Irán despotikus, alkotói szabadságot korlátozó berendezkedése napjainkig visszatérő beszédtéma a kortárs globális filmművészetben – az Amnesty International szerint az állam 2017-ben a világon feljegyzett kivégzések több mint felét hajtotta végre. Jafar Panahi házi őrizete és szellemi ellenállása rengeteg elemzés tárgyát képezi, de a Cannes-ban már diadalt aratott (Manuscripts Don’t Burn; A Man of Integrity) Mohammad Rasoulof hányattatott sorsa is közszájon forog. 2010-ben engedély nélküli forgatás címén helyezték parkolópályára, két évre eltiltották hivatásától, börtönbüntetést mértek rá, tavaly óta nemzetbiztonsági kockázatként rekesztik ki, tevékenysége a politikusok szemében rendszerellenes propagandának minősül. Szimbolikus munkái (a rozsdás hajón bonyolódó A vassziget) után a Nincs gonosz sem a Luis García Berlanga-féle A hóhér Franco-szatíráját, sem Norman Mailer true crime-könyvét, a Gary Gilmore-t bemutató A hóhér dalát nem imitálja – a kortárs, kontemplatív-lírai szerzői mozik egyik kifogástalanra csiszolt példánya.

Pablo Larraín, a szintén ünnepelt chilei kolléga (No; Jackie; Ema) úgy nyilatkozott a 2015-ös Berlini Filmfesztiválon, rendkívül furcsa, hogy az elnyomó rezsimek autonóm alkotóegyéniségektől, vagyis olyanoktól tartanak, akik nem hordanak fegyvert – a Nincs gonosz pontosan e szentenciát demonstrálja. Végtelenül humanista, empatikus 150 perces tézisdarab jó és rossz határsávjainak oldódásáról, hús-vér átlagemberek mindennapjairól. Antológiaformátumot hasznosít Rasoulof, fragmentumainak centrális kérdése azonban változatlan, ugyanis a bennük rejtező önállóságot kutatja. Négy epizódjának mindegyike összetett, precízen celluloidra vitt eszméléstörténet. Individuumok döbbennek rá a diktatúrában elfoglalt helyükre, illetve azon tűnődnek, hogyan tehetnének röghöz kötöttségük ellen, helyesebben: akarnak-e lépni? Vignettái ezen felül más célt is szolgálnak, jelesül az emberi hozzáállás különböző arcait villantják fel a rideg feladatteljesítéstől a változás elérésén át az összeomlásig és a halk rezignációig.

Meditatív atmoszférája, slow cinemába illő tempója és olykor dokumentarista-realista hangvétele a karakterekben dúló érzelmekre rímelnek. Objektivitás uralja a címadó első fejezetet: egy apa találkozik a feleségével, hazahozza a lányát az iskolából, betér a helyi szupermarketbe, némi perpatvar következik, majd hajnal 3-kor felébred, hogy reggeli műszakra induljon. Heshmat azonban sosem beszél munkáról a családjával: hóhérként dolgozik, a keze által vész el több fegyenc, ő azonban nem mérlegeli a tetteit – e felütés alaposan fejbe is kólintja a publikumot. Hosszú perceken át vezeti a kocsiját, statikus felvevőgép rögzíti a parkolóházból kivezető útját: a napi robot teljesen érzéketlenné szedálta, merev hatalomgépként a rezsim soha vissza nem feleselő alávetettje, így Rasoulof az ő perspektívájából az államapparátus kegyetlenségének elfogadását árnyalja, azt az állapotot, mely szerint a kivégzőszerep nem több, mint a könyvelés, az oktatás vagy épp egy bolti eladó dolga: egyszerű munka. Radikálisan más tónust üt meg a második, Azt mondta, „Képes vagy rá!” című passzus. Thrillerbe illő feszültségfokozás ütközik különböző, a 12 dühös embert idéző felfogásokkal, vagyis a direktor egyetlen rövid szakaszon belül konzervál egy egész estés mozira való dilemmákat. Nagytermészetű, bizalmatlan kolléga üvölt a büntetésről, barakkba zárt partnerei hol elfogadók, vitakészek, netán passzívan hallgatnak – Pouya, az újonc azonban retteg, nem képes kioltani valaki más életét. Erkölcsi tűzpróbájában így a rendszerrel való szembeszegülés lesz fontos, Rasoulof rajta keresztül azt mutatja be, számít az egyén, így a diktatúra legkisebb fogaskerekének kilazulása sem elhanyagolható – szerelmével próbál együtt lenni, ember szeretne maradni.

Határhelyzetekben bővelkedik az utolsó két epizód is: a Születésnap egy barátnőjéhez hazatérő, jegyesség előtt álló kivégzőtiszt regéje, míg a Csókolj meg! briliáns nevelődéstörténet egy nagybátyjához Németországból hazatérő iráni egyetemistáról (akit nem mellesleg Baran Rasoulof, a Hamburgban is élő rendező húszéves, apja berlini kitüntetését átvevő lánya játszik). Javad, a harmadik töredék főszereplője rokonai jóbarátjának meggyilkolásáért felelős, gyors felismerését magába roskadás, végül teljes elmagányosodás és szerelme távozása váltja, míg a befejező részben Darya, a lány súlyos családi titkokkal és eddig ismert élete romba dőlésével gazdagszik. A Nincs gonosz leginkább azért hatol bőr alá, valamint formálódik univerzális példázattá, mert a legalapvetőbb berendezkedéseket vonja revízió alá. Családok néznek kihívások elé: Heshmat esetében a hozzá legközelebb állók jószerivel nem is ismerik az apjukat, Pouyára a jövő, az új élet, a házasság friss korszaka köszönt, Javad képtelen szembenézni önmagával, csaknem kozmikus magánya Nana, a szerető odaveszésében kulminálódik, Darya sivatagi porba és kőrengetegbe érkezése nemcsak zsenge korát, hanem múltját és teljes identitását írja felül. Halálbüntetés-bírálatként a Nincs gonosz a toxikus maszkulinitásról is értekezik. Tablóján a hóhérszerep közönyös elfogadása, a dühödt példastatuálás, a gyilkosság terhe alatti összeroppanás nyomatékosan ezt a szálat emelik ki. Pouya jó ideig háttérbe szorult, elesett, babusgatott antiférfiként hitvese segítségére szorul, Javad magatehetetlenségét folyóvíz alá dugott feje, tehetetlen, zokogó üvöltése jelzi, majd rokoni kapcsolatainak eltűnése – és ne feledjük, hogy Rasoulof, csakúgy, mint földije, Asghar Farhadi gyakran nőket léptet föl morális ellensúlyként, illetve az ingatag férfiak oppozíciójaként.

Erkölcsfilozófiai csúcsokig emelkedő remekében a törvény természete is górcső alá kerül, vagyis a Nincs gonosz arra is figyelmet fordít, hogyan itatja át a nagybetűs Szabály, sőt, a Rendszer a hétköznapokat. Javad látszólag igen magabiztos (Iránban – ahogy Izraelben – kötelező bevonulni és amennyiben valaki nem engedelmeskedik, a feljebbvalók szankciókkal zilálják szét az életét: a direktor itt egyértelmű kritikát fogalmaz meg hazája szélsőséges törvényhozóival szemben), ám hirtelen reménytelen senkivé fokozódik le és elveszettségében már az autoritást sem képes hűen szolgálni. Még a természet rendjének kérdése sem hever parlagon: a Csókolj meg!-ben Darya nem lő le egy rókát, vagyis a halálbüntetés fejtegetése szintet lép, metaforikussá nő, a lány optimizmusának, ártatlanságának őrzése talán valamiféle reménnyel is kecsegtet a nyitott befejezés perceiben – Rasoulof saját lányát avatja szócsővé, ha tetszik, szerzői kommentárja részévé, kiemelve, bármelyik élőlénynek joga van létezni. Önállóságot, felelősségvállalást hirdet a szerző: belátja, a gonosz körülöttünk ólálkodik, ám sosem konkrét ellenfelek képében, hanem egyszerű járókelőkként, sőt, döntéseink, habitusunk formájában (valószínűleg erre reflektál a film szó szerinti címe, „A Sátán nem létezik”: a rendező ezzel csak a metafizikai értelmezést utasítja vissza, a realista kifejezésmódot nem). Csak úgy emelkedhetünk önmagunk fölé morálisan, ha nem vetjük magunkat alá a zsarnokságnak – és e nézet még hatásosabb, ha arra gondolunk, hogy a Nincs gonosz sosem veti be rögtön a morális problémákat. Rendre időt hagy rájuk, így a felmerülő, sorsfordító pillanatok csavaros fordulatként realizálódnak, egyszerre tűnnek suspense thriller-izgalomnak, valamint Strindberg-drámákból vagy modernista Bergman-klasszikusokból rémlő, ólomsúlyú mozzanatoknak.

Feketében, szürkében, kékben, néha olajbarnában úszó beállításaival a Nincs gonosz parányi rezdülésekre, kimért, jelentőségteljes mozdulatokra fókuszál: Ashkan Ashkani operatőr poétikus vágóképekkel ugyanúgy reflektál karakterei belvilágára, mint hosszú beállításokkal, a formanyelvi kísérleteket pedig tovább erősíti Amir Molookpur zongorakísérete (vagy épp egy idilli dal visszájára fordítása). Tekintetekre, lépésekre összpontosító fabulája is jelzi, e dráma altruistán a közöttünk lépdelő hétköznapi emberek pártjára helyezkedik, bármelyikünk számára testközelbe hozható, rétegzett alakokkal, nem pedig archetípusokkal vállal közösséget és rajtuk keresztül fogalmazza meg állításait, Rasoulof pedig ezen kívül több elismert, kortárs auteur pályaképe előtt tiszteleg. Nézőpontjainak ütköztetése, erkölcsi szerepvállalásai a Nader és Siminből vagy Az ügyfél című Farhadi-dolgozatokból tűnhetnek ismerősnek. A megfontolt, dedramatizált cselekményvezetés, illetve az érzékenységre, a lét törékenységére utaló panteizmus egyszerre juttatják eszünkbe Abbas Kiarostami vagy a török Nuri Bilge Ceylan munkásságát, míg a nehézségekkel dacoló, introvertált szereplők A kör ide-oda vándorló nőalakjaira, a Taxi Teherán utasaira vagy az Ez nem egy film nyomán magára Jafar Panahira hajaznak.

Sorstársához – az egyik filmjét tortába rejtett USB-meghajtón Párizsba csempésző Panahihoz – hasonlóan Rasoulof is dacol az önkényes hatalomfelfogással. Ritka tömegjeleneteit, például az itteni repülőtér-passzázst rendezőasszisztensekkel örökítette meg, ettől függetlenül a Nincs gonosz összes kockája a direktor szabadon szárnyaló rendíthetetlenségének lenyomata. Romlatlan látásmódjával és művészetével lázad, hibátlan, tűpontos retorikája toleranciára, a fizikai vagy pszichológiai nyomásgyakorlás sutba hajítására, cselekvésre és a szabad akarat nyílt vállalására sarkall – érett világképe teljesen megérdemelten hozta el neki az idei Berlinale Arany Medvéjét, méghozzá a már említett Nader és Simin, valamint a Taxi Teherán utáni harmadik iráni látleletként.