Valamikor egy régi pécsi újságban láttam egy fotót, amelyen sok ember összetömörülve, üdvözült mosollyal, megbabonázottan meredt ugyanabba az irányba: az akkor újdonságnak számító tévékészülék delejezte meg őket. A tévénézés a rendszeres adások megindulását követően és a tévékészülékek fokozatos elterjedésének időszakában Magyarországon is társasági esemény volt. Rokonok, szomszédok gyűltek össze azoknál, akiknek már volt tévéjük, hogy együtt nézzék meg a híradót és az esti filmet. Ennek a helyzetnek a nyomai Szakonyi Károly 1970-ben írott és bemutatott Adáshiba című darabjában is feltűnnek. Ugyan az 1960-as évek végén már mintegy másfélmillió tévéelőfizető volt, de a lakosság többségének még nem volt készüléke. Részben ez indokolja a darabban a szomszéd megjelenését (a másik egy csodatétel, de erről később), aki átjön a házigazda családhoz tévét nézni. A színdarab címe is a kor televíziózásából ered, volt ugyanis ilyen inzertje a tévének, hogy „adáshiba”, amely megnyugtatta a nézőket, hogy a hiba nem az ő készülékükben van.

Bár ez a darabban nem kerül elő, érdemes megemlíteni, hogy amellett, hogy ötven évvel ezelőtt más volt a televízió társadalmi környezete és szociológiai státusza, 1960 és 1987 között az egyetlen magyar tévécsatornán hétfőnként nem volt adás. Ez nemcsak a fogantatási statisztikában mutatkozott meg, hanem a paternalista hatalom által a hétfői adásszünetre szoktatott közönség szokásait ideiglenesen megváltoztatandó abbéli manőverben is, hogy egy politikailag jelentős történés kapcsán oda kellett szoktatni egy időre a nézőket hétfő estére is a tévé elé. Ehhez a rendkívüli adásnap intézményére volt szükség. Történt ugyanis, hogy 1980. május 26-án (ami éppen hétfői napra esett) magyar űrhajóssal szállt fel a Szojuz-36. Hogy a Magyar Televízió adását megszakítva kedveskedhessen a lakosságnak e hír bejelentésével, előtte hétfőnként több héten át rendkívüli adásnapot tartottak. És aztán elérkezett az alkalom, amikor meg lehetett szakítani az adást azzal, hogy magyar űrhajós van a világűrben. A politikai infantilizmus iskolapéldája.

„Történik napjainkban, sajnos” – írja a szereplőlistát követően Szakonyi Károly az Adáshiba nyitólapjára ötven évvel ezelőtt. A Pécsi Harmadik Színház bemutatója láttán azt kell mondanunk, a korszakmegjelölés most is érvényes, mégpedig a „sajnos”-sal együtt.

A mintegy hetvenfőnyi közönség az egész színpadnyílást keretező, legömbölyített szélű, régi tévéképernyő szürke karimáján keresztül néz be a piciny játéktérbe, ahonnan a másfél órás előadás jelentős részében a nyolc szereplő többsége a közönségre bámul, mintha az épp folyó tévéadást követné. A nappali-étkezőbe jobbra elöl van a bejárat, ezen át érkeznek haza vagy jönnek be a lakás többi helyiségéből a Bódog család tagjai, lépnek be vendégek. A balra hátul lévő ajtó Bódogék harminc körüli lánya, Vanda (Kulcsár Viktória) szobájába vezet. A helyiség hátul-középen elhelyezkedő ebédlőrésze dobogóval különül el a színpad előterét elfoglaló nappalitól. Az ebédlő közepén ovális étkezőasztal, jobbra üveges tálalószekrény. A nappali közepén, a tévével szemközti fő helyen a családfő, Bódog (Bánky Gábor) terpeszkedik egy karosszékben, lábát kis zsámolyon nyugtatva. Itt nézi a tévéműsort már akkor, amikor a közönség elfoglalja a helyét. A hátsó falon valamiféle groteszk „családfa”, rajta a családtagok bekeretezett fotóival.

Az este, amelynek tanúi lehetünk, ünnepinek ígérkezik, mivel ma van a kisebbik gyermek, Imrus (Tatai Gergő) – az apa szerint 18. – születésnapja. Ez hozza ide Bódogék harmadik felnőtt gyerekét, Döncit (László Csaba) és feleségét, Sacit (Tamás Éva), hogy részt vegyenek a születésnapi (hal)vacsorán. Bódogné (Dévényi Ildikó) már az előadás kezdetén, a színre lépésekor behozza a történet hátterében felvázolt írói motívumot, az albérlőét, Emberfiét (Fábián Gábor), aki magát Mesternek nevezi, akinek a keresztneve Krisztosz, s akihez sorra érkeznek a látogatók, immár a tizenkettedik, egy újabb halszagú, szakállas pasas.

A színre vitt banalitások, üresen kongó párbeszédek, a közhelyek és sztereotípiák jelenlévő világa áll szemben az egyrészt a televízió által közvetített távoli helyek és események világával, másrészt az albérlőként a családnál lakó megváltó alak csodatételeivel. Meglepő, hogy az eredeti műben szereplő tévéműsorok mennyire időszerűnek tűnnek ma is, köztük egy foci elődöntő, egy gálaműsor Brüsszelből, útifilmek, a holdra szállás. Csupán néhány betoldásra volt szükség ezen a téren az előadás szövegének aktualizálására, például az olyan ismeretterjesztő csatornákra való utalással, mint a Spektrum vagy a Discovery, a mára már elfeledett helyett ma ismert bemondóra történő hivatkozással stb., illetve az első holdra szállást nem közvetítésként, hanem műsorismétlésként említve.

Az egykori egyetlen adás helyét felváltó sokszoros műsortúlkínálat hozza magával az előadásban a távkapcsoló használatát, de ez a kellék szerencsére nem kerül főszerepbe. Indokolt és hiteles új technikai kellék viszont az előadásban a mobiltelefon. Ebből a családfőnél egy régebbi, „buta” típus van, a többiek okostelefont használnak, és folytonosan azt babrálják. A Szakonyi Károly által ötven éve felrajzolt és Vincze János által napjainkra vonatkoztatott kisvilág emberi magatartásaiban, viszonyaiban nem sok változott. Az előadás olyan közeget mutat be, amelynek szereplői menekülnek a jelenléttől. Inkább a tévé, a telefon, mint a másik jelenlévő ember. Aki mégis igényt tart erre a jelenlétre, az vagy elmenekül innen, mint Imrus, vagy összeomlik az erre való képtelenségtől, mint Vanda.

Bornírtság, okoskodás, egymás és a tévében látottak – események, személyek – folytonos minősítése, beton szilárdságúra merevedett kapcsolati játszmák a házaspárok között és a szülő–gyerek kapcsolatban, ez az Adáshiba világa, amit az író a komédia műfajába sorolt, a Harmadik Színház viszont – nemcsak a szórólapon lévő leírásban, hanem a színpadon is – groteszk, tragikomikus előadássá formált. A szerzői instrukcióban Szakonyi kispolgárokról beszél. Lehet, hogy 1970-ben ennek a társadalmi csoportnak az elkülönülését még lehetett látni. Ma azonban az előadás által adott látlelet jóval szélesebb társadalmi érvényességgel rendelkezik és üzeni, hogy a színre vitt világban nem adáshibáról van szó, hanem a hiba az önök (azaz a szereplők és a nézők) készülékében van.

A szereplők kommunikálta közhelyparádéba, az ostobaságok, a tájékozatlanság magabiztos ítélkezéseibe beletartozik annak latolgatása, hogy ha csupán férfiak látogatják Emberfit (a Mestert a tizenkét tanítványa), akkor ő bizonyára meleg. Ide tartozik az afölötti vita, hogy melyik csatornát is (netán a Szuezit) repülte át Lindbergh, vagy hogy a tévében közvetített zeneművet, noha Beethoven kompozíciójaként konferálták be, a családfő szerint Csajkovszkij írta, stb., stb.

A Vincze János rendezéseire jellemző pontos szereposztás és határozott színészvezetés ebben az előadásban is megmutatkozik. Bánky Gábor Bódog szerepében azt a korlátoltsága révén magabiztos, családfői szerepében megingathatatlan férfit hozza, aki mint trónuson terpeszkedik a karosszékben, mindent jobban tud, ő birtokolja a távirányítót, a feleségét folytonosan alázza, és noha látszólag minden figyelme a képernyőre irányul, a „háttérben” zajló családi eseményeket is feltétlenül a kontrollja alatt akarja tartani, épp úgy, mint a csatornaváltót. Dévényi Ildikó szolgálatkész, aggodalmas feleség és anya, aki szó nélkül tűri férje bántó megnyilatkozásait, láthatólag szereti ezt az embert, annak minden faragatlanságával és igazságtalanságával együtt. Kapcsolatuk sok évtizedes, begyakorolt és rögzült játszmákra épül, amely biztonságot ad, nem tartogat meglepetést.

A másik házaspár – Bódogék fia, Dönci és menyük, Saci – szerepében László Csaba és Tamás Éva hasonló pszeudo-kommunikációt folytatnak egymással, ám köztük a kötelék lazábbnak tűnik, ami részben abban is megmutatkozik, hogy Tamás Éva játékában egy narcisztikus, a mobiljával folytonosan szelfiket készítő, a saját összkomfortos kisvilágába bevackolt nőt alakít. Ebben a párkapcsolatban inkább ő az, aki a másikat piszkálja, kritizálja, de gyorsan visszakozik, ha László Csaba a férj szerepében jelzi, hogy hol a határ. Neki inkább a nővéréhez, Vandához való kapcsolatban van lehetősége megmutatni az összetettebb viszonyt.

Az Imrust alakító Tatai Gergő a még a szülőkkel lakó, de már egy választott közösséghez vonzódó későkamasz fiatalt alakít, aki nyilvánvalóan Emberfi és tanításainak hatása alá került. Apját képtelen meggyőzni arról, hogy most nem a 18. születésnapja van, hanem a 19., és nem igazán konfrontálódva, inkább beletörődve tűri apja korlátolt gesztusait.

A két mellékszerepben Fábián Gábor Emberfiként és Krum Ádám Szűcs úrként mintha egymás ellentétét vinnék színre. Fábián Gábor szinte szoborszerű jelenléttel, minimális eszköz igénybevételével ad kontrasztot egyrészt az általa végrehajtott csodáknak, másrészt a kerekesszékben színre gördülő Krum Ádám energikus, dinamikus játékának. A szomszéd színre hozatalára a Jézus-figura csodatételei miatt van szükség, hiszen egy csoda nem csoda. Emberfi előbb a (szóda)vizet változtatja (vörös)borrá, majd pedig a kerekesszékben ülő Szűcs úr pattan fel és járkál a többiek között – ám sem ő, sem a többiek nem veszik észre, hogy a béna felkelt és jár. Emberfi harmadik csodája az egyetlen, amit észrevesznek, és amire reagálnak. Először megszünteti a tévéadást, ami kétségbeesésbe kergeti Bódogot. A családfő hiába hívogatja a szolgáltató négyjegyű számát a saját buta mobilján, végül Emberfi megoldja a helyzetet, megszünteti az általa előidézett adáshibát. És így újra el lehet menekülni a jelenléttől.

Az előadás igazán drámai hatását és a színre vitt sorsokban benne lévő tragikumot a Vandát játszó Kulcsár Viktória teremti meg. Vidámsággal és lazasággal leplezi helyzetének – a többiekhez képesti – súlyosságát, hogy fél éve elhagyta a férjét, visszaköltözött a szüleihez, és nemrég felmondott a munkahelyén. Másfajta életre vágyik, másfajta párkapcsolatra, mint amit a szülei és a fivére példáján lát, s mint amilyenből kilépett. Emberfiben véli megtalálni az eddigi életformájával való szakítás lehetőségét, ennek a kapcsolatnak azonban semmilyen megalapozottsága nincsen, hiszen Emberfi nem egyvalakit, hanem mindenkit meg akar váltani. Közöttük is félresiklik a kommunikáció, ami a kapcsolatuk kölcsönös félreértése miatt következik be. Kulcsár Viktória alakítása mozog a legszélesebb érzelmi skálán, és viszi bele a legtöbb árnyalatot a karakterbe az előadásban. Egy ízben – amikor a tévében tüntetésről tudósítanak – halkan elfütyüli a „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…” dal elejét, ami a színművészetis diákok kezdeti tiltakozásaiban volt hallható nemrégiben, és ebben az apró mozzanatban is érzékelteti azt az érzelmi komplexitást, amit egy ilyen gesztus a felszínre hozhat. Az előadás végén pedig nevetve síró / sírva nevető beletörődéssel veszi tudomásul, hogy az öccse meglépte azt, amit ő talán már soha többé nem fog tudni megtenni.

Említettem, hogy Szakonyi a darabban szerepelteti a holdra szállás közvetítését (tudjuk, ez 1969. július 20-án történt). Ennek kapcsán megemlítem, hogy Szakonyi darabjában a holdra szállásnak ebben a banális közegben történő szerepeltetése emlékeztet arra, ahogyan Václav Havel A leirat (1967) című, ugyancsak a banalitásra (ott a bürokrácia diszfunkcionalitásának bemutatására) épülő darabjában szintén szóba hozza a holdat a mű zárlatában. A főszereplő a darab végén ezeket mondja: „a Holdba repülünk, de egyre nehezebb feladat számunkra elrepülni a saját énünkig; (…) kontinensközi közlekedési vonalakat építünk, de egyre nehezebb probléma számunkra közlekedési vonalakat építeni ember és ember között”.

A televíziónak a hétköznapi életre, családi, szomszédsági kapcsolatokra gyakorolt hatása az Adáshibát követően más színdarabokban is megjelent. Elegendő itt Spiró György két drámájára utalni. Az 1981-es Esti műsor teljes egészében a színpadi játék és a vele egyidőben zajló tévéműsor kölcsönhatására épít. A nyitó instrukció szigorú utasítása szerint: „A darab játszható mindennap, amikor tévéadás van; adásszüneti napon nem játszható. A televízió a játék alatt mindvégig be van kapcsolva…”. Az 1985-ös Csirkefejnek pedig, amelyik ugyan nem ad dramaturgiai szerepet a televíziónak, de a diszfunkcionális családnak és a külvárosi bérház lakóinak életében betöltött szerepére mégis hangsúlyozottan utal azzal, hogy a dráma (egy épp elkövetett gyilkosságot követően) ezzel a mondattal ér véget: „Mi megy abba a kurva tévébe?”

A színházi adattár szerint az Adáshibának a mostanit megelőzően huszonhárom magyar bemutatója volt, ennek mintegy a fele, tizenegy premier az ősbemutató hullámával söpört végig a magyar színházakon 1970-ben és ’71-ben. Nagyon jól tette Vincze János, hogy 2020-ban elővette Szakonyi Károly félévszázados darabját, amelyet alig-alig kellett leporolni, és pár technikai eszköz játékba emelésével, néhány dramaturgiai frissítéssel elegendő volt kiegészíteni ahhoz, hogy a rendező továbbvigye az általa a Harmadik Színház megalapítása óta képviselt önismereti színház gyakorlatát, és folytassa a huszadik századi magyar drámának szentelt művészi programját.

Szakonyi Károly a bemutatót követő vacsorán

(Előadásfotók: Tóth László)