Két Bolyai. Láng Zsolt könyvének címlapján (Jelenkor, 2019.), eltérően e szubjektív jegyzet címétől, csak egy név szerepel: Bolyai. Ez a név azonban, ebben a családnévre szűkített formában két személyt, két kiváló tudóst jelöl. Apát és fiút. Farkast és Jánost. A nagyvilágban természetesen János az ismertebb. Einstein is sokat köszönhet neki azért a felismeréséért, hogy a térbe helyezett testek megváltoztatják a tér alakját, szerkezetét. Sőt még a zürichi részecskekutató központ, a CERN tudósai is (itt játszódik Láng Zsolt regényének egyik befejező jelenete) hálásak lehetnének neki. Bolyai János híres műve, az 1832-ben, apja könyvének függelékeként megjelent Appendix nemcsak a matematika történetében jelent fordulópontot, de a térnek benne foglalt elmélete, az abszolút geometria feltételezése filozófiai szempontból is jelentőséggel bír: a világhoz, illetve a lehetséges világhoz való viszonyunkat módosítja. „A semmiből egy új világot teremtettem”, jelentette ki az ifjú szerző, és egyre világosabban látjuk, hogy igaza volt. De ez már filozófia. Részben a szerző bölcseleti érdeklődése magyarázza tehát, hogy miután betegségére hivatkozva, fiatalon kvietált, nyugdíjas kapitányként visszavonult szülőföldjére, akkor már egy másik művön, a világ jobbítását célzó nagy tanulmányán dolgozott, amit ő, azt hiszem, a matematika szükséges kiterjesztéseként értelmezett. Ez a mű nem készült, nem készülhetett el. Nem rajta múlott. Hátrahagyott kéziratai alapján néhány részlete jelent meg csupán. Többen őrültségnek tekintették az élet harmonikussá tételének ezt a Bolyai-féle rögeszméjét. Mások, így az apa szintén, tudományos mellékvágánynak, a zseni céltalan erőtékozlásának tartották. A tudósi pálya megtörésének. Az Üdvtan azonban, s vele az ősi gyökszókra alapozott univerzális grammatika feltételezése, mégsem törést jelent az Appendix után, sőt talán abból következik. A geometriának e filozófiai metamorfózisához, annak lehetséges magyarázatához a kulcsot – bármilyen meglepő is ez a feltételezés – az apa, fiának e próbálkozását váltig ellenző Bolyai Farkas személye és munkássága adhatja. Ahogyan az Appendix a Tentamen függeléke volt, az Üdvtan szintén egy apai mű „függeléke”. Az Öt Szomorú Játék 1817-ben jelent meg Szebenben. Szerzője: Egy Hazafi. A pszeudonim Bolyai Farkast rejti.

Mielőtt elmondom, hogy tulajdonképpen miféle vita zajlik itt, milyen mindhalálig tartó tusakodás, leszögezem, hogy Láng Zsolt könyve az apáról is szól, a könyv fölé írt név mindkettőt jelöli. Annak idején Németh László is A két Bolyait vitte színpadra, de elképzelése túlságosan elméleti volt, kevéssé drámai, a színpadon két nagy színész, Básti Lajos és Kálmán György adott testi valóságot a figuráknak. A papíron Németh szövege gondolatokban gazdag elmélkedés maradt. Papírszínház, ahogyan az író maga is nevezte. Most a történet új fejezetéhez érkeztünk: Láng Zsolt egyfelől a klasszikus téma alapos ismeretében, másfelől a modern regény narrációs módszereinek fölényes birtokában olyan történeti tablóba helyezett kettős portrét fest meg könyvében, amelynek felszínén ritkán tapasztalható epikus gazdagságot élvezhetünk, a szerkezet mélyén pedig a gondolatok áradó bőségére lelünk. Ő János felől nézi Farkast, én csupán megfordítom a látószöget, de erről később. Az író az apa-fiú kapcsolatot pszichológiai hitelességgel és jelképes sugallatokkal ábrázolja. Nézzünk erre két példát! Az egyik János és Ilona szeretkezésének időrendben felbontott, tudatmetszetekben és érzéki vonatkozásokban egyaránt gazdag jelenete, amelynek végén János, apja közelgő lépteit hallva kifordul az ágyból, apja pedig „nyögdösve” bebújik a nő mellé. A jelenet kommentárok nélkül is mindent elmond erről a különös kettősről. A másik epizód, amelyet kiemelek, a kötekedő, indulatos Schwedler lovaggal vívott párbaj bravúrosan tördelt, részletgazdag leírása, amely szintén a segítségül hívott, ám ezúttal felettébb késlekedő apa érkezésével ér véget.

Na de mi köze van az apának az Üdvtanhoz, amire fentebb céloztam? Azon kívül, hogy ellenezte a vele való foglalkozást. A válaszhoz előbb egy szubjektív kitérésre van szükségem. Én is jártam a marosvásárhelyi Teleki Tékában, ahol Láng Zsolt regényének cselekménye elindul, és a könyvtárosok bevittek abba a múzeumi szobába, ahol többek között, az Appendixes Tentamen példánya és egyéb kéziratok mellett, Bolyai Farkas verseinek kéziratait is őrzik. Egy kehelyben, elégetett papirosok fekete pernyéjeként. Merthogy szerzőjük megsemmisítette költeményeit. A hiábavalóság keserű érzésével vagy önkritikaként? Nem tudom. Ám ha szerzőjük a lírával szakított is, az irodalomtól nem volt képes elszakadni. Ezt igazolja a fentebb említett könyv, az Öt Szomorú Játék. Ezt nem lehetett megsemmisíteni, hiszen megjelent Szebenben. De szerzője megtagadni sem akarta, mert drámáit fontos műveinek tekintette, amit igazol, hogy szövegüket 1815-ben elküldte arra a kolozsvári pályázatra, amelyen a jelek szerint Katona József Bánk bánja is részt vett, teljesen eredménytelenül, viszont az „Egy Hazafi” színdarabjait a bírálók dicséretben részesítették. Ezek a művek erkölcsi kérdéseket feszegetnek, a szenvedélynek és a kötelességnek a klasszicista drámákból jól ismert konfliktusát, ennek változatait mutatják be. A Pausanias című dráma hőse (ez Bolyai Farkas legjobb darabja) spártai hadvezér, aki beleszeret a perzsa királylányba, s szerelmétől indíttatva békét köt a legyőzött perzsákkal, s szövetségben velük egy békés, humánus birodalom létrehozásán fáradozik. A spártai hazafiak azonban Pausaniast árulónak tartják, s halálra ítélik. Üdvtana nem kell honfitársainak. De a szerző sem ért egyet hősével. Tetteivel ugyanis megbontja a világrendet. Szándékai nemesek, ám időszerűtlenek, sőt megvalósíthatatlanok. A való világ Bolyai Farkas szerint nem válhat az üdvösség színhelyévé. Isten ezt az állapotot a túlvilágra tartogatta. A szerző egyik, a szebeni kötetben olvasható jegyzetében úgy fogalmaz, hogy „ez a föld csak az út, nem a Haza”, a Haza odaát van, s ha valaki itt, „az úton” akarja azt megteremteni, szükségképpen elbukik. Mindezt csak azért meséltem el, hogy láthassuk: az apa Pausaniast látta és féltette az Üdvtanon dolgozó fiában. Ezért ellenezte a vele való, szerinte értelmetlen, sőt végzetes foglalkozást. Itt azonban valamit tisztáznom kell. Nem gondolom azt, hogy Láng Zsoltnak jó lett volna tanulmányozni Bolyai Farkas drámai munkásságát, mert ő a párhuzamos szerkesztésnek más módját választotta. Azt viszont kijelenthetem, hogy ha valaki, miként én, Bolyai Farkas felől olvassa a regényt, az is hitelesnek és a maga nemében hiánytalannak ítélheti a szöveget. Sőt néha az volt az érzésem, hogy az író, még ha eltitkolja is, ismeri az apa drámai műveit. (Egyébként nem sokan vagyunk, akikről ez elmondható. Én név szerint, személyesen ismerem azt a négy embert, aki ezeket végig elolvasta. Talán Láng Zsolt az ötödik.)

Nézzük tehát a Láng-féle párhuzamosokat! A kompozíció alapelve, hogy a regény cselekménye két szálon fut. Az egyik történet Erdélyben, főként Marosvásárhelyen, illetve Bolyai János életének egyéb helyszínein játszódik, 1833-tól 1860-ig, a matematikus haláláig. Ez Bolyai János története, amit – ez nem magától értetődő, ám itt nyomatékosan ez a helyzet – Láng Zsolt beszél el, akinek a szerzővel azonos nevét később megtudjuk. Igaz, finom megkülönböztetéssel, mert ott Herr Lángnak szólítják. Ez a másik történet „jelenkori mese”, Svájcban játszódik, ahol a szerző ösztöndíjasként Bolyai János magával vitt kéziratait tanulmányozza, és készül a Bolyai-regény megírására. Ami persze azt is jelenti, hogy már írja is, és mi olvassuk. Regény a regényben, mondhatnánk, megállapítva s elégedetten nyugtázva (Eco, Barthes és a filológus Martens nevében), hogy a Bolyai nyitott mű, keletkezőben lévő szöveg, s ennek a regénytípusnak a gyakorlatát az író mesterfokon ismeri, ám ezzel kissé meg is téveszti a narráció ironikus jelzéseit esetleg figyelmen kívül hagyó olvasóját, aki túl korán igyekszik révbe érkezni. Hozzáteszem, nem is kellő értelmezői muníció nélkül. Hát, persze, hiszen Láng Zsolt meg is mondja Ilma nevű ismerősének egy kulcsfontosságúnak látszó beszélgetés során: „Ha valaki a nemeuklideszi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklideszi formáját hozza létre.” A mondatot, mint látjuk, a feltételes mód finoman ironizálja: úgy volna illő. De érthetjük kijelentő módban is. Ha a kettős történetre gondolunk, akkor valóban a Bolyai-féle párhuzamosok juthatnak, jutnak eszünkbe. Lehetséges megoldásnak nem is rossz. A Bolyai nemeuklideszi regény. A metaforát fogadjuk hát el, egy szépirodalmi mű esetében nem szükséges azt okoskodva boncolgatni. Egyébként is a formai nyitottság jegyében remek epizódokat kapunk. Az író felidézi a szegény őrült, a zseniális Robert Walser alakját, végig is sétálunk a róla elnevezett utcán, s a zürichi temetőben meglátogatjuk James Joyce és Elias Canetti sírját. Ezek a svájci történet különösen emlékezetes részletei. És a többször felbukkanó különös törpe figurájáról még nem is szóltam. Elég az hozzá: jó olvasni ezt a rendkívül gazdag regényt.

Csakhogy van itt még valami. (Mindig van még valami, ami több.) Ha már a párhuzamosokat a magunk módján „megfejtettük”, ne feledkezzünk meg arról a párhuzamosokat egy bizonyos szögben metsző egyenesről sem, ami kétszer is szóba kerül, s a paralellák metaforájának újabb vetületét nyitja meg számunkra. Arra a beépített történetre gondolok, amelyről néhány kritikus úgy vélekedett, hogy kétségkívül érdekes, bár voltaképpen az író felesleges, ámbár érthető ráadása az olvasói érdeklődés fokozása érdekében. A krimi! A két titokzatos doktor, Jörg és Horchidal, meg Jörgné esete. Gyilkosság, nyomozás, bűnjelek, egy szereplő, akinek nyoma veszett, egy másik, aki felbukkan, tévutak és megfejtések – ez valóban egy komplett krimi, hátterében a varázsmese modelljével, Propp a felhők mögül elismerően bólint. (Az elbeszélő pizsamájának bűnjelként történő alkalmazása sziporkázó ötlet.) A gyilkos leleplezése is megtörténik (kilétét nem árulom el), tettének magyarázatát is megkapjuk, habár én nem vagyok egészen biztos abban, hogy Paulnak, a nyomozónak a megoldása maradéktalanul helytálló. Ám ez csak fokozza a történet érdekességét, miközben Herr Láng tekintete persze sokat sejtetően megvillan.

Mert nem maga a krimi a fontos, hanem elbeszélésének módja, ami áthangolja az egész svájci történetet. Az a sötét tónus, a lappangó fenyegetés, amelyet a történet áraszt. És ez a fenyegetés ott lebeg, még nyomatékosabban, a marosvásárhelyi történetben is: a rosszindulatú gyanakvásban, amely a megvádolt, megbélyegzett Bolyai János személyét körülveszi, a fürkésző pillantásokban, alattomos mendemondákban, a hivatali packázásokban, a kutyák támadásától a birtokra támadó jobbágyok baljós jelenetéig. Komor motívumok ott is és itt is. A Schwedler lovaggal történt párbaj akár gyilkossági kísérletnek is felfogható. Íme, az egyenes, amely metszi és összeköti a paralellákat. Nem két regény ez, voltaképpen nem is két szálon fut a történet, hanem különböző, de szorosan összefont szövegfüzérek alkotják. Ötvözet. Nem vas és réz, hanem bronz. Hadd mondjak még erre az egységre egy szerintem igen jellemző példát. Az őrültnek vélt lángész, Robert Walser felidézett sorsa mögött Bolyai János alakja sejlik fel. A svájci epizód Marosvásárhelyen nyeri el valódi értelmét.

De még nem beszéltem arról, hogy a svájci történet elbeszélésében váratlan nézőpontváltozásra kerül sor. A befejező részben az elbeszélő felesége, Éva veszi át a szólamot. Én ezt nagyon fontos, jelentéssel teli tónusváltásnak tekintem. Mert a regény végkifejletének fő motívuma: a nő. Ilma és az elbeszélő párbeszédének arra a korábbi jelenetére gondolok, amely, a befejezést megalapozva, a nő filozófiai értelemben is létfontosságú szerepéről szól, és annyira szép szöveg, hogy nem is merem idézni. Megtalálható a 134. oldalon. Egyébként tárgyszerű kontrasztot ad hozzá a rá következő lapon az ablakon kikiabáló asszony groteszk jelenete. Bolyai Jánoshoz nem érkezik meg az a nőalak, akit az elbeszélő Évája képvisel. Ilona, Rozál és Juliska csupán egy képzeletbeli eszmény széttört, megcsonkult darabjai. Szegény Bolyai életéből végső soron az a mondat hiányzik leginkább, amit Évától hallunk: „Ne félj szerelmem, a világ elfér a tenyeremen.” Pedig mennyire passzolt volna ez a mondat, ha megadatott volna neki, az ifjú zseni világteremtő gesztusához.