Szilasi László, akinek sikeres regényírói pályáját éppen tíz éve figyelhetjük, nem akármilyen sejtelmes könyvvel lepte meg olvasóközönségét 2020 tavaszán. Ugyanis a nemrég megjelent, általa „szép szerelmes könyv”-ként emlegetett Kései házasság nem véletlenül (és meglátásom szerint nem is szándékolatlanul) idézi fel Mikszáth Kálmán Különös házasságát, a klasszikus magyar regény egyik legcsodálatosabb darabját – vele együtt pedig a 19. századi világirodalom számos nagy szerelmi és házasságtörténetét. A nyilvánvalóan áthallásos (kéttagú, azonos szótagszámú és megegyező kezdőbetűs jelzőt használó) címen túl a mű cselekménye és műfaja is igen hasonló: egy férfi és egy nő (Vajda Ilma és Gavenda Péter) szerelméről szól, akik ilyen-olyan okokból nem tudnak egymáséi lenni, házasságuk akadályokba ütközik. Emellett a történet a jelenkori Magyarország „közelmúltjában”, egészen pontosan a hatvanas évek közepén veszi kezdetét, így voltaképp történelmi regényként is olvasható.

Bár a Mikszáth-regény hajómotívumát meg-megidéző némely szakasz (például: „De akkor Ilma mégis révbe érkezettnek látta az egész környezetét hajóstul és szónokostul, matrózostul és diákostul”) egyértelművé teszi a párhuzamot, az, hogy Szilasi kifejezetten ez alapján építette volna fel saját könyvét, legalábbis kétséges, ugyanis az imént felsorolt apró hasonlóságok mellett igen szembetűnők a lényeges különbségek is. A Kései házasság elbeszélője ugyanis a klasszikus regényhagyománnyal szembemenve nem kívánja egységes, átélhető narratívába foglalni szereplői történetét – megismerkedésüket, csaknem fél évszázadig tartó viszonyukat –, csupán véletlenszerűnek tűnő pillanatfelvételeket villant fel Vajda Ilma és Gavenda Péter későn (kicsivel a férfi halála előtt) megköttetett házasságából. S e pillanatfelvételekbe, melyeket Ilma belső monológjai kísérnek, igen kevés fér bele: egy-egy találkozás, pár elejtett szó, gondolatok lekvárkészítés közben, néhány utazás. Mindez pedig több mint ötven éven át.

Emellett azt is fontos hangsúlyozni, hogy a könyv kettőjük viszonyát korántsem kölcsönösségen alapuló kapcsolatként láttatja; ugyanis Ilmát és az általa örökösen „Gerendának” szólított Gavenda Pétert nem is elsősorban külső tényezők választják el egymástól. Mindenekelőtt a férfi zárkózott alkata, önfejűsége, az, hogy első felesége halála után sem hajlandó nőül venni szeretőjét, Ilmát, sokáig még messzi útjaira sem vitte magával, ahová Ilma mindig is vágyott. Tehát a fejezetekből sokkal inkább Ilma belső világa tárul föl, mint kettejük története. Bár az egymást követő évek eseményei, emlékezetes percei mindig csak a Gerendával való kapcsolat fényében nyernek értelmet, a könyv voltaképpen Ilma vágyának regénye.

Ezekből a vágyképekből, pillanatfelvételekből épül fel a nagyrészt Árpádharagoson (a Szilasi Szentek hárfája című regényéből ismert fiktív alföldi városban) játszódó regény, amely 1964-ben veszi kezdetét és 2019-ben ér véget. De talán a filmes metafora nem is a legtökéletesebb a regény szerkezetének leírására. Nem annyira jelenetekkel, szcénákkal, fordulatokkal találkozunk az egyes fejezetekben, inkább elejtett mondatokkal, ki nem mondott vallomásokkal, féltve őrzött szavakkal, a vágy és a ragaszkodás hangjaival. Miképp Szilasi László említi is Roland Barthes művének hatását egy interjúban (Mátraházi Zsuzsa: Vidámsághormon. Szilasi László író a valóság bosszújáról, pánikrohamról, HVG, 2020. jún. 11.), voltaképpen maga a regény is beszédtöredékek gyűjteményének tartható: beszédtöredékek egy házasságról. Minden fejezet egy év, annak is egyetlen kicsiny motívuma, meg-megszakítva pár hosszabb-rövidebb narratív kitérővel, melyek révén megálmodhatóvá, kitölthetővé válik az a rengeteg idő, amit Ilma és Gavenda együtt töltött.

Az élet jelentős eseményeire és szakaszaira fókuszáló regényírással szemben ez az apróságokra ráközelítő, töredékes építkezés ugyanakkor veszít erejéből és megkapó nyelviségéből a fejezetek monoton felépítése miatt. Minden egyes rész valamilyen (országos vagy lokális) népi emlékezetben élénken élő „időjelző” esemény említésszerű felidézésével vagy hosszabb-rövidebb ismertetésével kezdődik (balassagyarmati túszdráma, Csernobil, teljes napfogyatkozás, a szegedi Dugonics téri Krausz-ház tatarozása, Biszku Béla őrizetbe vétele, migránsok stb.). A regény első negyedében – a megvalósult szocializmus szürke éveiben időzve – még csak-csak élénk marad az olvasói érdeklődés, de rövidesen igen fárasztóvá válik ez a visszatérő mozzanat, kényszerszerű formalizmusnak hat, amely révén könnyen kiismerhetővé válik a szöveg logikája. Mi tagadás, e sajátos nézőpontból felidézett események jól illeszkednek a regény történelem „alatti” miliőjéhez (fiktív alföldi város, centrum helyett periféria, jelentős évek jelentéktelen eseményei stb.), de keveset használnak a könyv élvezhetőségének. Olyan érzése támad az olvasónak, mintha a szöveg kétségbeesetten meg akarna felelni a fülszövegnek, miszerint a könyvben „a történelem nem kulissza, hanem egyenrangú szereplő”; illetve „a regény […] kristálytiszta és tűpontos rajz közös múltunkról” – pedig nem kellene. Gavenda Péter és Vajda Ilma története önmagában is elég.

A már említett interjúban Szilasi László arról is beszél, nehezére esett a női megszólalás kivitelezése az írás során. Ami a Vajda Ilma szólamát megjelenítő dőlt betűs részeket illeti, megérte a fáradozás, ugyanis ezek a regény legjobban sikerült részei. A narrátor által többnyire tömören, pár vonással, már-már unottan összefoglalt események mellé keveredve ezek a belső monológok adnak ívet a műnek; egyetlen példát kiragadva, különösen megkapó Ilma leírása édesanyja Singer varrógépéről. („Olyan szép volt nekem, mint a régi közlekedési eszközök: úthenger, automobil, gőzmozdony, és a hangja is olyan volt, mint a gépeké: érces kopogás, halk surrogás, könnyű csattogás, lassan emelkedett, míg végül olyan egyenletes ritmusban kattogott, mint egy sebesen haladó vasúti szerelvény. Aztán lelassult. Újra belekezdett. Vagy elhalt. Maga volt a béke.”) „Két éve hírét vettem, hogy Békéscsabán egy fiatal korban kezdődött kapcsolatból nagyon kései házasság köttetett. Gondoltam, megpróbálom ezt szépirodalmi eszközökkel elmesélni” – írja Szilasi. Hogy az árvízügyi szakemberként végzett Vajda Ilma és Gavenda Péter sportoló (majd testnevelőtanár, edző és sportdiplomata) beszélgetései valóban ilyen poétikusak voltak-e, miképp a regényből kitűnik, nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy Ilma monológjai úgy kellettek a szövegnek, mint egy falat kenyér; nélkülük a narrátor szólama rettentően sivárnak hatna, melyből nemritkán egy kiábrándult, pesszimista irodalomtudós szava hallik.

Mindazonáltal Szilasi László Kései házassága fontos regény. Rendhagyó szépirodalmi kísérlet a szerelem erejének és törékenységének ábrázolására, mely nagy történet helyett apró mozzanatok állhatatos összegyűjtése révén próbál érzékenyen és hitelesen beszélni vágyról és kötődésről − egy lokális kontextus vállalásával, lemondva az egyetemesség igényéről. Még utoljára visszatérve a Mikszáth-párhuzamhoz: a Különös házasság története voltaképp azoknak az erőknek a monumentális rajza, melyek szétválasztanak bennünket, falakat állítanak közénk és eltérítik hajónkat; mely viszonyok között csak reménykedhetünk egy olyan titkos, Isten háta mögötti világban, ahol tényleg boldogok lehetünk. Szilasi regénye épp ennek inverze: annyi szenvedés, gyötrelem (s persze egy-egy tovatűnő idilli pillanat) után, melyen Ilma és Gerenda együtt ment keresztül − noha az igazi nagy cél épphogy csak beteljesült, rögtön szerte is foszlott −, a történet végére azok a kicsiny, láthatatlan kapcsok válnak igazán fontossá, amelyek összekötnek minket.