A kortárs magyar filmalkotók kifejezetten nagy érdeklődéssel fordultak a huszadik század második felének magyar történelme, a közelmúlt felé. Számos, a 2010-es években készült filmünk játszódik a Rákosi-korszakban (Akik maradtak, Foglyok), az 1956-os forradalom idején (Trezor) vagy a Kádár-rendszer évei alatt (A vizsga, A berni követ, Drakulics elvtárs), és ha populáris zsánerek formájában is, de törlesztik a magyar film nagy adósságát, kendőzetlenül szembenéznek nemcsak a kemény, hanem a puha diktatúra valódi arcával is. Az egyik legerősebb, leghatásosabb történelmi bűnügyi film Sopsits Árpád (Céllövölde, Torzók) 2016-ban, ötvenhat 60. évfordulóján bemutatott A martfűi rémje, amelynek cselekménye 1957-ben, a megtorlások idején indul, és 1968-ban, a „prágai tavasz” vérbe fojtása után ér véget, tehát két bukott forradalom keretezi, amelyekhez a belföldön (látszat)jólétet megteremtő Kádár-rezsim is hozzájárult (ötvenhatban szovjet támogatással jött létre, a Varsói Szerződés tagjaként pedig Magyarország is részt vett Csehszlovákia megszállásában). A nagyjátékfilm egyértelműsítette, hogy a „legvidámabb barakk” attól még barakk, hogy a felszínen vidám.

Sopsits Árpád művének eredeti vágása több mint 3 órás lett, ami komplexitásából is következik, hiszen rengeteg (kidolgozottságuk mértékéhez képest már-már túl sok) szereplőt mozgat, egyaránt figyelmet szentel a rendszer első vonalának (az ügyben nyomozó ambiciózus, de kora okán is túl idealista ügyésznek, Szirmainak és a kiégett, erkölcsileg megbukott rendőrnyomozónak, Bótának), a hatalom képviselőinek (a Martfűt felügyelő Rostás, Katona Gábor főügyész), az ártatlanul elítélt Réti Ákosnak és a kéjgyilkosnak, Bognár Pálnak. Sopsits ezért is szeretett volna eredetileg tévésorozatot készíteni A martfűi rémből már a 2000-es években, ez a formátum pedig jobban meg is felelt volna a szerteágazó történetnek. A rendező álma pedig húsz év múlva csak valóra vált, mert A martfűi rém négyrészes, kibővített minisorozatként debütált a Netflixen. A hosszabb persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb is, ám a minisorozat kétségtelenül több lehetőséget ad arra, hogy feltérképezzük, ha nem is a Kádár-korszak mocsarát, de a karakterek háttértörténeteit.

A martfűi rém valós esetet dolgoz fel, és karakterei ugyan kitaláltak, de létező személyekről mintázták őket. Bognár Pál megfelelője Kovács Péter valóban teherautósofőrként kereste a kenyerét az ötvenes–hatvanas években Martfűn és környékén, majd itt gyilkolt először 1957-ben, állítólag egy erőszakos film hatására. Mivel az 1956 utáni megtorlások évében járunk, a hatalom nem engedhette meg, hogy a hivatalos ideológiában az „átkos Nyugat”-hoz kötött kéjgyilkosságból ügy legyen, illetve azt kellett reprezentálni a társadalom felé, hogy a Kádár-rendszer ura a helyzetnek, ezért a hatalmasságok gyors megoldást sürgettek. Ennek lett az eredménye az, hogy a Kovács által megtámadott, majd meggyilkolt nő egyik munkatársát, Kirják Jánost (a filmben Réti Ákos) vették elő, aki ugyan összetűzésbe került az őt visszautasító nővel, ám nem ő ölte meg az áldozatot. Ennek ellenére Kirjákból bűnbakot csináltak, kínvallatással beismerő vallomást csikartak ki belőle, majd a bíróság első fokon halálra ítélte, később enyhítették büntetését életfogytig tartó börtönre. Persze a Martfű környéki támadások az évek során folytatódtak, 1967. augusztusi letartóztatásáig Kovács Péter még bizonyítottan öt nőt gyilkolt meg, illetve kísérelt meggyilkolni és megerőszakolni, de a súlyos nyomozási hibák miatt valószínű, hogy több áldozata is volt, akiknek a holttestei nem kerültek elő. Az ügyet dr. Barna Bálint nyomozóügyész (a filmben Szirmai Zoltán) kitartásának köszönhetően sikerült tisztázni, ám 1968-as szabadon bocsátásáig Kirják már 11 évet töltött börtönben olyan bűncselekményért, amelyet nem ő követett el.

A martfűi rém film- és sorozatváltozatának egyaránt nagy erénye, hogy a súlyos ügyet izgalmas politikai töltetű pszichothriller keretei között bontja ki. A thrillernek ez a gyilkosok és az utánuk nyomozó hősök lelki világát egyaránt bemutató alműfaja már eleve szubverzív, mert az ember sötét oldalára fókuszál, gyakran megvonja a felhőtlen szórakozás élményét és a megnyugtató konklúziót a nézőtől (néhány ismert példa: Dr. Caligari, M, egy város keresi a gyilkost, Psycho, A bárányok hallgatnak, Fácángyilkosok, A 64-es betegnapló). Ám még David Fincher társadalomkritikát is megfogalmazó filmklasszikusa, a Hetedik sincs olyan kegyetlen és pesszimista, mint A martfűi rém, amely ha egyenlőségjelet nem is tesz a sorozatgyilkos és a sorozatos kivégzésekkel, illetve bebörtönzésekkel létrejött diktatórikus rendszer közé, de az ok-okozati viszonyt megteremti köztük. Egyrészt Sopsits Árpád műve hangsúlyozza, hogy a hivatásos nyomozók itt egy diktatórikus rendszer szolgálatában állnak, amely az igazságszolgáltatást politikai-hatalmi célok elérésére használja. Tehát a rendőrség és a bírói hatalmi ág sokkal inkább működik elnyomó erőszakszervezetként, amely az állampolgárok ellenében dolgozik, nem pedig védelmezi őket. A cselekmény során kiderül, hogy a hatalmasságok beleegyezésével Rétiből kikényszerítették a beismerő vallomást, efölött pedig Bóta és Katona főügyész is szemet hunytak; ráadásul Bóta még áruló is, mert ötvenhatban aktív szerepet vállalt, ezért is zsarolja meg őt a főügyész.

Másrészt a film (talán túlságosan is) nagy hangsúlyt fektet az explicit módon bemutatott, zavarba ejtő kéjgyilkosságokra, Sopsits Árpád ilyen módon segít feltárni a bűnöző és a bűnös rendszer brutalitása közötti szoros összefüggést. A gyilkosságokat rendkívül kellemetlen ilyen hosszú terjedelemben végignézni, már-már horrorisztikussá válik az a frusztrált erőszak, amely kitör a nőket megfojtó, majd holttestüket szexuálisan kizsákmányoló Bognárból. Sopsits nem magyarázza el részletesen, hogy miért vált a férfiból szörnyeteg annak ellenére, hogy látszólag tisztes családapa és férj. Nem is szükséges, sőt ettől válik igazán kegyetlenné A martfűi rém, mert bemutatja, hogy itt van egy aberrált, de nagyon is épelméjű, vagy legalábbis beszámítható ember, akivel sem a társadalom, sem a politikai rendszer nem tud mit kezdeni. A rém olyannyira kegyetlenül erőszakol és gyilkol, hogy bizonyára a néző is legszívesebben elfordítaná a fejét, vagy cenzúrázná ezeket a jeleneteket. Ám éppen ez a film rendszerkritikájának a lényege: a diktatórikus rezsim pont azt szerette volna, hogy az „alattvalók” ne nézzenek oda, ne vegyenek tudomást az elnyomó rendszer defektusait felszínre hozó sorozatgyilkosságokról.

Irracionális, elképzelhetetlen, nemkívánatos a sorozatgyilkosnak már a gondolata sem: társadalmi szempontból talán azért, mert ekkor még időben közel volt a második világháború tömeggyilkosság-sorozatainak traumája, politikai szempontból pedig azért, mert a szovjet típusú diktatúráktól sem állt távol a gyilkolás, elég csak az ötvenes évek koncepciós pereire vagy az 1956 utáni kivégzésekre gondolni. A különbség, hogy míg Bognár őrületét valamiféle beteges vágy hajtja, és nem áll mögötte felsőbb hatalom, addig a Szovjetunió által támogatott diktatúrát a paranoia, a bosszú, a megtorlás, a hatalom és persze a túlélés motiválja. Persze a címszereplő hibát hibára halmoz, mégis tíz éven keresztül működhet, mert az „igazságszolgáltatás” meg van bénulva, mivel a háttérben hatalmi harcok folynak. Mindenki bizalmatlan mindenkivel szemben: a Rétit lecsukató, lelkiismeret-furdalással küzdő, paranoiás Katona lehallgatja Bótát és tanítványát, Szirmait; Szirmai lehallgatja mesterét és Bótát; Bóta pedig Katona nyomására jelentéseket ír Szirmairól, míg – mint a film befejező jelenetsora sugallja – a nyomozóból főügyésszé előléptetett Juhász egy, a színfalak mögött rejtőző felsőbb hatalmasság parancsára valószínűleg mindenkit megfigyelt és mindenkiről jelentett. Így a kölcsönös bizalmatlanság által szétfeszített rendszer végső soron, közvetetten igen is támogatta a sorozatgyilkost.

Amellett, hogy A martfűi rém tökéletesen levezeti a puha diktatúra abszurditását a sorozatgyilkossági ügyön keresztül, a pszichothriller keretei között, a kollektív emlékezet problémájára is utal. A Kádár-rendszer egyik legfőbb célja az volt, hogy a közelmúlt eseményeinek átértelmezését elfogadtassa a társadalommal, amelynek tagjait kompromisszumokra kényszerítette, és ezáltal legitimálta önmagát. Így alakult ki a konszenzusok és a „kettős tudat” társadalma, amelyben mindenki tudta, miről szabad és nem szabad nyilvánosan beszélni, ilyen módon tilos volt firtatni a szovjet megszállást, vagy forradalomként emlegetni ötvenhatot. Ezek a problémák, ha nem is a legdirektebben, de bizonyos motívumokban mind benne vannak Sopsits Árpád filmjében. Izgalmas ebből a szempontból Bognár Pál magánélete, mivel hallgatag, félénk, konformista felesége, Nóra hiába gyanakszik férjére, majd egyik szexuális aktusuk közben rá is jön, hogy Bognár őt is megtámadta, amikor parókát viselt egyik este az utcán, nem tesz semmit, pedig „bűnösök közt cinkos, aki néma”.

A cinkosság mellett Katona, Szirmai és Réti kapcsolatában megjelenik a kollektív emlékezet hivatalos torzításának motívuma is. Mivel Katona karrierje véget érhet, ha nyilvánosságra kerül, hogy egy ártatlan embert juttatott börtönbe, a valódi gyilkos pedig éveken keresztül tovább működött, az ügyész elkezdi gáncsolni túlbuzgó tanítványát, Szirmait, és közbenjár, hogy visszautasítsák Réti perújrafelvételi kérelmeit. Katona még azt is Réti képébe vágja, hogy szerinte valójában nem ártatlan, hanem igen is bűnös, mert annak idején, ha sorozatos kínvallatások hatására is, de hamisan vallott, ezáltal hozzásegítette az igazi gyilkost az ártatlan nők meggyalázásához. Ötvenhat pedig „ellenforradalom” volt, és 1956. október 23-án fasiszták randalíroztak az utcákon – ez volt a Katona által képviselt Kádár-rendszer hivatalos ideológiája, meghamisított, kifordított 1956-értelmezése.

A martfűi rémnek tehát ha vannak is hibái (aránytalanságai, a sok szereplő miatt túlzsúfolt cselekménye), összességében kiváló és sokrétű történelmi pszichothriller. Hogy ezen mit változtat a Netflixre felkerült sorozatváltozat? Nem sokat. A minisorozat nagyjából nettó 35 perccel hosszabb a mozifilmnél, a négy epizód 45 perces játékideje pusztán abból fakad, hogy az egyes részek egy igen hangulatos, jól sikerült főcímmel és egy szájbarágós, az „előző részek tartalmából”-blokkal kezdődnek. A film lényegi része benne van a sorozatban, témájában nem változik, társadalmi-politikai kritikai éle nem lesz élesebb. A minisorozat egyszerűen több időt szentel Réti és Bóta közös előtörténetének, valamint Szirmai karrierje és lelki világa bemutatásának, ám ettől csak a karakterek válnak emberibb figurákká, maga a sztori nem gazdagodik többletjelentéssel. Sőt a bővítés által néhány meglebegtetett cselekményszál inkább elnagyoltnak, kifejtetlennek hat, mert bár a hozzátoldások megnyitnak új utakat, ám A martfűi rém ezeket csak megkezdi, de nem megy végig rajtuk. Például a fiatal ügyész magánélete kaphatott volna még nagyobb szerepet, ahogy azzal is több mindent lehetett volna kezdeni egy cselekmény végi üldözési jelenetnél, hogy volt pár sikertelen merülési kísérlete búvárkodás közben. Sajnos Szirmai a bővítések ellenére is inkább egydimenziós figura marad, nála továbbra is sokkal érdekesebb a kiégett Bóta, a lelkileg tönkremenő Réti, az arrogáns Katona vagy maga a gyilkos. Mindez pedig nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy az utóbb említett karaktereket eljátszó Anger Zsolt, Jászberényi Gábor, Trill Zsolt és Hajdukk Károly kiváló színészek.

Tehát kérdés, hogy innentől kezdve melyik változatot érdemes inkább (újra)nézni. Végső soron mindkét verzió megérdemli a figyelmet, viszont a moziváltozat sokkal feszesebb, így feszültebb is, mint a bővítések miatt lassabb tempójú, itt-ott le-leülő minisorozat. Ugyanakkor, ha az alkotó eredeti szándékát nézzük, akkor kétségtelen, hogy A martfűi rém sorozatváltozata áll a legközelebb Sopsits Árpád eredeti elképzeléséhez. Ám amik mindkét verzióban ott vannak, azok a máig aktuális társadalmi-politikai kérdések: a politikai hatalom, az igazságszolgáltatás és a közelmúlt kényes, komplex kapcsolata.