„Doina Ioanid minden kötete összetéveszthetetlen terület a maga létezésének egyedi szervezési szabályaival és törvényeivel. Valóságos »ország«, nagyon sajátos domborzattal és atmoszférával” – írja Bianca Burța-Cernat román irodalomtörténész és kritikus arról a szerzőről, akinek Ideje, hogy fülbevalót hordj és más poémák című verseskötete tavaly jelent meg a marosvásárhelyi Lector Kiadónál, és a fordító, Lövétei Lázár László is ezt írja az utószóban: „Én […] fejlődésregényként is tudom olvasni Doina poémáit – miközben hiszem és vallom, hogy a Doina Ioanid-féle vers az egyik legtisztább líra, amivel valaha találkoztam!” (234.) Nem kevésbé jellemző, hogy szintén Lövétei sűrűn nevezi „poémáknak” a verseket, ezzel is egyfajta hosszúságra, tartamra híva fel a figyelmünket.

Van tehát az 1968-ban Bukarestben született Ioanid esetében valamiféle világszerűség, egy olyan építkezés, amely más, mint amilyet a költők egyik típusától megszoktunk. Ő maga úgy próbálta ezt jelezni, hogy a tavalyi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron tartott könyvbemutatón azt kérdezte, miért is nem Saint-John Perse-hez hasonlítják a költészetét. Természetesen nemcsak arra utalt ezzel, hogy ő is ciklusokban, füzérekben gondolkodik, hanem arra is, hogy nem kell az életművét feltétlenül a „szülőirodalma” felől értelmezni, hiszen akkor tévedünk, csalódunk: a költő családja más, felmenői váratlanok.

Azt hiszem, az artisztikum másféleségére is lehet gondolni Ioanid esetében. Nyilván maga az egész kortárs költészet „másféle” artisztikumot használ, mint amilyen a klasszikus volt, a román költő azonban még ezen belül is különbözik. Megszoktuk például a polgárpukkasztást is, vagy a hangosságot – Ioanid költészete azonban egyikkel sem jellemezhető. A címadó poémában azt írja, „megsimogatom a péniszed” (5.), de hát ezen ma már csak az igazán konzervatívak döbbennek meg. Ezek a szövegek a látásmódtól olyanok, amilyenek, attól a másodhegedűs szereptől, amelyet a beszélő visz bennük. Vagy ha nem is másodhegedűs, hiszen mégiscsak egyes szám első személyben beszél, nem bújtatottan jelenik meg, de halkan, visszafogottan, a megfigyelő, nem pedig a megnyilvánuló alany pozíciójából. Ha valami meglepő, az ismét a passzivitás móduszát működteti: ilyen az a jelenet, amikor Dumitru tatus nagy, kibontott halat cipel haza: „Fogod magad, és kinyitod a kaput, / hatalmas, kibelezett hallal a válladon” (107.).

Talán erre céloz Lövétei is, amikor a nőiességre utal, mondván, „sikamlós »téma«, nem értek hozzá” (236.) – holott például annak megértéséhez, amit fejtegettem, nem kell biológiailag is nőnek lenni. Utószavában különben is több olyan kijelentést találunk, amelynek megfejtését az olvasóra bízza: ilyen az is, hogy Ioanid lírája a legtisztább versbeszéd, vagy hogy a Levelek Dumitru tatusnak „a XXI. századi világlíra egyik legszebb poémája…” (238.) Ugyanúgy az intuíciónkra bíz bennünket, az érzékünkre és az ízlésünkre, mint a költő a kötetben.

Passzívak ezek a versek: a beszélő tesz egy erotikus gesztust, aztán mintha várná a reakciókat. Egész világa tárgyakból épül fel, a velük kapcsolatos cselekvések viszont mindig az emlékek móduszában jelennek meg: aktualizálódnak, de csak egy pillanatra. Az olvasónak határozottan az a benyomása, hogy ez egy melankolikus életmű.

Az erotika egyébként kiváltképpen a figyelés állapota. Akár „a narancsbőrös farpofák valósága” (Ideje, hogy fülbevalót hordj – 5.), akár a hatalmas, kibelezett hal, mindegyik megfigyelt dolog, nem egy használatba vett, szenvedélyesen „lerohant”, bekebelezett tárgy vagy testrész.

A hiány különben is nagyon terhelt toposz. Dumitru tatus minden mozdulata, szenvedélye, konoksága, szeretete elmúlt, nincs már; a szeretet körül mindig a vágy, az elérhetetlenség hangulata bolyong. A beszélő soha nem ott van, ahol éppen tartózkodik, nincs teljesen ott. Bizonyos versekben az emlék röppályája rövid, a lírai alany azért idézi fel, hogy elmesélje, hogyan vett részt valamiben; Ioanid szövegeiben az emlék röppályája hosszú: a „cselekvés” már annak idején is figyelés volt. „Egymás mellett ültünk, örültünk egy újabb fáradt napnak.” (Ideje, hogy fülbevalót hordj – 26.); „Mikor végighúzom a borotvát a lábamon, elképzelem, hogy mit / érezhetnek a férfiak borotválkozás közben…” (Ideje, hogy fülbevalót hordj – 27.) Az aktív cselekvés egy pillanat alatt merengésbe fordul, melynek más az alanya. Ioanid beszélője mindig másnak a tükrében szemléli önmagát, minden gesztushoz emlékeket, egykori vagy fiktív élményeket csatol – ezért is jó választás az a portréja a hátsó borítón, amelyik ugyanilyen attitűdöt közvetít. Nagyon jellemző ilyen szempontból a kötet utolsó előtti szövege: „Most. Mondd, hogy itt és most, mikor fölébredsz. S ez az itt és / most gránátalma-ízű legyen.” (Varratok – 232.) Mindenről kiderül, hogy már vagy még nem az, ami.

Talán a tisztaság érzése is innen. A beszélő mindig tiszta, csak az emlékek mocska ragacsos, amelyektől azonban a lírai alany távol van immár. Azért nem tűnik sterilnek és érdektelennek, mert nagyon is megsebezte minden, amit látott és megélt, már ahogy a nagy megfigyelőkkel többnyire történni szokott. „Véget ér a szekerce-asszonyok láto- / gatása. Láttam őket, s már nem zöld a szemem.” (Varratok – 215.) Mindent nem tudott lemosni, bárhogy is igyekezett.

Kibomlik – talán ez a jó szó. Doina Ioanid rövid, metszetszerű szövegei is valamilyen antitézisre, kibékíthetetlenségre, párhuzamosságra épülnek. „Hagymát gyomlálok, azt remélve, hogy meghallom a föld énekét.” (Varratok – 189.); „Zöld levéllel, szobám sarkából érintem meg anya neurotikus, / agyondolgozott testét.” (Varratok – 206.) Az első a reménytelenség verse: amikor már sehogy sem hangzik fel az az ének, az ember a lehető leganyagibb, legkonkrétabb művelethez fordul, hátha mégis. A másik a reménykedésé: ha távolról is, mégis a frissesség, az újjászületés jelképével érinti meg a beszélő az anyja romló testét. A szöveg az értelmezésben bomlik ki, akár egy tulipán, vagy mint egy dallam.

Ha a zenéből keresünk hasonlatot, akkor is világos, mennyire sajátosak Ioanid poémái. Ez nem a „megszokott modernek” hevülete, akik a kortárs román irodalomban is berúgják az ajtót, nem is a klasszicizálóknak a magyar irodalomban „újholdas zenéje”, hanem valami egészen más, mint amilyen talán Debussy, Satie lehetett egykor: a mondás hogyanjának, nem tartalmának a mássága. Amikor 2014-ben a Southbank Centre művészeti komplexum brit zsűrije az elmúlt ötven év legszebb verseinek egyikévé választotta a Sárga kutya című verset (a kötetben a Sündisznó-szelídítő ritmusok darabja a 132. oldalon), döntéséhez bizonyára a prózavers okozta döbbenet is hozzájárulhatott: „Szívemmel a kezemben mentem át a városon, lépteim alatt ropo- / gott az idei első hó. S borral és ecettel befröcskölt szívem tovább- / ra is harminchét évem ritmusában rohadt, miközben a szarkák / egyre csak gyűltek a Hírhozó vállán. Csupasz csontjaim már nem / menthettek meg engem. Se a te neved, Argentína, Ígéret Földje, / ami vagy. Csak egy nagy, sárga kutya könyörült meg rajtam, fa- / rokcsóválva jött felém, s lassan, sietség nélkül megette a szívemet. / Aztán továbbállt, beleveszett a láthatárba, mint egy hatalmas / napraforgó.” Carol Rumens költészete szolgáltathatott példát erre a dallamra, mégis úgy gondolom, hogy a váratlanság megszokottba, a megszokott váratlanságba simítása, a szimbólumok eldolgozása az átlagosban, a szürrealitás realitása valóban meglepő.

Utószavának utolsó bekezdésében Lövétei megjegyzi, „talán nem ártott volna rápihenni minden egyes versre” (238.). Nyilván mindig van mit javítani, mindig lehet jobb szinonimát, kifejezőbb szót, érzékibb képet találni. Mégis azt hiszem, tizenkét év éppen elegendő egy fordításkötet kiérleléséhez, „derítéséhez”. Én semmilyen „hibát” nem találtam a könyvben, bár persze nehéz lenne megmagyaráznom, mi is a hiba ilyenkor a nyilvánvaló félrefordításon kívül. Szerintem Lövétei „áthozta” a magyar olvasó számára Doina Ioanid hangját, világát, hangulatát, szimbolikáját, ritmusát, és azt a tisztaságot is, amelyet ő maga említ. A Lector Kiadó pedig, amelynél Max Blecher kötete is megjelent Balázs Imre József szintén remek átültetésében, és ahol előkészületben van a 2013-ban elhunyt Alexandru Mușina válogatása is (Szonda Szabolcs munkája), jócskán segíti a román irodalom megismertetését abban a közegben, amely talán csak Mircea Cărtărescut ismeri igazán.

(Fotó: Doina Ioanid I© Jan H. Mysjkin)