„Schami a kortárs német irodalom egyik legjelentősebb alakja” – ez a mondat már nem hiányozhat a Schami-könyvek fülszövegéről. Rafik Schami a keresztény-arámi kisebbség tagjaként 1946-ban Damaszkuszban született, 1971-ben érkezett Németországba (Frankfurtba), 1979-ben doktorált kémiából (Heidelbergben). Most vessünk egy pillantást az eddigi magyar recepciójára, amely minden volt, csak nem élénk vagy kedvező. Eddig mindössze egyetlen könyve jelent meg: a németül 2015-ben kiadott Sophia oder Der Anfang aller Geschichten című regénye (Szofia avagy minden történet kezdete, Lábnyom Kiadó, 2018, Nádori Lídia fordítása). A Magyar Narancs anonim ajánlója erről azt írta: „A Németországban élő, szír származású író első magyarul megjelent regénye végső soron nem rossz olvasmány, bár a szerelmi ábrázolások fojtogatóan sziruposak, és a cselekmény is mérsékelten érdekes.” (2018/23.) Jól érezhető, hogy a féktelen és spontán mesélőkedv (amelyet Schami még Damaszkuszból hozott magával) inkább csak idegesítette a kritikust. És természetesen még ennyi figyelmet sem kapott az a novella, amely 2004-ben a Nagyvilág című folyóiratban jelent meg Az álom és a villamos között címmel. Ebben a Németországban élő, ott éppen beilleszkedni próbáló, külföldről érkezett munkások társadalmi életébe, helyzetébe és mentális állapotába kapunk betekintést. „Már hét éve, hogy idejöttem, és még mindig ebben a lyukban lakom, és adósságaim vannak. Meg kell borotválkoznom, mert nem veszíthetem el az állásomat, különben nem hosszabbítják meg a tartózkodási engedélyemet… és ez nemsokára megint esedékes lesz. Őrület.” (2004/6., Bartha Judit és Weiss János fordítása.) Ez a vendégmunkás-irodalom az interkulturális irodalom része. Ennek szerzői általában több nyelvben és kultúrában állnak benne, és éppen a kultúrák közötti átjárást próbálgatják. Azt lehetne mondani, hogy Magyarországra a második világháború után nem jöttek külföldről vendégmunkások, ezért nincsenek erre vonatkozó eleven tapasztalataink. (Nálunk már beálltak az együttélés pályái, már nagyon régen létrejöttek az együttélés mintái, az erős kulturális diverzifikáció sem eleven tapasztalat többé. Mondhatnánk ilyeneket, de ezek inkább csak fél- vagy negyedigazságok lennének. Hagyjuk tehát őket.)

A Schami-olvasásra valamiképpen fel kellene készülnünk: valaki eljön Damaszkuszból, nagyon jól megtanul németül, s mesél és mesél. Volt könyv, amelynek ezt az alcímet adta: Mesék, fabulák & fantasztikus történetek. Ebben az egyik mesét így kezdi: „Hölgyeim és uraim, elmesélek önöknek egy mesét […]. Élt egyszer, nem is olyan régen, egy király. Szebb volt, mint a Hold egy nyári éjszakán. Az ajkai szebbek voltak, mint a rózsa szirmai, és az álmodozó, kék szemeiben a Föld tengerei tükröződtek. Ennek az északi országnak a királya mohó volt, mint a királyok általában; semmi sem volt elég neki. És nemcsak az ajkai múlták felül a rózsákat és a szemei a tengereket, de a mohósága is feneketlen volt; hozzá képest más királyok aszketikus szerzetesnek tűntek. Háborúkat viselt, a leigázott népektől elrabolta az aranyat, a vasat és a rezet, és a hatalma egyre csak nőtt és nőtt. A kamrái egészen a plafonig tele voltak ezekkel a rendkívüli kincsekkel.” (Das letzte Wort der Wanderratte, dtv Verlagsgesellschaft, 1987.) Van itt tehát minden: a mesélés kincsestára olyan gazdag, mint a fent említett király kamrái. Egy kritikusa így jellemezte Schami „misszióját”: „azért él, hogy meséljen”.

Ebben az önfeledt mesélésben nagyjából tíz éve mégis változás következett be. (A Szofia című regény már maga is ennek a változásnak a terméke, de erre most nem fogok kitérni.) Schami már nem egyszerűen történeteket mesél el, hanem egyre közvetlenebbül állítja szembe egymással az arab és a német kultúrát és viselkedésmódot. Az egyik leghíresebb „különös története” így kezdődik: „Damaszkuszban egy vendéglátó sértve érzi magát, ha a vendégei valamilyen ennivalót hoznak magukkal. És egyetlen arabnak se jutna eszébe, hogy főzzön vagy süssön, ha őt hívták meg. A németek mások. Ha az ember meghívja őket, mindig magukkal hoznak valamit. Valami befőttet vagy télire eltett gyümölcsöt, néha saját készítésű süteményt, de újra és újra tésztasalátát. Azt mondják, hogy ha az ember tíz németet meghív, akkor legalább három adag tésztasalátával számoljon. De miért mindig ez a tésztasaláta, borsóval, virslivel és majonézzel?” (Eine deutsche Leidenschaft namens Nudelsalat, dtv Verlagsgesellschaft, 2011.) Innen már csak egy kis lépés az új könyvig. Ennek alcíme már semmilyen utalást nem tartalmaz a mesélésre, helyette az „idegenség mozaikjáról” van szó. Nagyon változékony műfajú kis szövegeket tesz egymás mellé: kisesszéket, parabolákat, gondolatfutamokat. (A kötet ötvennégy kisebb szövegegységből áll, nincs hozzá tartalomjegyzék, de vannak hozzá végjegyzetek: „jegyzetek kíváncsiaknak”. Ez fontos része a könyvnek, azt mutatja ugyanis, hogy a könyv nem puszta mese, de nem is puszta fikció.) Első megközelítésben a könyv felütésére vessünk egy pillantást. „Arra gondoltam, hogy egy komplex kérdést a maga építőköveire szedek szét.” A kérdésről való esszéisztikus gondolkodás már nem lehet lezárt, ellentétben a mesével, hanem inkább a továbbgondolkodásra kell ösztönöznie. De miről is akarunk pontosan gondolkodni? Az alcím alapján azt mondhatjuk, hogy az „idegenségről”. Méghozzá kettős irányba, visszafelé, a származási ország, és előrefelé, a befogadó ország felé. (A visszatekintést csak egészen röviden érinteném: „A világ egyik legelevenebb kultúrája parlagon hever. A hozzájárulása a civilizációs fejlődéshez a nulla felé tendál.” És ennek döntő oka a nemzetség. „A nemzetség több mint a család. Ez egy állam előtti uralmi rendszer […], amely a vérrokonságra épül.” Ez teszi és tette tönkre az egykor virulens arab kultúrát.)

A könyv legfontosabb meggondolásai azonban a számkivetettségről vagy a menekültlétről szólnak. Ez a könyv a menekültlétet szinte egyfajta metafizikai állapotnak tekinti, olyan állapotnak, amelynek az állandó életérzése a honvágy. A száműzött mintha állandóan egy összecsomagolt bőröndön ülne, a maga létezését teljesen átmenetinek tekinti. „És mindez még föl is erősíti a vágyát egy elmúlt és sokszor csak elképzelt otthonosság iránt […]. És ez az érzés még tovább is erősödik, ha saját családot alapít.” Ha jól látom, Schami a menekültlét két különös kinövését említi: a tehetetlen megbénulást a fogadó országban, illetve a gyökerek romantizáló felértékelését, amely gyakran nacionalizmushoz vezet. És a sort talán még folytathatnánk is. A könyv végén az utolsó szövegegységben olvashatjuk: „Könnyű a menekültlét hátrányait fölsorolni. És ezek földerítése az emberek számára érdekesebb, mint az előnyök számbavétele. Én itt egyetlen mondatban szeretném kifejezni a menekültlét dicséretét: a Németországba való menekülésem nélkül nem léteznének a regényeim és a történeteim, és biztosan egészen más ember is lennék.” Azt is mondhatnánk, hogy Schami a száműzöttség állapotára a regényekkel és a mesékkel válaszolt. Egy korábbi helyen ezt olvashattuk: „Egy történet vagy egy regénykísérlet az élet megértésére.” A menekültlét az ő esetében az élet megértésére vonatkozó vágy intenzifikálását jelentette. És most már értjük a könyv főcímét: „Én csak történeteket akartam elmesélni” – válaszként a menekültlét egzisztenciális kihívására. Ez azonban nem egy újabb történet, hanem a történetek háttere, egyfajta reflexió.

A könyv egyik legérdekesebb része az Aus meiner Sicht címet viseli. Ebben Schami kimondja, hogy a reflexiók, a menekültléten való töprengések az öregkorhoz tartoznak. „Öregkoromban megszaporodtak a tanácsokra vonatkozó kérések. A fiatal szerzők valamiféle siker-receptet várnak tőlem. Én ehhez az ötvenéves tapasztalatomat huszonöt tanácsban foglaltam össze.” Nem tudom, hogy ismerte-e Schami Walter Benjamin Az író technikája tizenhárom tézisben című kis szövegét. Benjamin ott ezt írja: „Soha ne hagyd abba az írást csak azért, mert nem jut eszedbe semmi!” (Az egyirányú utca, Atlantisz Kiadó, 2005, Márton László fordítása.) S ezzel a kitartást hangsúlyozza. Schami pedig: „Csak akkor írj, ha nem tudsz elmenekülni előle.” Az írásnak így valamilyen kényszerből kell adódnia. És ez a kényszer lehet ugyan a menekültlét, de nem szükségképpen az. Annyi azért egyértelmű, hogy az írásnak belső kényszerből kell fakadnia, a sikerre vagy az eredményre való minden kikacsintás nélkül is.

Így néz ki Schami kései életműve; de nem is annyira erre vagyunk kíváncsiak, hanem inkább arra, hogy mi is lett a királlyal. Emlékszünk: akinek az „ajkai szebbek voltak, mint a rózsa szirmai, és a […] szemeiben a Föld tengerei tükröződtek”. A válasz: semmi, nem tudjuk, nem is érdekes, felejtsük el. A király sokszor feltételeket szab, néha emberteleneket, észszerűtleneket, de az érdekes nem ez, hanem inkább az, hogy az emberek ezen belül hogyan próbálják visszahódítani maguknak az élet normalitását.

(Fotó: dpa)