„De néha a barakk priccsén a hátizsákból / magyar verseskönyv villan a szemünkbe: / a Száz Vers, Ady, Vörösmarty Összes. / S akkor az ember megrezzen. / Hallgat, megáll egy percre. / A tábor köddé foszlik hirtelen / s messze a köd mögött egy ország földereng.” – zárja Komlós Aladár Bergen-Belsen című versét. Erről az országról ír Zoltán Gábor az elmaradt könyvhét idején megjelent kötetében. Ebben az országban pedig megannyi kiváló vagy dilettáns, zsidó, keresztény, zsidó-keresztény, nyilas, baloldali, patrióta, liberális, fronton harcoló, munkaszolgálatos, bujkáló, kedvesét hazaváró és/vagy kiábrándult költő tevékenykedett 1944-ben, akiknek történetesen „egy időben, egy térben kellett egymás mellett létezniük. Ha nem beszéltek is egy nyelvet, ugyanazon a nyelven kellett osztozniuk”.

Az alcímben abszurd antológiaként aposztrofált könyv erről a sokpólusú kultúráról rögzít (utólagos) pillanatfelvételt az 1944-es év lírai termésének összegyűjtésével és elemzésével.

Amiként a 2018-as Szomszédban is, Zoltán Gábor széles látókörűen, közérthetően és lényegre törően vázolja fel a második világháború alatti Magyarország közéleti és művészeti irányait, külön figyelmet szentelve ezek összefonódásainak. Míg a korábbi kötet általában véve a vészkorszakban élni kényszerülő művész alakját állította középpontba, az újabb könyv egyértelműen a költőkre fókuszál. A versek újraközlésével a mindenkori szemtanúnak ad szót. A háborúnak és a holokausztnak mára könyvtárnyi irodalma van, de az itt szereplő művek az előtt születtek, hogy kialakultak volna az utólagos narratívák, melyek rendszerezték az eseményeket, egyértelműen különválasztották az áldozatok és elkövetők nézőpontjait, és nyelvet teremtettek az irodalmi reprezentációnak – vagy éppen megkérdőjelezték ennek létezését. Különlegessége a gyűjteménynek, hogy az események jelen idejében írt költeményekből nem derül ki, melyek túlélők és melyek áldozatok művei. Ebben az utógenerációs jegyzetek sietnek segítségünkre. A sárga csillag viseletéről szóló törvény bevezetését megelőző napon három zsidó származású katolikus találkozik a városban. Erről Vas István későbbi memoárjából értesülünk, ugyanis helyenként költők és írók (például Kassák Lajos vagy Márai Sándor) prózai visszaemlékezéseiből is idéz Zoltán. „Még nem tudhatták, hogy túlélik-e a nácik vereségéig hátralévő hónapokat. Későbbi tény, hogy Sík Sándor és Vas István életben maradtak, Radnóti Miklós nem” – tudósít a jegyzet. Az utókor többlettudásával rendelkező szerző különféle gondolatkísérleteivel találkozunk, például arról, vajon mennyiben módosult volna egy-egy költő irodalomtörténeti megítélése, ha életműve (bizonyos pályatársakéhoz hasonlóan) 1944-45-ben megszakad.

A kommentált antológiába beválogatott, egyértelműen hullámzó minőségű versek vizsgálatánál az esztétikai szempontok mellett dominánsan jelen vannak a kontextusról és a költemények tematikus jegyeiről folytatott eszmefuttatások. Nem lehet meglepő, hogy a keletkezési körülmények fontos szerephez jutnak a kötetben, hiszen a Szép versek 1944 nem mást ígér, mint az egy évben, egy országban, egy nyelven írt költemények egybegyűjtését. Az elsődleges kontextus vizsgálata azonban korántsem merül ki ennyiben. A versekhez fűzött jegyzetek említést tesznek arról, hogy az adott mű megjelenhetett-e a megírása évében, és ha igen, melyik lapnál. Beható elemzést kapunk a tárgyalt sajtóorgánumok és a bennük publikáló szerzők politikai, ideológiai, esetleg vallási elköteleződéseiről (vagy pillanatnyi állapotáról), ezzel együtt pedig a korabeli társadalom dinamikájáról. A folyamatos történelmi reflexiók segítségével napra pontosan egymás mellé rendeződnek az igen sűrű év eseményei és az aznapi újságban megjelenő szövegek. A kötet állítása szerint „nemcsak műalkotásként lehet értékes egy vers, hanem dokumentumként is, meg egyszerre így is, úgy is”. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Szép versek 1944 ne győzné meg erről a legszkeptikusabb befogadóját is.

A poétikai eszköztár dokumentáló potenciálját dicséri Zoltán, mikor a Budapest balladája című vershez ér: „Egész alacsony szintre szálltak, / Hídak és házak közelébe / A bombázók. »Terrorizáltak.« / A város meglapult, szegényke.” A főváros egén március tizenkilencedikén feltűnő német gépeket megidéző költeményt szintén az a Vas István írta, akinek „a verseiben dobog” – Orbán Ottó szerint – „a háború undok szíve”. Zoltán Gábor megállapítja, hogy nem látott „olyan fényképet, ami ezt a berepülést földi nézőpontból ábrázolta volna. Túl gyorsan történt, az autós, motorkerékpáros, harckocsis menetoszlopokat több alkalom volt lefotózni. Meglehet, Vas István verssorain kívül szövegszerűen sincs sok nyoma”. A dokumentumértékű költészet az éppen zajló eseményeken túl a közhangulat lefestésére is szolgálhat. Weöres XX. századi freskója ebből a szempontból is igen érzékletes: „Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek, az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van”. Weöres költészete kiemelt szerephez jut a könyvben. Eidolon című versének recepciójából az egész korszakra vonatkoztatott következtetéseket olvashatunk, negyvennégyes versciklusának William Blake-től származó mottóját (miszerint „a megbilincselt költészet megbilincseli az emberiséget”) pedig sajátjává emeli az antológia.

A tér- és időbeli adottságok mentén szerveződő kötet tematikus egységekre is bomlik. Külön fejezetet kapnak a városokról, elsősorban Budapest ostromáról szóló versek (Városok szép tornyai hullnak), a nemzeti tájak (Erdély és Balaton) és a teológiai kérdésekbe bocsátkozó költemények (Olyan az Úristen). Utóbbi szakasz rávilágít, hogy „a korábban keresztény hitre tért zsidók és az akkor sietve megkeresztelkedők számára ebben az évben sokat jelenthetett a kereszténység. Jelenthette az evilági segítséget a puszta élet megtartásához, és jelenthette az emberi szolidaritás megtapasztalását”. A háború alatti legintimebb emberi kapcsolatokba és ezek művészi reprezentációiba enged betekintést a Jár a szerelem szörnyű malma című fejezet. Itt gyülekeznek a korszak kitűnő női szerzőinek (Nemes Nagy Ágnesnek, Szabó Magdának és Hajnal Annának) ’44-es költeményei is. A Haza? / Ha-ha! részben idézett versek a legkülönbözőbb oldalakon álló szereplők szükségképpen jelentőségteljes viszonyát tárgyalják az otthonhoz és a szülőföldhöz. Ebben a fejezetben a Petőfi-epigonoké a főszerep.

Az éles szemű szerző/jegyzetelő/elbeszélő különös érzékenységgel leli meg és mutatja fel a kor jellegzetességeiből adódó ellentmondásokat, csúsztatásokat, mismásolásokat. Heltai Jenőről például a következőképpen tudósít: „Drámái, regényei, versei a nemzeti konzervatív irányt kedvelők számára sem bizonyultak befogadhatatlannak. De tény, ami tény: származására nézve zsidó volt. Negyvennégy márciusa után a náci kontroll alatt működő Rádió még sugározta János vitézét, amit Petőfi elbeszélő költeménye alapján Kacsóh Pongráccal írt, hiszen a dalba csomagolt Petőfiről nem mondhatott le a nemzet, miközben Heltainak már bujkálnia kellett.”

A gyűjteményből költőnemzedékek, emberi sorsok és nemzeti, valamint nemzetközi történelmi tragédiák ívei rajzolódnak ki tűpontos, gyakran könyörtelen reflexiók és komplex morális kérdésfelvetések kíséretében. A kötetet a Nyugat harmadik nemzedékéről folytatott korabeli viták ismertetése keretezi (előrevetett utóhang, hátravetett előhang). A fiatalos lendületet és az új költői formákat hiányoló kritikákra ki-ki a saját vérmérséklete szerint reagált. „Így polemizáltak a sír szélén. Ha a németek be nem vonulnak, és a Magyar Csillag el nem tűnik, magával rántva a vitázók egy részét, még sokáig folytathatták volna.”

(Fotó: Valuska Gábor)