A kisméretű (47,5x44 cm) Peinture (Festmény) című kép a Mariale (Máriás) sorozat egy darabja. Hantai itt használja először a művészi hírnevét megalapozó, úgynevezett „hajtogatásos technikát”, melyet a későbbiekben számos változatban továbbfejleszt. A textilek festésére használt, batikolásnak nevezett kézműves módszer mintegy alapot szolgáltat a festő számára saját egyéni stílusának kialakítására. Az eljárás lényege, hogy a meggyűrt, festékbe mártogatott, megszárított, majd kihajtogatott vászonfelületen véletlenszerű mintázatok keletkeznek. Bár erről Hantai keveset árul el, a több rétegben, több színnel, több fázisban felvitt, egymásra rakódó festékrétegek által adott mintázatot végül mindig kiegészíti néhány festékfolttal. Tán ezek, a véletlen megzabolázására irányuló, egyensúlyteremtő gesztusok, a cselekvő individuum helyreállító és helyreigazító gesztusai azok a sajátosan „hantais gesztusok”, amelyektől a festmények egyedivé és az alkalmazott módszer látszólagos banalitása ellenére megismételhetetlen remekművekké válnak.

 A szürrealista toposszal ellentétben Hantai nem csupán szemléli, hanem adottnak tekintve módosítja, igazítja, használja, szerkeszti és újraértelmezi a véletlent. A hatvanas évek elején keletkezett Festményen a sűrű szövésű enyvezett vászonra felvitt, barna, fekete és kék színekből kevert lazúros alapozóréteg sem a véletlen műve. Ahogy a máriás képek sorozatban általában is gyakran használt színekből (umbra és a cölin kék, oxid-fekete, kobaltkék)[1] létrehozott réteg tetejére felvitt fehér foltok elrendezése sem tekinthető véletlennek, hasonlóképpen a színek kiválasztása, a rétegek sorrendje, valamint a témákban és sorozatokban való gondolkodás sem az. Az opus magnumnak szánt, rózsavízzel festett Écriture rose (Rózsaszín írás vagy Írásrózsa) című, közvetlenül a Mariale sorozat előtt (1958–59) keletkezett, rituális szövegmásolással készített táblaképhez hasonlóan[2] – ahol nem használ rózsaszínt, és a festményt mégis rózsaszínnek látjuk végül – Hantai a festői mesterségbeli hozzáértésén túl azt is bizonyítja, hogy a színek nem csupán kulturális megegyezésen alapuló, szimbolikus jelentésekkel bírnak, hanem van bennük valami magától értetődő naturalitás is, vagyis olyasvalami, ami maga is az eredet, az önazonosság és az „ezvanság” élményét közvetíti.

Jóllehet, a nyugati keresztény ikonográfiában, a sorozat címében szereplő Mária köténye maga is kék, az immanencia és transzcendencia síkjait egymásba hajtogató és hurkoló Hantai kékjei sokkal többet mondanak az ilyen tanult tudáson alapuló felismerésnél. Az érintéssel, gyűréssel, hajtogatással és a véletlen alakításával létrehozott domborműszerű festményen, ahogy a sorozat többi darabján is, plasztikus módon jelenik meg az életmű szellemi magja, amely a festővel dialógusban álló számos kortárs filozófust (Derrida, Deleuze, Cixous, Didi-Huberman, Nancy) megihletett.[3] Az a reprodukciókon nem látható, digitálisan nem közvetíthető, valós befogadói jelenlétet igénylő tér- és struktúratapasztalat, amely a kint-bent, fent-lent, egy-sok, rész-egész, véges-végtelen, mélység-magasság viszonyait egymással kicserélhető, megfordítható, egymásból induló és egymásba visszatérő viszonyokként mutatja be. Ezt a különös, végtelenre nyíló térélményt nyújtó képi struktúra-tapasztalatot, amellyel a korabeli absztrakt és minimalista festők közül többen is kísérleteztek (Pollock, Rothko, Stella), Hantai itt a színek játékával és a festmény domborzati térkép-szerű felületével készíti elő. Az arkhimédeszi nyugvópont körüli oda-vissza fordulás ezen a festményen a közelről szemlélt részletek, a festéktorlódásokból létesült, szembeszökően kék hegyek és gyűrődésekből keletkezett meglapulóan barnás-zöldes völgyek közötti, mértani középen lévő síkban jön létre.

Hantai Simon (1922-2008)
Kép, 1962
vászon, olaj, 47,5x44 cm
Jelezve balra lent: SH 62.
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona, leltári szám: 71.377
 

A Csontváry-festményektől, majd a francia posztimpresszionizmus és a szürrealizmus eszméitől a képi absztrakció heurisztikus irányzatai felé forduló Hantait nem véletlenül emlegetik a reneszánsz és a barokk művészettörténeti, művészetfilozófiai és spiritualitástörténeti kontextusaiban, ahogy például a leibnizi monászokra, Pascal filozófiájára és a Hantai-festményekre egyaránt hivatkozó francia filozófus, Gilles Deleuze A hajtogatás (Le plie) című könyvében teszi.[4]

A biatorbágyi sváb családban, Magyarországon született, az ötvenes években Franciaországban letelepedő festő nemzetközi népszerűségének egyik legfőbb oka talán az, hogy a modern festészetben olyan szellemi problémákat old meg és olyan látszólagos ellentmondásokat old fel érzéki módon, melyek nem csupán az érzéki észlelést megtagadó nyugati festészettörténet, hanem a nyugati művészetfilozófiai gondolkodás nyugtalanító kérdései is egyben. Ezek dekódolására pedig van egy jól bevált módszer: a testi, lelki és szellemi rétegeinket egyaránt mozgásba hozó esztétikai megtapasztalás, amely lehetséges, hogy nem univerzális és nem közös, de Hantai népszerűségét látva úgy tűnik, mégis sokak számára hozzáférhető, valós jelenléttel és érzéki nyitottsággal, fogalmak és magyarázatok nélkül is megközelíthető, örömteli tapasztalás.