Rögvest feltűnő, hogy a video-on-demand szolgáltatáson landolt Staten Island királya mennyire dúskál a szerzői kommentárokban. Némileg önreflexív cselekményében a Saturday Night Live csípős nyelvű komikusa, Pete Davidson játssza a főszerepet: a 24 éves Scott Carlin bőrébe bújt fiatal nevettető a 2001. szeptember 11-én elhunyt tűzoltó édesapja előtt rója le tiszteletét. Tőle kölcsönözte a felmenő keresztnevét saját fiktív karakteréhez, de nagyapja, Stephen játssza a filmbéli rokonát is, nem szólva arról, hogy a gyakran provokatív, Lenny Bruce-hangnemben nyilatkozó Davidson a szombat esti kabarékba, helyesebben roastokba (celebeket leégető, kínos helyzetbe hozó verbális etűdökbe) is átmenti viccesre hangszerelt tragédiafeldolgozását. A színész egy másik SNL-kollégájával, Dave Sirusszal együttműködve fundálta ki a forgatókönyvet Judd Apatow író-rendező mellett, aki szintén alkalmazza legalább 15 éve bevált stílusfogásait, vagyis a Staten Island királya két, sőt, igazából három auteur egymásra találása a vígjáték zsánerében.

Újabb szembeötlő jegy a direktori kéznyom beemelése: A 40 éves szűz, valamint a Felkoppintva után jelen mű is rendkívül lényeges, sorsfordító pillanatot helyez a történet középpontjába. Coming-of-age story, vagyis nevelődéstörténet bontakozik ki: míg a 2005-ös, Steve Carell-lel forgatott szexkomédia a szüzesség kései elvesztését, illetve a vele járó emocionális, baráti huzavonákat ölelte fel és a 2007-es Felkoppintva a pályaválasztás, családalapítás, felelősségteljes szülővé érés dilemmáin töprengett, addig a Staten Island királya príma gyászfeldolgozó tragikomédia. Beszéljünk A 40 éves szűz Andyjéről vagy a Seth Rogen alakította Benről a Felkoppintvából, nagyra nőtt, a hirtelen rájuk szakadó terhet örökre cipelni kénytelen gyerekekkel találkozunk és e sormintába kiválóan illik Scott Carlin életútja is. Pán Péter-szindrómásként nem néz szembe a mindennapok kihívásaival, jobban szeret henyélni, füvezni, tévét bámulni, cimborákkal lógni, sőt, olykor bűnbe keveredni, mint a sarkára állni, önellátóvá válni, így Apatow ismét a gyerekből férfivé érés stációit mutatja be. Olyan megkerülhetetlen kihívást gördít a főszereplő elé, amely elől nem léphet félre, hanem kénytelen felvenni a kesztyűt, számvetést tartani és zavaros belső problémáinak leküzdésével új fejezetet nyitni az életében. Noha az író-rendező klisékkel bűvészkedik, ügyesen dolgozza ki azokat, sőt, nagyrészt pontosan lel rá a harsány, testnedvekkel, trágársággal operáló komédia és az érzékeny karakterdráma egyensúlyára – ilyen rangban a Staten Island királya leginkább az Adam Sandler-féle Ki nevet a végén? leszármazottja, fátyolos hangvételű, nagyjából 60 perces, szomorkás, visszafogott figuraportré a depresszió stagnálásra kényszerítő, nyomasztó erejéről és egy felnőtt testbe zárt gyerek állapotrajzáról. Apatow finomhangolt komédiájában Scott valójában nem azért marad óriáscsecsemő, mert az szeretne lenni: értetlenül téblábol, ugyanis lebénítja a szeretett apja halála miatt érzett gyász. Nincs előtte valódi családmodell, a nukleáris család intézménye átmenetileg gellert kap, tehát a felnövés nem valósulhat meg, a főkarakter nem tudja mozgósítani az őt életre felkészítő pozitív energiákat az apai bátorítás hiánya miatt. Jóllehet a Staten Island királya főiskolára készülő húgról (akit – újabb szerzői kikacsintásként – a rendező mozijaiban többször felbukkanó lánya, Maude játszik) és egyedülálló anyáról beszél, végig Scott perspektívájából követjük az eseményeket, az őt érő hatások fontosak.

Noha szóba kerül a karrier, az önmegvalósítás, illetve a férj hiányában történő helytállás, így az amerikai filmek sikermitológiájára is utal a sztori, a szüzesség elvesztése és a gyerekszülés után a kurrens Apatow-darab is a férfiasság válságát járja körül. Scott re-maszkulinizációjához pedig az apahiány leküzdésén át vezet az út: a Staten Island királya metaforikus tűzoltó-családfője új atyára cserélődik a heves Ray személyében, vagyis lehetőség nyílik a régi, elszalasztott élet folytatására és az egykori apa-fiú reláció újrakezdésére. Ám mivel Scott gyerekkorban rekedt, így bizalmatlan és többször hibás döntéseket hoz, fel kell nőnie az új apafigura elvárásaihoz, tehát Apatow fokozza a drámai konfliktusokat, családi melodrámában érdekelt, helyesebben egy újabb műfajt gazdagít humoros zöngékkel. Harmony Korine-filmekbe illő lepukkant figurákon állapodik meg, Scott csatangolása, léhűtő haverjaival való lógása a Good Will Hunting többre hivatott, önfelfedező címszereplőjével rokonítható, ám a játékidő előrehaladtával – miközben a drámai tónusok sem vesznek el – mind erősebb nyomatékot kap a humorstratégia. Politikailag inkorrekt, szexista (a #MeToo-mozgalmon is élcelődő), káros férfiképpel riogató, popkultúrával, vaskos káromkodásokkal tarkított epizódok jönnek, belemerülünk a promiszkuitás, sőt, azon keresztül a feminizmus önmegvalósító természetébe: a Scott barátnője, sokáig szexpartnere, Kelsey által képviselt mellékszál épp a fiú passzivitásának tökéletes ellenpontja, a posványban időzést leváltó, vérbeli amerikai individualizmus kifejeződése. Ilyenkor is feltárul Judd Apatow szerzőisége: egyszerre pillant komolyan és humorosan roppant lényeges jelenségekre, kevert hangnemű vizsgálódása pedig újabb gondolatokat szül a közönségben, de önfeledt kacajra is bírja a publikumot. Füvet szívhatnak a karakterek, infantilisek lehetnek, sőt, néha az irántuk érzett szimpátiánkat is veszélybe sodorhatja egy bolti lopás, de a Staten Island királya azt üvölti, Apatow rokonszenvez a perifériára szorultakkal, lát megoldást a sorsukat illetően, csupán szeretné, ha a néző egyszerre hinné őket tökéletlennek és példaképnek, vagyis hétköznapokinak láttatni őket. Nem egy tulajdonságot vesz észre bennük, hanem komikussá skicceli a bennünk lappangó érzelmeket. Sohasem negatív sztereotípiákat erősít, hanem szatirizálja azokat, fekete humora valójában nagyfokú humanizmusnak nyit utat.

Pete Davidson uralja a menetet: Scott alakjában a legnagyobb problémákra is képes grimaszokkal reagálni, majd gyorsan újra faarcúvá rendezni a tekintetét, vagy éppen komoly hangúból affektálóvá zülleni, hűen utalva a film hangnemkevercseire. Mobilt szorongatva, az anyjával perpatvarba keveredve, tetoválószalonban egy konföderációs testmintán fennakadva végig Jim Carrey-i erővel zakatol benne a szomorúságból humorba váltó kiskölyök elesettsége – ingatag, viccesen szemlélt jelleme gyerekből felnőtté válásának briliáns színészi jelölője. Ráadásul a film többi alakjára is jellemzők a kettősségek: Ray-ben – próbálva felnőni új fia és Scott anyja, vagyis új élettársa kívánalmaihoz – folyamatosan viaskodik a szigor és a türelem. Kelsey lesüllyed Scott haverjainak szintjére, mégis közszolgaként próbál elhelyezkedni és a társadalom hasznos tagjává válni, Margie, a főhős anyja látszólag konzervatív, férje elvesztése miatt lesújtott nő, ám a döntő pillanatban képes támogatón, kedvesen viselkedni. Mi több, az új apa korábbi házasságából született gyerekeit iskolába kísérő, velük egyre oldottabb párbeszédekbe elegyedő Scott is megteszi az első lépéseket az apává formálódás rögös ösvényén: képregényrajzolásra bírja Ray kisfiát, csöppségek kezét fogva sétál a tanintézet bejáratáig, miközben ő maga is laza öltözékű, gyerekes fellépésű óriásbébi, így mintha Apatow a geek-nemzedék nagykorúvá válásához is kiegészítést biggyesztene. Nemcsak mérgező férfiasság-imágóval vagy a baseballmeccs machismo-képével szembesülünk, a mozi pozitív példákkal is szemlélteti a felnőtté válás tematikáját.

Klasszikus vonalvezetésű, hol hasfalszaggató röhögésre bíró, hol elmélkedésre késztető fabulájában Judd Apatow a régi vígjátékhagyományok utolsó mohikánjának is tűnik. Melankóliába csöpögtetett, szélsőséges (gross out) humoráradatai a korai Ron Howard munkáira, például az Éjszakai műszakra vagy a Gung Hóra hajaznak, a kiváló alakításokkal aládúcolt, ok-okozatiság elvén felépülő, triviális, hangulatteremtő erővel rendelkező, karakterformáló epizódok James L. Brooks (A híradó sztárjai, Lesz ez még így se!) hagyományait elevenítik fel. Intimitást és bohóckodást vegyítő kifejezésmódja Adam Sandler karakterszínészi gyakorlataira (Kótyagos szerelem, Üres város) reflektál, de a James és Dave Franco közreműködésével született vígjátékok, mint A katasztrófaművész hatása is érezhető. E forgatagban a Staten Island királya néhol, különösen a finálé közeledtével, bicsaklani látszik: már-már szappanoperákat, kórházsorozatokat szégyenítően érkeznek az újabb konflitkusok, leginkább ennek révén érezhető rétestésztaként nyújtottnak a 136 perces játékidő, ám végül helyre kerül a legtöbb építőelem.

Apatow és Davidson tűzoltó-szimbolikával ragadják meg a felnőttkorba libbenés lényegét, Scott tekintélyelvű felettesekre, kollégákra támaszkodó, de másokon önzetlenül segítő hétköznapi hősként (kuncsaftjaira applikált tetoválásai révén pedig művészként, vagyis szerzőként) lép rég elhunyt (és az egyik védőangyal fizikumában, arcszerkezetében nyíltan meg is idézett) őse helyébe. Összeborul a kisvilág: Scott elnyeri anyja megbecsülését és kenyérkeresőként a szerelem is rátalál – a leomlott ikertornyokra pillantó főszereplő zárósnittje jó érzékkel zárja be az apa-fiú kört és enged útnak egy jövőbe tekintő fiatalembert.