadása egy felvonulással kezdődött, mely váratlan időzítésével, hangerejével, ritmusával hívta fel a nézők figyelmét, és forgatta fel meghatározott időre a hétköznapok rendjét. Fahrenheit-művelet című, akciószínház jellegű produkciójuk pedig egész városokat változtatott egy napra a játék színhelyévé, bevonva a városok lakóit, helyi szerveit, rádióit, televízióit is. Czertok olyan színház igényéről beszél, amely kiragadja a teret hétköznapi funkciójából, miközben ismét ünnepségek, ceremóniák színhelyévé válik. Ugyanakkor akut társadalmi problémákat állít a középpontba, és a politikai ellenállás eszközeként is működik.

A társulat munkájára olyan rendezők és társulatok hatottak, mint Konsztantyin Sztanyiszlavszkij, Vszevolod Mejerhold, Jevgenyij Vahtangov, Jerzy Grotowski, Antonin Artaud, Eugenio Barba, illetve a Julian Beck és Judith Malina vezette Living Theatre. Czertok különös figyelmet szentel könyvében a Sztanyiszlavszkij alapelveire épülő Módszer ismertetésének, mely bizonyos módosításokkal és saját módszerekkel kiegészülve a Teatro Nucleo munkájának is kiindulópontja volt.

A Színház száműzetésben a színész egyéni felkészüléséből, önmagán végzett munkájából indul ki, és a Teatro Nucleo utcákat, tereket, városokat meghódító előadásain keresztül az Európán végigvonuló Mír Karavánig jut el. Horacio Czertok az 1989-ben útjára induló vándorló színházi falut társulata legjelentősebb vállalkozásaként tartja számon. A Karaván kilenc egymástól távoli színtársulattal, kétszáz színésszel, száz járművel, négy színházi sátorral és négyezer férőhelyes, szabadtéren felépíthető színpaddal öt hónapon keresztül utazott Moszkvától Párizsig, útba ejtve a berlini falat. Már-már utópisztikus közösség jött létre egy akkor még csupán vágyképnek tűnő gondolattal: „le kell rombolni Európa utolsó Bastille-ját, a berlini falat” (229.). A Teatro Nucleo később születő színházi utópiái a társulat munkájának fontos állomásaiként szintén helyet kapnak a kötetben.

A Teatro Nucleo színházi műhely figyelemre méltó kísérletei ellenére mégsem került be a színházi kánonba. A Színház száműzetésben éppen ezért magában hordozza a megörökítés, a dokumentáció igényét. Egy olyan csoport tevékenységére hívja fel a figyelmet, mely a társadalmi és színházi konvenciók áthágásával a politikai üldöztetést, száműzetést is vállalva folytatta színházi kísérleteit. Izgalmas és felforgató előadásaik ismertetése a mű szerves részét képezi.