Az „ügy” („l’Affaire”) fogalma a 19. század végi Franciaországban – de talán egész Európában is – összeforrott a hamis vádak alapján perbe fogott, elítélt, majd évtizedes megalázó procedúra után felmentett Alfred Dreyfus ügyével. Roman Polanski legújabb filmjének főszereplője nem a zsidó származású katonatiszt, hanem az ítélet után egy évvel a francia titkosszolgálat élére került Georges Picquart ezredes, aki miután rájött, hogy a vád hamis, becsületbeli ügynek tekintette Dreyfus felmentését. Polanski, illetve a film alapjául szolgáló, magyarul is olvasható Robert Harris-regény, a Tiszt és kém a lefokozás megalázó katonai parádéjával kezdi a történet elmesélését, és a felmentéssel fejezi be. Dreyfus ebben a periódusban jórészt az Ördög-szigeten raboskodik, vagyis nem ő az aktív, drámai hőse ezeknek az éveknek, hanem az igazságért küzdő Picquart ezredes.

Harris történelmi bestsellere, ahogy Polanski filmje is – noha ő megváltoztatta a regény címét, amit viszont a magyar forgalmazó megtartott; Polanski Émile Zola fogalommá vált, a köztársasági elnöknek szóló nyílt levelének címét választotta: J’accuse! (Vádolom!) –, hűen követi a történelmi eseményeket: minden szereplő valós személy, a film még a külső vonások tekintetében is törekedett a hűségre, beleértve a kémkedésben valódi bűnös Ferdinand-Walsin Esterhazy őrnagy igencsak kackiás bajuszát, s talán csak Picquart egyébként kevéssé hangsúlyozott magánéleti-szerelmi szálába került némi fikció. Ennek szellemében a film látványvilága is igen részletgazdag, magával ragadó. Mindjárt a nyitókép, a lefokozás rituáléja grandiózus tömegjelenet, s noha a későbbiekben jórészt kamaradráma-szerűen bonyolódik a cselekmény, az újratárgyalások, illetve Picquart perbefogása esetében nem hiányoznak a hasonlóan gazdag kiállítású szcénák. Polanski több szerényebb költségvetésű, néhány színészt mozgató kamaradarab után, 86 évesen (!) ismét nagyszabású filmet forgatott, amely megjárt kéttucatnyi fesztivált, s kapott féltucatnyi díjat, köztük Velencében az Ezüst Oroszlánt és a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) díját, valamint Franciaországban 12 César-jelölés közül elnyert hármat, köztük a legjobb rendezésért és a legjobb adaptációért járót. Ugyanakkor e látványos történelmi mozi személyes vallomás a rendező részéről, kétféle értelemben is. A formailag letisztult, klasszikus dramaturgiájú és látványvilágú, jellegzetes midcult filmet elsősorban innen, nevezetesen a benne megfogalmazódó morál szempontjából érdemes közelebbről szemügyre venni.

A Dreyfus-ügy voltaképpen a korabeli antiszemitizmusról szól, annak közvetlen és drámaian előremutató politikai-történelmi hatásával. Az ügy a maga idejében megrendítette a francia belpolitikát, egy évtizedre megosztotta a társadalmat. S noha végül a vádlottat felmentették, őrnaggyá léptették elő, s még a becsületrendet is megkapta, Picquart pedig hadügyminiszter lett annak a Georges Clemenceau-nak az első kormányában, aki korábban szintén kiállt Dreyfus mellett, az ügy mégsem múlt el nyomtalanul. Egyrészt az érintettek tíz tragikus évét semmi sem adhatta vissza (továbbá a szintén elítélt Zolának Angliába kellett menekülnie, s oda szökött Esterhazy is, a Dreyfus elleni bizonyítékot hamisító Henry ezredes pedig öngyilkos lett). Másrészt az antiszemitizmus ilyen mérvű „intézményesülése”, állami szintre emelése, mint később kiderült, a véltnél is jóval megalapozottabb félelmet keltett a zsidóságban, amelynek hatására az ügyről egy bécsi lapot tudósító Herzl Tivadar megírta A Zsidó Állam című értekezését a Palesztinába történő visszatérés szükségességéről. S mindez nem volt egyedülálló jelenség Európában, így például mindössze egy-két évvel előzte meg Magyarországon a hasonló motivációjú, hatású és végkimenetelű tiszaeszlári „ügy”.

Polanskit már csak személyes érintettsége miatt is foglalkoztathatja az antiszemitizmus, hiszen ő maga holokauszttúlélő, míg édesanyja áldozata lett a zsidóüldözésnek. Minderről először A zongorista (2002) című, ugyancsak látványos, nagyszabású, számos elismeréssel (köztük hét Oscar-díjjal) honorált, jellegzetesen midcult filmjében vallott a rendező, amely szellemi értelemben egyúttal a hazájába történő visszatérését is jelentette. Mint ismeretes, Polanski első egész estés filmjét, a Kés a vízbent (1962) követően elhagyta Lengyelországot, s nemzetközi karriert futott be: dolgozott Angliában, Franciaországban és Hollywoodban egyaránt. Más, kelet-európai emigránshoz, így például Miloš Formanhoz képest nála erősebb a műfaji elköteleződés (már voltaképpen a modernista zárt szituációs dráma formáját megvalósító Kés a vízben esetében is felfedezhetők thriller vonások): az Iszonyat a horror és a pszichothriller izgalmas elegye, ahogy a Rosemary gyermeke is (1968); a Vámpírok bálja (1967) – stílusosan – vérbő horrorkomédia, a Kínai negyed (1974) a noir műfaját-stílusát újítja meg, s aztán ott vannak a látványos kosztümös filmek, az Egy tiszta nő (1979) vagy a Kalózok (1986). A hollywoodi (típusú) filmek sorát a kilencvenes évektől szerényebb költségvetésű, legtöbbször színpadi műveket adaptáló szerzői filmek követik (Keserű méz, 1992; A halál és a leányka, 1994). Így jut el a rendező a hollywoodi elbeszélésmódot személyes történettel ötvöző, ily módon a midcult film kategóriájába sorolható A zongoristához, majd újabb kamaradarabok után (Szellemíró, 2010, szintén Robert Harris műve nyomán; Az öldöklés Istene, 2011; Vénusz bundában, 2013; Igaz történet alapján, 2017) az ugyancsak a hollywoodias elbeszélésmódot, illetve a történelmi film műfaját és a bensőségesebb kamaradrámát személyes hanggal ötvöző a Tiszt és kémig.

De vajon valóban a zsidó sors, a modernkori antiszemitizmus egyik drámai alapeseménye áll-e Polanski filmjének középpontjában? Nos, nem, illetve kevésbé. Az antiszemitizmus körülménye természetesen a történelmi hitelesség jegyében szóba kerül, méghozzá igen árnyaltan. Nemcsak az acsarkodó tisztek és politikusok vagy az üvöltő tömeg hangját halljuk e tekintetben, hanem egy fontos jelenetben a főszereplőét is. Picquart Dreyfus tanára volt a hadi akadémián, s ott a tanítvány öntudatosan számonkérte oktatóján gyengébb osztályzatát, miszerint azt netán zsidó származása miatt kapta volna. Picquart azzal kezdi katonásan tömör válaszát, hogy ugyan nem kedveli a zsidókat, de ez semmiféle módon nem befolyásolja értékítéletét. A karakter összetettségén túl mindez az ő drámai történetét is elmélyíti, hiszen „innen szép nyerni”, s környezete, sőt előítélete ellenében kiállni az igazságért, miközben feletteseitől azt a tanácsot kapja, hogy „nem kéne annyira aggódnia egy zsidóért”, s amikor ebbéli „aggodalmát” nem adja fel, sőt kifejezetten aktivizálja magát, akkor maga is börtönbe kerül. Mindezzel együtt a Tiszt és kém nem az antiszemitizmusról szól – hanem az elvhűségről; arról az egyszerű(nek tűnő) meggyőződésről, hogy az igazság mellett ki kell állni. A film ezt a gondolatot abszolutizálja, mintegy „a körülmények ellenére”. Ezért nem Dreyfus, illetve általában az igen bonyolult és sokszálú eseménysor áll a történet középpontjában – ahogy az ügy eddigi számos filmes feldolgozásában Richard Oswald 1930-as német filmjétől Ken Russel 1991-es angol–amerikai produkciójáig –, hanem Picquart. Az ő személyes ügyeként látjuk a Dreyfus-ügyet, ám abban nem Dreyfus a fontos, hanem az elv.

A fent idézett, a kapcsolatukat történelmileg és dramaturgiailag megalapozó nyitójelenetre rímel a film zárójelenete, kettőjük – mint a filmvégi inzertből kiderül – utolsó találkozása. Ez a szituáció még összetettebben és szemléletesebben szól az elvhűség mindenek felett álló szempontjáról, s nem mellesleg Dreyfus személyiségét is árnyalja. Ő ugyanis nem az áldozat hősi, jóval inkább esendő alakjában áll elénk. Természetesen minden „joga” megvan ahhoz Dreyfusnak, hogy mindazok után, ami vele igazságtalanul történt, megtört, tönkrement embernek lássuk (ítéletének megsemmisítése után egy évvel megrendült egészégi állapota miatt, 48 évesen nyugdíjazták). De Polanski kifejezetten felerősíti ezt a vonását: Dreyfus sápadt, reszkető, beesett arcú férfi, aki nem egy történelmi léptékű ügy protagonistájaként, hanem tehetetlen áldozatként viseli sorsát, s energiájából legfeljebb kevéssé férfias, hisztérikus kitörésekre futja. Ilyennek látjuk ebben a bizonyos utolsó jelenetben is, ahol azért keresi fel a már miniszter Picquart-t, hogy különeljárásban kérvényezze a meghurcoltatása miatt elmaradt előléptetését. Polanski úgy rendezi két kitűnő színészét, a Dreyfust alakító Louis Garrelt és Picquart szerepében A némafilmessel (Michel Hazanavicius, 2011) ismertté vált Jean Dujardint, hogy abban Dreyfus követelése, bármennyire jogos is, egy megroppant személyiség dacos, akaratos, sértettségből fakadó számonkéréseként hasson (s voltaképpen ilyennek láttuk már ifjúkorában kadétként, ahogy a tanárát felelősségre vonja), míg Picquart bölcs, megfontolt, higgadt és főleg igazságos személyiség. Dreyfus kérését, noha érthetőnek tartja, elutasítja, mivel annak teljesítését a törvények nem teszik lehetővé, no meg a politikai légkör sem kedvezne neki. Picquart tehát most is elvhű – meg politikusként pragmatista –, s ugyanúgy mindenféle részrehajlás nélkül cselekszik, ahogy ezt a Dreyfust érő vádak hamisságának kiderülésekor tette. Dreyfus tudomásul veszi a választ, s merev arccal távozik. Nem ő győzött, hanem a törvény, a jogelvűség – ahogy a perében is inkább ennek a győzelmét, illetve az elv képviselőjének csendes, de kérlelhetetlen diadalát hangsúlyozza a rendező.

S ez legalább annyira személyes történet Polanski számára, mint az antiszemitizmus. Szintén közismert, hogy a rendezőt 1977-ben az Egyesült Államokban egy kiskorú megrontásának vádjával bíróság elé állították. Mivel bűnösnek vallotta magát, letöltendő börtönbüntetésre ítélték, ami elől Franciaországba menekült. Azóta sem léphet olyan országba, amely kiadná az Egyesült Államoknak (ahogy ez 2009-es svájci tartózkodása idején majdnem történt, ám végül a svájciak elálltak ettől). A Tiszt és kém franciaországi bemutatóját, illetve a César-díj átadását újabb botrány árnyékolta be. Ismét szexuális zaklatással vádolták meg, ám Polanski ezúttal tagadott. A szövevényes, ellentmondásos, több könyvben, emlékiratban feldolgozott ügyben nem tisztem igazságot tenni, ahogy ezúttal abba a valóban kényes és nehéz kérdésbe sem szeretnék belemenni, hogy elválasztható-e a művész erkölcsi magatartása alkotásaitól. S nyilván arról sincs szó, hogy az ártatlanul megvádolt Dreyfus sorsába Polanski magát látná bele (legfeljebb üldözést szenvedett zsidó sorstársaival együtt). Picquart és az általa képviselt, a mindenek felett álló igazságot és annak győzelmét kérlelhetetlenül, szinte a természet törvényszerűségével hirdető film mindazonáltal mégis összefüggésbe hozható Polanski e más tekintetben drámai személyes sorsával, amelynek elején második felesége, a nyolc és félhónapos terhes Sharon Tate brutális meggyilkolása áll (az esetet Quentin Tarantino dolgozta fel igencsak szabadon a Volt egyszer egy Hollywood című legutóbbi, 2019-es filmjében). De csak annyira, amennyire egy modernista szerzőként indult, műfajfilmes tapasztalatokkal felvértezett midcult rendezőhöz illik: finom, alig látható szállal beleszőve egy látványos történelmi film gazdag mintázatú kárpitjába.

Képek: Mafab, Gaumont