2006-ban, miután megvolt az első agyműtétem, utána nagyon sokat voltam ágyban, volt otthon egy fényképezőgép, és azzal elkezdtem kattintgatni. Autodidakta módon megtanultam, felfedeztem, hogy nagyjából hogyan működik, buzgómócsing voltam... Aztán egyre többet, egyre komolyabban használtam, és megpróbáltam pályázni, és akkor volt is egy kis sikerem, úgy, hogy még semmit nem tanultam a fotográfiáról. Akkoriban mindig a környezetemet fotóztam.

Érettségi után teljesen egyértelmű volt, hogy esélytelen egy átlagos felvételi – hiszen nem tudtam beszélni, nem tudtam írni, három év alatt kaptam meg az érettségit. Úgy gondoltam, hogy esélyem sincs a Képzőre. Akkoriban indult a BKF, de arról azt sem tudtam, hogy micsoda, a Kaposvári Egyetemről pláne nem. Egyedül a MOME-ról tudtam, de azt esélytelennek éreztem. Úgyhogy a Práter utcai szakközépiskolába jártam, és az első év után agyhalált kaptam attól, hogy Újpest-Központban kellett igazolványképeket fotózni, de nagyon vicces is volt. A külső gyakorlatot töltöttem ott.

 

Ez egy okmányiroda volt?

Nem, ez a Tizián fotóbolt. Ez nagyon-nagyon híres a práteresek körében, mert a vezetője, Kiss István személyesen választotta ki azokat az embereket, akik a Práterből szerinte alkalmasak a boltban dolgozni. Engem az igazgató ajánlott be hozzá. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy „gyere, Barni, megmutatom azt, ami számomra érték”. És akkor hátramentünk, a labor meg a műterem között volt egy kis szoba, kinyitotta a széfet, és volt benne egy arany Leica. Mondta, hogy ez az ő gyöngyszeme. Erre emlékszem, nekem megmutatta, és nagyon boldog voltam.

Napló

A családi aranyat...

Nagyon szerettem őt amúgy, érdekes ember volt. Aztán egy idő után megmondtam neki, hogy figyelj, én nem akarok nálad lenni. Két év volt a Práter, egy évet voltam ott, és aztán felkért az egyik volt általános iskolai társam, aki az egyetemi évek alatt irodalmat tanított meg magyar nyelvet, hogy ha van kedvem, akkor menjek el egy táborba, ahol fotót taníthatnék. Akkor voltam elsőéves. Mondtam, hogy oké, benne vagyok, de féltem, mert tudtam, hogy nem tudok semmit. De aztán rájöttem, a kisgyerekeknek mégis lehet tanítani valamit a fotón keresztül. Ezután minden évben egész júliusban gyerekekkel foglalkoztam, mert négy hét volt ez a tábor.

Emellett mindig csináltam saját kis projekteket, tesztelgettem a gépet, hogyan is működik technikailag, és aztán ott voltam, hogy meg kell próbálnom megint felvételizni. 2011-ben felvételiztem a MOME-ra, mind a három fordulóba bejutottam, de nem vettek fel. Utána nagyon össze voltam törve. Ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Elmentem a Jaschik Álmos Művészeti Iskolába, ahol később egyébként tanítottam is, idén januárig. Aztán ismét felvételiztem a MOME-ra, de már az első fordulóból kiestem, Kaposváron viszont azt mondták, hogy menjek.

Ott kezdődött el valójában minden. Kaposvárnak köszönhetek mindent. Mármint a magját az egésznek. Nagyon jó közösség alakult ki, hatan nagyon jó barátok lettünk a csoportban, és mivel Kaposváron semmit nem lehet csinálni, rá voltunk kényszerülve arra, hogy dolgozzunk. Úgy voltam, hogy most vagy ott fekszem a tíz négyzetméteres, háromágyas szobában, fent a koliban, vagy lemegyek egy haverral laborálni vagy műtermezni, vagy teljesen mindegy, hogy mit, csak projektet csinálni. Munkamánia alakult ki bennünk, ami tök jó volt.

A Naplónak az első fejezete a Kaposvári Egyetem ideje alatt, az első félévnek a második feladata volt: a lényeg, hogy embereket kellett fotózni, olyan embercsoportot, akiket valami összeköt.

Napló

Ez egy értelmi fogyatékosok otthona. Azért választottam ezt, mert én akkor épp abban az állapotban voltam, hogy én is értelmi fogyatékos vagyok, mert nem ment a beszéd, nem mozgott a kezem, nem láttam, tudod ilyen... rotty. És akkor elmentem oda, de attól féltem, hogy majd beilleszkedem közéjük, hogy ott maradok, hogy jó lesz az nekem. De miközben velük foglalkoztam, rádöbbentem, hogy van a kettő között különbség, és hogy én nagyon örülök annak, hogy nagyjából vannak tiszta gondolataim. A Napló ebből a feladatból indult ki. Nem közvetlenül ebből, hanem a következő félévben, amikor kaptunk egy feladatot, hogy még jobban szűkítsük le a csoportot, két emberre vagy egy emberre, akkor az volt a kikötés, hogy magunkat nem választhatjuk. És sajnos, én kipróbáltam mindent... Fotóztam három embert, a Zsigát, az Ádámot, meg édesanyámat is, de egyik sem ment, és aztán rájöttem, hogy – én. Ez az, ami érdekel.

Napló

 

Mit szóltak a tanárok?

Nagyon-nagyon tetszett nekik az, ahogyan megközelítettem önmagam. Ez adott egy löketet, és utána eléggé nyilvánvaló volt, hogy mi következik. Elindult saját magam feldolgozása. Akkoriban tanultunk Gregory Crewdsonról, akiről azt gondoltuk, hogy mennyire előremutató, mert amit csinál, az mennyire látványos. Nekem ezek a fekvő képek valahogy valamit mesélnek. Rájöttem, hogy a fekvő meg az álló között igen furcsa különbségek vannak. Mert hogy az egyik szimbólumra épül, és bár a másik is szimbólum, de az egy történetbe van behelyezve, szerintem.

 

Tehát ezek egy történetnek a kockái?

Igen, mintha egy filmből lenne kivágva, úgy néz ki. De mégsem film, ki van merevítve. Nagyon érdekes volt akkoriban, hogy nem tudom, miért, de Kaposváron nekünk megtiltották, hogy állított képeket fotózzunk. Zseniális volt… Mindenki fektetett képeket adott be. Aztán elkezdtem állót fotózni. Merthogy nem igaz már, miért ne csinálhatnék álló képet?

 

A lázadás...

Az állókat már a MOME mesterszakon csináltam, kicsit pszichológiai megközelítésből. Egyfolytában az a kérdés, hogy én hogyan is látom ezt a világot, hogyan létezem. Ezt Cséka Gyuri, a kurátor nagyon szépen átlátja bennem. Például ő segített megírni normálisan a szöveget a Kő, papír, zoknira. Az is arról szól, hogy nemcsak lefotóztam ezeket a gyerekeket, de egy olyan párhuzamot találtam, amely rólam is szól. Ettől nem nagyon tudok elszakadni. A saját szűrőm kérdésétől. De egyébként meg nyilván mindenki a saját szűrőjén át lát és alkot.

Kő, papír, zokni

 

Arra gondolsz, hogy ahogy te feldolgozod vagy látod a világot, az rokonítható azzal, ahogyan a gyerekek?

Igen, meg az is, ahogyan kommunikálok, hogy személyesebb. Nem tudok olyat, hogy teljesen elválok önmagamtól, minden ezen a saját szűrőmön keresztül van. Azon gondolkodom, hogy mennyire nehéz megérteni, és én még nem értem sajnos ezt a fotográfiát. Engem például nagyon zavar az, hogy mindig megpróbálok valami olyat csinálni, hogy az megmagyarázható, értelmezhető legyen. És miért?! Ezzel háborúzom magamban, hogy miért ne...

 

Hogy miért nem lehet ez egy intuitívabb dolog?

Igen, mert épp ez az, hogy ha a képet le lehet írni, akkor az nem jó. A képolvasás, az teljesen más... Ezt vizsgálom, de nagyon furcsa, még én sem teljesen értem.

Kő, papír, zokni

 

Volt valami olyasmi, amire a gyerekek miatt jöttél rá, vagy ott jutott eszedbe, vagy inkább csak a témát adták?

Ez az egész onnan indult, hogy kaptam egy felkérést, hogy fotózzam az Erasmus+ által támogatott SOS Gyermekfalvak közötti táborszerű dolgot. Külföldről, több országból jöttek már 18 évet betöltött fiatalok, és én akkor csöppentem bele ebbe az egészbe. Nagyon furcsa volt, egy SOS Gyermekfaluban voltunk, el volt kerítve, és minden ház ugyanúgy nézett ki, és lehetett tudni, hogy ezeket a gyerekeket, akik ott vannak, valami miatt elszakították a szüleiktől. Ennek több oka is lehet, de engem ez borzasztóan megviselt. Nem értettem, hogy miért, de éreztem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Erre most döbbentem rá, hogy amit érez az ember, azt csinálja. Mert hogy azt kell. És akkor ez volt az otthontól való elszakadás.

Én meg épp azt nem tudtam, nem tudtam az otthontól elszakadni. És nem tudtam, hogy miért. Ezek a gyerekek pedig rá voltak erre kényszerítve. És ez nonszensz, és hogy ez hozta ki ezt a balanszot, hogy én nem tudok, őket meg elveszik, és egyik sem jó. Valami ilyesmi. Édesanyámék tíz évig azt állították, hogy nekem nincs már agydaganatom, mert mindent kiszedtek, és idén januárban derült ki, hogy ez nem igaz, és ezért vannak ilyen problémáim, amelyeket nem tudtam elviselni, mert nem értettem, hogy miért van problémám, ha kiszedtek mindent a fejemből.

I see this

 

A gifek milyen ötlet alapján készültek? Melyik volt az első?

Az első, arra nagyon emlékszem, ezt nem felejtem el: 2013 decemberében volt, már leesett az első hó, és már régóta nem fotóztam. Otthon voltam Gödön, és úgy voltam, hogy: Barnus, a kezedbe kéne venned a kamerát, de hát kinek van kedve... Jól van, nem baj, menj el kutyát sétáltatni, és fotózd azt, amit látsz. Az utcán elkezdtem fotózni teljesen véletlenszerű dolgokat. Aztán lefotóztam egy fát. De én abban a fában valami nagyon furcsa dolgot láttam. És akkor megvilágosodtam, hogy ezt fogom csinálni, ezt látom ebben!

 

A szülinapi, „B” című kiállításod a szokványostól nagyon eltérő installáció volt. Miért nem keretezett képeket láttunk a falon?

Erről a Cséka tehet.

 

Ha rajtad múlt volna, akkor egyszerűbb?

Nem, ezt közösen találtuk ki. Én nagyon imádom a Cséka Gyurit, és azért szoktam mindig őt felkérni arra, hogy együtt csináljunk valamit, mert hogy teret, új teret ad.

„B”

 

Ez gyors felkérés volt. Ha jól emlékszem, május 21-én volt a kiállítás, a felkérést nagyjából négy héttel előtte kaptam, és ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Tanakodtunk Csékával, hogy mit lehetne. Összekapirgáltam az összes olyan dolgot, ami nálam volt, vagy esetleg vissza tudtam szerezni az emberektől, és olyan volt, ami körbeír engem, hogy ez vagyok én, vagy ez a művészet, amelyet én képviselek. És a képek kommunikáltak egymással. Ezt tanultam meg Gyuritól, hogy új kontextusba helyezés által teljesen megváltozik a mondanivalója a képnek, ezzel is lehet befolyásolni. Ez teljesen intuitív... Egy csomó minden úgy történt, hogy Na, itt van Szilviről is egy kép... Hova rakjuk? Hát, oda! Ez így jó lesz. Valahogy így. Szerintem nagyon fontos, hogy hogyan vannak elhelyezve, ezért is becsülöm annyira Wolfgang Tillmanst, mert ő ezt csinálja. Egyszerűen nagyon jól érzi, lazán rak össze dolgokat, és nagyon-nagyon jól csinálja.

 

Most milyen irány érdekel jobban? Min dolgozol most?

Most a látásommal foglalkozom. 2013 óta filózok, hogy hogyan jelenítsem meg, hogy magyarázzam el mások számára azt, hogy én hogyan is látok. De ez szinte lehetetlen. Így aztán több különböző megközelítésből fogom ezt az egészet megcsinálni. Nem is azt próbálom átadni, hogy hogyan látok, hanem a szkennelését a térnek, egy interpretációját annak, hogyan állnak össze részletekből a látványok. Például így látok:

Kettős Kötés

 

180-ból én 90 fokot látok, érzékelek. A centrum az, amit te élesen látsz – annak is a felét látom. A centrum felétől jobbra semmit nem látok. Csak képzelek. Olyasmit, amire emlékezhetek, vagy pedig teljesen mást, de van, hogy nem képzelek oda semmit .

Német Szilvi, az artportal szerzője mesélt nekem Phineas Gage-ről. Az ő sztorija az, hogy 1848-ban bent volt egy bányában, amikor robbanás történt. Egy cső áthatolt az agyán, a bal elülső lebenyén keresztül, de túlélte. Nem tudta a bal szemét használni. Az történt, hogy rájöttek, az agy mennyire erős, mennyire ki tudja pótolni a sérült részek funkcióit. Viszont ha az agynak az a része sérül, akkor megváltozik a személyiség. Ez az ember, mielőtt ez megtörtént, nagyon precíz volt, jó humorérzéke volt, borzalmasan intelligens volt, de miután ez megtörtént, agresszív lett, szétszórt és különböző további személyiségváltozásokon ment keresztül.

Phineas Gage (Jack és Beverly Wilgus gyűjteménye)

 

Nekem mennyire változtat a tulajdonságaimon ez a dolog, ez a daganat odabent? Nem tudom eldönteni, hogy a tulajdonságaimat mennyiben változtatja meg ez a daganat és a műtét. Ezáltal nehéz a tulajdonságaim elfogadása, mert abban hiszek, hogy még fejlődhetek. Nagyon inspirál ez a portré és ez a történet. Ezzel a projekttel bekerültem a Capa Nagydíj 2020-as ösztöndíjasai közé.

 

Mindegyik kép mögött lesz egy ilyen történet?

Nem lineáris dolog lesz, a képek hálószerűen fognak kapcsolódni egymáshoz, egy kép hasson több képre is, ezzel szeretnék játszani. Olyat akarok még, ami majd arra reflektál, hogy mi az, amit én nem látok. Van, hogy csak hozzáképzelem, mert kiegészíti az agyam. De van egy másik része is a nemlátásnak.

Kettős Kötés

 

Például ez a kedvenc utcám, a Lenkei utca, ahol állítólag egy vietnámi fickó felakasztotta magát az egyik háznál, ezt a történetet hallottam, és nyolc évvel ezelőttig nem is láttam ezt a házat. Akkor láttam, és láttam ebből a házból kijönni egy nőt, aki szintén vietnámi volt. Ez volt az a ház, amely mellett elmentem, ha mentem ki a vasútállomásra. Ha egyenesen megyek, akkor nem látom ezt a házat, a perifériában sem, mivel tőlem jobbra van. Mindig arra koncentráltam, hogy véletlenül se nézzek oda. Én ezt nyolc éven keresztül nem láttam, mert kizártam, mert ki tudok zárni dolgokat. Valahogy ezt is meg szeretném mutatni, egy ilyen utat, hogy mennyi mindent ki tudok zárni, amiket én megtiltok magamnak, hogy lássak.

Kettős Kötés

 

Szóval ilyen dolgok vannak.