"Hegel és Hölderlin biztosak voltak benne, hogy velük valami új jött a világba. És ehhez csak azt kellett tenniük, amit különösen jól tudnak [...]" (449.)
 

Az idén ünnepeljük Hölderlin és Hegel születésének kétszázötvenedik évfordulóját. Mindketten 1770-ben születtek: Hölderlin március 20-án, Hegel augusztus 27-én; az egyikük Stuttgartban, a másikuk Stuttgart környékén. Az 1790-es évek első felében mindketten a tübingeni evangélikus teológiai szemináriumban tanultak, ahol szobatársak is voltak és közeli barátok lettek. Mindketten papnak készültek, de egyikükből sem lett pap. Az egyikből a zseniális kezdés után gyorsan elnémuló, az őrületbe süllyedő költő, a másikból a kései kezdés ellenére nagy és ünnepelt filozófus. Életük második felében már semmiféle kapcsolat sem volt köztük.

Eberhard Rathgeb diptichont akart írni,[1] melynek műfaját nem is olyan könnyű meghatározni, némi óvatossággal talán esszéregénynek lehetne nevezni. Mindenesetre ez biztosan nem irodalomtörténeti vagy filozófiatörténeti szakmunka. Van egyfajta kvázi-fikciós karaktere, mintha az én-elbeszélő a lányának mesélne. Egy kislány fölléptetése Jostein Gaarder Sofie világa című könyve[2] óta már jól ismert modell. Nézzünk most néhány, a kislányra utaló idézetet: „Ott ültem, Hegelt olvastam, és a kislányom azt kérdezte, hogy ki az, és én azt mondtam, hogy egy filozófus, és erre ő azt kérdezte, mit mondott, és erre én azt válaszoltam, hogy ezt nem olyan egyszerű megmondani, ami után kétkedve nézett rám [...]” (174.). „Ha a kislányomnak azt akarom elmagyarázni, hogy [Hegel és Hölderlin] hogyan nőttek föl, akkor azt mondom neki, hogy készítsen egy listát az olyan dolgokról, amelyek számára magától értetődőek.” (193.) És akkor ezekről a dolgokról kiderül, hogy akkoriban még mind nem léteztek: „azt ma már senki nem tudja elképzelni, hogy milyen is volt az élet akkoriban” (Uo.). Most el akarja mesélni a kislánynak vagy nem? Ebben végig nem lehetünk biztosak. A mű így végződik: „A kislányom azt kérdezi, hogy akkor ennyi volt?, és én azt mondom, igen, és ő erre: na, jó, én most megyek, még van valami dolgom” (449.). Inkább talán arról van szó, hogy a könyv elkészült, a kislány olvashatja (ha akarja), de nem kell most, hanem majd később, majd valamikor. És így végül mi, a könyv valóságos olvasói lépünk elő az elsődleges olvasókká.

Ha a könyv nem is irodalomtörténeti vagy filozófiatörténeti szakmunka, mégis van ilyen tartalma. Kezdjük talán így: 1970-ben, Hegel és Hölderlin születésének kétszázadik évfordulója alkalmából Stuttgartban volt egy nagy jubileumi konferencia, amelyen Dieter Henrich nagy hatású és nagyon merész előadást tartott. Az előadás ezzel a felütéssel kezdődött: „Hegel és Hölderlin barátsága a hallgatásban végződött. Hegel egész életművében Hölderlin neve egyetlenegyszer sem fordul elő. És még ott is, ahol a levelek rá emlékeztetnek, Hegel megfogalmazásai meglehetősen szűkszavúak.”[3] Ezzel hasonlítsuk most össze, hogy Rathgeb hogyan kezdi a maga könyvét: „Hegel és Hölderlin két német extremista. Ismerték egymást, életük első felében barátok voltak, a másodikban kitértek egymás elől. Az egyikből filozófus lett, a másikból költő. Mindketten nagyon magas, radikális igényeket támasztottak a maguk hivatásával szemben. Ebben hasonlítottak; de az, amit az egyik el akart érni, az kizárta azt, amit a másik célként maga elé tűzött. Egy országnak nem lehetett két királya” (11.). Ezt valószínűleg úgy kell értenünk, hogy mindkettőjüknek olyan univerzális elvárásai voltak a maga hivatásával szemben, hogy az a másik tevékenységét is magába olvasztotta: a filozófia a költészetet és a költészet a filozófiát. Most nézzük az összevetést: Henrich a kapcsolatot Hegel felől tekinti át, és azt akarja megmutatni, hogy Hegel nagyon sokat köszönhet Hölderlinnek, sokkal többet, mint amire a kutatók eddig gondoltak vagy gondolni mertek. „Hegel többet köszönhetett a barátjának, mint amit valaha is megköszönhetett volna neki [...]”.[4] Azt tudjuk, hogy a pályája egy bizonyos szakaszán Hölderlin is filozófus – sőt pontosabban – jénai filozófiaprofesszor szeretett volna lenni. Henrichnek pedig az a hipotézise, hogy Hölderlin 1795–96-ban előrébb járt egy önálló filozófia megalkotásában, mint Hegel (vagy az öt évvel fiatalabb közös barát, a csodagyerek Schelling). Ezektől a történelmi tényektől persze Rathgeb sem tekinthet el, de az ezt alátámasztó empirikus történelmi eseményeknek nem kölcsönöz különösebb súlyt: Hölderlin próbálkozását puszta kísérletnek vagy kisiklásnak tekinti. Nem hajlandó tudomást venni a két életút kereszteződéséről: számára az életutak alapvetően párhuzamosak. De azt még meg kell mutatnunk, hogy mi ez a közös, aminek az egyikük az egyik, a másikuk a másik oldalát képviselte. (A címben szereplő „élet” szó itt meglehetősen zavaros; ráadásul azt is jelentheti, hogy az élet első és második szakasza: vagyis a barátságtól a közömbösségig.) Mindenesetre Rathgeb könyvének jelentős irodalmi apparátusából hiányzik Henrich alapvető dolgozata. Talán azért, mert a saját maga alapkoncepciója szempontjából rossznak (sőt veszélyesnek) tartotta a reláció henrichi felállítását.

Mi lenne tehát az a közös, aminek Hegel és Hölderlin külön-külön „csak” az egyik oldalát képviselték? Nem vagyok benne biztos, hogy Rathgeb ilyen radikálisan föltette magának ezt a kérdést. Mindenesetre a könyvnek van egy alfejezete, amely ezt a címet viseli: Der neue deutsche Volksgeist. Ez az új népszellem érlelődött – mondhatnánk – a tübingeni egyetem falai között, és ennek az új német népszellemnek az alapvető dokumentuma egy kézirat, amely 1913-ban bukkant föl egy aukción, és az első kiadói azt a címet adták neki, hogy Das älteste Systemprogramm des deutschen Idealismus. Ennek centrális helyén olvashatjuk: „Én itt először is egy olyan eszméről fogok beszélni, amely – amennyire tudom – még egyetlen embernek sem jutott az eszébe – új mitológiára van szükségünk, és ennek a mitológiának az eszmék szolgálatában kell állnia, az ész mitológiájává kell válnia”.[5] (Rathgeb természetesen ezt a szöveget sem elemzi érdemlegesen, pedig jól lehetett volna kötni ahhoz, ahogy korábban bemutatta Hegel Hit és tudás című tanulmányát.) A könyv alapkoncepciója szempontjából szép és látványos lenne, ha azt lehetne mondani, hogy ez a szöveg Hegel és Hölderlin közös munkája; de ez sajnos nem igaz: a szöveg ugyan Hegel kézírásában maradt fenn, de a kutatók egyetértenek abban, hogy Hegel maga nem írhatta, a stiláris jegyek, az írás könnyedsége és lendülete a leginkább Schellingre utal. Rathgeb most így próbálja menteni a helyzetet: „A szöveg mindenkire olyan hatást gyakorol, mintha valamiféle szövetségi megegyezés lenne, egyfajta törvényalkotás, amely bizonyos ifjak számára azt az érzést közvetítti, hogy nagy tettekre születtek” (375.). Rathgeb szerint inkább az a fontos, hogy mind Hegel, mind Hölderlin a magáénak tekintette ezt a koncepciót[6] és a benne rejlő programot. Hegel részéről ezt az bizonyítja, hogy lemásolta, Hölderlin részéről pedig van egy levelünk, amely ezt alátámasztani látszik. 1799. június 4-én írja a testvérének: „Nekünk a helyeset kell keresnünk és össze kell fognunk vele, amennyire csak tudunk, és ennek az érzésében kell erősítenünk és gyógyítanunk magunkat, hogy így a nyerset, a ferdét és az eltorzultat [...] fel tudjuk ismerni”.[7] De hogy ez valóban azt támasztja-e alá, amit Rathgeb szerint alá kell támasztania, abban korántsem lehetünk olyan biztosak.[8] Mindenesetre: a két német extremista (lehet, hogy másokkal együtt) megteremtett egy új német népszellemet. És ők alkotják ennek a két felét: az egyik oldalon áll a filozófia, a másikon a költészet. (Emiatt a prekoncepció miatt nem tudott Rathgeb semmit sem kezdeni Henrich nagyszerű előadásával, illetve tanulmányával.)

A könyv olvasmányos bevezetést nyújt a német kultúra látványos korszakába, de képtelen a maga számára legalább valamennyire szilárd műfaji kereteket teremteni. Nem elemez, inkább csak rácsodálkozik, és rácsodálkoztat az anyagra.[9]

(Bélyegkép: Heike Bogenberger)