Mindig sokkal jobban szerettem a kislemezek B oldalát. A B oldal a másik félen van, korántsem kap akkora felhajtást, mint az A, de sok esetben sokkal izgalmasabb, mert kísérletezik, a tévedés kockázatát is nyíltan vállalja.

Azon túl, hogy ez a kiállítás egyéni művészeti teljesítményeket vonultat fel, egy kor keresztmetszetét is nyújtja. Megőriz, rendszerez és a nyilvánosság elé tár audiovizuális munkákat egy olyan korból, amikor „helyzet volt” Magyarországon. Még akkor is igaz ez, ha ez a kép töredékes. Nem is lehet ez másképpen. A helyzet, úgy tűnik, nem volt teljesen „kijátszva”, akkor sem, amikor az eufórikus állapot megérintett jóformán minden hazai gondolkodót, alkotót. Tehát képet nyújt ez a tárlat; azokról az évekről, amikor bizonyos szempontból felszabadult a művészet korábbi kötöttségei alól, de leginkább a rossz beidegződéseit rázhatta le.

Hogy az akkori fiatal művészeké lett-e a szimbolikus Művészetek Háza (vö. még az Öregek Otthona akkori slágerével), azt nem mondhatjuk teljes bizonyossággal, mindenesetre a civil, egyéni szerveződések és a fogékony hivatalok elképzelései, erői sok esetben találkoztak. Perem Galéria, DoZso, IH, Művészetek Háza, Harmadik Színház, Pécsi Galéria, Kazinczy Étterem, Közelítés, Rák, Gyár és ANK; csak néhány befogadó helyszín, ahol az 1990-es és 2000 utáni évek alternatív művészete otthonra talált.

Szubjektív színezetű áttekintésemet az 1980-as évek elejéről-közepéről indítom. A szálak a pécsi egyetem rajz tanszékére és a bölcsészkarra vezetnek. Az akkoriban teljesen megújított vezetés és tanári kar a vizuális oktatásban új korszakot hozott Pécsett. Megszűnt a szocialista realista szellemű művészeti nevelés. Keserü Ilona, Bencsik István, majd Morvay László, a másik épületszárnyban mások mellett Horányi Özséb jelentették, alapozták meg a változást. A hallgatók körében a rajzosok között létrejött a Stollwerk együttes és grafikai csoport (Odrobina Tamás, Eszteri Zsolt, Temesi Péter és Gyenes Zsolt). Ennek a formációnak a magja egyébként később, egy rövid ideig Új Pécsi Műhely néven is jelentkezett. A bölcsészeknél elindult az első esztétika szakos évfolyam, melynek elejétől fogva emblematikus figurája, szervezője Kis Sanya volt (nem véletlenül kapott ezen a kiállításon külön emléksarkot). A rajz és esztéta szakosok hamar megtalálták egymást és közös (leginkább nem hivatalos) művészeti programokat szerveztek az iskolaépületen belül és külső helyszíneken. Aztán a rendszerváltás tájékán olyan újabb, nagy hatású tanárok, professzorok jelentek meg a pécsi felsőfokú művészeti nevelésben, mint Kismányoky Károly, Valkó László, Tolvaly Ernő és Vidovszky László.

Alig észrevehető átmenetekkel elérkeztünk oda, amiről ez a kiállítás is szól. A két alkotó a bölcsészet-kommunikáció és a vizuális művészetek területén tanult a pécsi egyetemen. Együttes munkájuk az 1980-as évek elején formált rajzos-bölcsész találkozás folytatása, de akár szimbóluma is lehet. Ám mielőtt az itt kiállított művekre fókuszálunk, tegyünk még egy kitérőt, szintén távolabbról indulva térben és időben. Amerikában már az 1960-as évek második felében felismerték azt, hogy a videóművészet egyenértékű kifejezési forma a többi művészettel, így gyűjteményekben, múzeumokban kell megóvni a pusztulástól, elfeledéstől (gondolok elsősorban a MOMA-ra). Ez nálunk másképpen alakult és alakul. Ennek részletesebb okaira most nem térek ki.

A klasszikus videóműveket nyugaton tehát megőrizték, hozzáférhetővé tették. A múzeumokon kívül a neten (például ubuweb) a műfajnak gazdag tárháza nézhető meg, tölthető le, használható például az oktatásban. Az analóg eszközök (például Paik/Abe szintetizátora, wobbulatorok, Dave Jones analóg mixerei és frame-buffere-i) ma is használhatók és használják is rezidens művészek például a Signal Culture-ben, az USA-ban. A kilencvenes évek közepére hirtelen múzeumokká váló analóg stúdiók nem kerültek tehát a süllyesztőbe, hanem használják, sőt kihasználják a mai napig is egyedi lehetőségeiket. A hibrid technológiák újabb kapuk felé nyitnak ajtókat. Soha nem volt ilyen jó helyzetben a kísérletező médiaművész.

De térjünk vissza szűkebb környezetünkbe, Pécsre.

Az 1990-es évek pécsi alternatív kultúrája tehát nem mentes az előzményektől. Az egyetemen kívüli más formációk, megmozdulások is erősítik ezt a tényt. Néhány karakter, illetve csoport a teljesség igénye nélkül álljon itt újból; a Gruppensex, az Öregek Otthona, Weber Kristóf, aztán a már említett helyszínek, intézmények, melyek fontosak voltak ebben az időszakban. Ezekhez hozzátehetjük még a Periszkóp rádiót, a Déli Szél Alapítványt és a Déli Felhőt is.

Azután a kilencvenes évekhez kapcsolódnak a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója pécsi kiállításai a Perem Galériában, a Művészetek Házában és a Kisgalériában, pécsi tagokkal. Olyan szervezők, művészek is említést érdemelnek, mint Koszits Attila (például Made in Pécs) vagy Harnóczy Örs, a Kortárs Magyar Fotográfia biennálé megálmodója és sikeres főszervezője. A Közelítés Egyesület és Galéria létrejöttével ténylegesen közeledünk az ezredforduló környéki folytatáshoz. További, Pécs alternatív kultúrájában aktív alkotók, szervezők, formációk, természetesen továbbra is a teljesség igénye nélkül: Peták Péter, Arató Ferenc, Mátis Rita, Varga Rita, Gyenis Tibor, Deák Botond, Csoszó Gabriella, Kovács Márton, Rozs Tamás, Hegyi Csaba, a Burzsoá Nyugdíjasok és a Vulgár Projekt.

Az évtizedek összemosódnak, de mégis elkülöníthetők valamilyen formában. Tehát az alternatív (mint például a Perem Galéria) és a hivatalos helyek (mint például a Művészetek Háza vagy az ANK Művelődési Háza) sok esetben vállalták a mainstreamtől eltérő művészek, programok bemutatásait. Emlékezetesek voltak például Ladik Katalin multimédia-performanszai az ANK-ban, vagy Jaap Blonk koncertjei éppen itt, a Művészetek Házában.

A videóművészet hazánkban több évtizedes késéssel jelent meg. A kilencvenes évekre viszont elérhetővé vált mindenki számára, aki ezzel a művészeti ággal szeretett volna foglalkozni. Ennek egyik dél-dunántúli kísérleti bázisa az egyetem Művészeti Kara volt. A szigetvári-ormánsági Retina Film- és Videófesztivál fontos bemutatkozási lehetőséget biztosított régiónkban, amennyiben nemzetközi mércével, összehasonlítási igénnyel igyekezett önmagát definiálni.

Az említett években és közegben készültek Doboviczki Attila és Hizsnyik Dénes itt látható korábbi munkái.

Az elektronikus analóg, digitális vagy hibrid audiovizuális művészet – másképpen a videóművészet, ami helytelenül redukálja a vizualitásra műfaji elnevezését –, ez a komplex médium a természetéből adódóan a hang és kép mellérendelt játékára épül. Ezt jól tudták, érezték az első videóművészek is, olyan klasszikusok, mint Nam June Paik vagy a Vasulka-páros. A hang építi a (mozgó)képet és fordítva. Legyen az teljesen absztrakt mű (például vizuális zene) vagy hagyományos képi világú, ábrázoló opusz; a két különböző karakterű rész sajátos eggyé állhat össze. A médium könnyedsége, flexibilitása, melyet az elektronika alapoz meg, hangszerhez hasonló eszközt biztosít a videóművész számára. Az elektronikus platformon a jelek átalakíthatók egymásba; hang képpé és fordítva.

A videóművészet kezdeteitől a zenéhez és a festészethez köthető, és hibáiból is eredendően, mint például a természetellenes elektro-színek és az aránylag nagy felbontás, festői megjelenést kölcsönöz. Az egyre tökéletesebb, nagyobb felbontás, szín- és hangkezelés ez ellen hat; szembemegy a művészeti kifejezéssel. Nem véletlen, hogy újra előtérbe kerültek az analóg technikák.

Mindkét jubileumát ünneplő alkotó audiovizuális művész, akiknél a hang és kép egyenrangúan szerepel; egyik a másikból következik. Azontúl mindketten a valós idejű művészi gondolkodás és megvalósítás hívei. Lényegében a videónak ez a legfontosabb újítása a filmhez képest; a sajátos, újszerű viszonya az időhöz. A real-time audiovizuális megvalósítások különféle művészeti akciókba épülnek be. A végeredmény legtöbbször videó-dokumentáció, vagy éppen egy remix. A videóművészet létrehozói, első művészei a kezdetektől felismerték ezeket a sajátosságokat, például a már említett Paik és Vasulka-páros.

Dénes és Viczki közös elektronikus hang-mozgókép akciói a Lakatos Kornél és népizenekara formációban jelennek meg a legkarakteresebben. Ez olyan találkozási felület, ahol a színház, a zene, az irodalom és a mozgókép sajátos egységet alkot.

Hizsnyik Dénes a festészet felől érkezett a médiaművészethez. Absztrakt, redukált, repetitív, geometrikus alapformákra épülő mintázatai leginkább vetített állóképekből állnak. Ezzel összefonódva a képiség megmarad festőinek; gesztusok, átmenetek tarkítják. Akciói mai rítusok, mágián alapuló történések. Az állókép megmozdul, dinamikussá válik a két vetítő transzparenciájával és váltakozó alkalmazásával. A videókeverő beiktatása továbbvisz ezen a modifikációkkal alakított úton. Az improvizatív gondolkodás velejárója a már említett valós idejű (real-time) hozzáállásnak. Vetített munkái, fényfestései tehát dia- és írásvetítők használatára épülnek. Legyen ez belső térben, vagy akár homlokzatokra projektálva (vetitod néven jegyzi ez irányú tevékenységét). A sztroboszkóp gyakori megjelenése műveiben egyben utal a mozgókép alaptermészetére is, kettősségére; a retinális utóképre, állókép és mozgókép kölcsönös illuzionisztikus viszonyára.

Dénesnek, az egyetemi/főiskolai évek alatt dokumentált (évszám nélküli), közel 27 perces, lényegében vágatlan Diavetítés akciója szép példája annak a képi világnak, ami sajátja és amire utaltam az előbb. Tűzégetés című 22 perces videódokumentációja betekintést enged a rítusokon alapuló alkotói gondolkodásába. A tűz, a fény, az elektronika, a mágia szálai összekötődnek egész eddigi alkotói pályáján. Az improvizáció, a gesztus, a véletlen, a „hiba esztétikája” meghatározó építő tényezők Hizsnyik Dénes alkotói habitusában és gyakorlatában.

A „testfestések” a kiterjesztett vászon allegóriái, ahol a zenének, ebben az esetben a már említett Lakatos Kornél népi zenekarának fontos alakító szerep jut.

Doboviczki Attila T. egyedi kommunikációs helyzeteket teremt; erre építi audiovizuális munkáit. Inkább szerkeszt, mint improvizál, azontúl gyakran kisajátít, megtalál valamit, amit új kontextusba helyez. Az akciók természetesen nála is esszenciális alapok; főleg a Hizsnyikkel és másokkal együtt kollaboráló művek során. A „templomosvetítő” márkanéven futnak kinti, nagy méretben megjelenő projektjei. (Mindkettőjük fényfestéseiből a Játékteremben láthatunk reprezentatív válogatást.)

Viczki egyik legkarakteresebb munkája a 2001-es A költészet lehetőségei című 22 perces videó-akció, Deák Botond költő főszereplésével. Az alaphelyzet felettébb ötletes; az avantgárd legszebb hagyományait is értelmezi, újrateremti.

A Best of nyanyesz talált-kisajátított hétperces audio-video ambivalens érzéseket kelt a nézőben (valószínűleg ez is volt a szerző célja). A harkányi medencéből felszálló pára szépsége, az arcok átszellemült és szigorú „rendje” a hozzá társított zenével „több, mint kelet-közép-európai fíling”.

Viczki munkái közül a Mennydörgés és villanás című 1998-as, hatperces videó-remix képi világa hordozza leginkább a paik-i klasszikus mozgóképi elektronikus festést, hangalapú akciót és utószerkesztést. A kulcsolások bravúrosak, a véletlenek, mint az elektronikus művészetben oly gyakran, itt is felemelő hatásúak.

A „vetítős munkák” szín- és formavilága az elektronikus-digitális művészet élénk, sajátos stílusát követik. A váltakozó ritmusok, folyamok a szinkrézis (Chion) kitüntetett pontjaiban erősítik a két médiumot.

Két részre bontottam a kiállító alkotók idézett munkáit, de tudjuk, hogy a legtöbb mégis valamilyen formában együtt készült, közreműködtek, segítették egymást.

„Akkor most mi jövünk” – jelentette be állítólag ebben a házban Kis Sanya a rendszerváltás idején.

Megjöttünk, talán még nem túl késő.

(Fotók: Tóth László, Simara László)