Egy irodalmi művet adaptálni elsőre könnyű feladatnak tűnhet, hiszen meg van írva a kész alapanyag, amelyet „csak le kell követni”. Ám a végeredmény sokszor túlságosan is papírízű (Szemes Mihály: Kincskereső kisködmön), vagy épp ellenkezőleg, túl sok mindent elhagy az alapműből (Mary Harron: Amerikai pszichó). Már Balázs Béla is rávilágított A látható ember című korai filmelméleti munkájában, hogy óvatosnak kell lenni a remekművek megfilmesítésével, mert egy novella vagy regény sokkal gazdagabban be tudja mutatni például a szabad szemmel nem látható lelki folyamatokat, mint a látható világ ábrázolására alkalmas film. Kétségtelen, hogy léteznek potenciálisan megfilmesíthetetlen klasszikusok (például Denis Villeneuve jelenleg is küzd Frank Herbert Dűnéjével), illetve olyan könyvek, amelyek annyira jól vannak megírva, hogy rendkívül kockázatos őket nagyvászonra adaptálni. Ilyen Kosztolányi Dezső 1926-ban megjelent Édes Annája is, amelyben a szociográfia és a lélektani dráma vegyülnek, illetve a címszereplő karakterfejlődése párhuzamba kerül az 1919–1922 közötti történelmi folyamatokkal. Kosztolányi műve pszichológiai és társadalmi szempontból rendkívül hiteles alkotás, ugyanakkor cselekményes is, ami mintegy csapda a filmalkotó számára, hiszen ha csak az akciókra koncentrál, könnyen elvétheti a regény társadalmi-lélektani árnyalatait. Ám Fábri Zoltán egyszerre maradt hű az Édes Annához, és vizuális szempontból sok mindennel gazdagította is az alapművet 1958-as filmjében.

Az Édes Anna az 1956 utáni „megkésett neorealizmus” (Herskó János: Vasvirág, Máriássy Félix: Csempészek, Makk Károly: Ház a sziklák alatt) egyik fontos alkotása, bár Fábri életművéből általában nem ezt, hanem a Körhintát és a Hannibál tanár úrt szokás filmtörténeti jelentőségű klasszikusként emlegetni (igaz, bekerült a Magyar Művészeti Akadémia által összeválogatott 53 filmklasszikus közé is). Valóban nem olyan előremutató és fontos alkotás, mint a szocialista realizmust a Simon Menyhért születése és a Budapesti tavasz mellett elsők között meghaladó Körhinta vagy az 1956-os forradalom előtt bemutatott, a paternalista zsarnokságról merészen értekező Hannibál tanár úr, de az Édes Anna így is kiváló film, amely majdnem egyenrangú Kosztolányi Dezső regényével.

Fábri Zoltán csekély mértékben változtatott a regény cselekményén, így például a film elejéről hiányzik Kun Béla elrepülése (pontosabban csak beszélnek róla a történet szereplői), és a gyilkosságot, majd az azt követő tárgyalást sem láthatjuk, a rendező pusztán utal ezekre. A történet a Tanácsköztársaság bukásával kezdődik, amikor a Vizy Kornél-féle gazdag polgárok számára újra felcsillan a remény, hogy a hatalomba kerülhetnek, és visszatérhet a régi, tekintélyelvű társadalmi rendszer. Az új idők szele megcsapja Ficsor „elvtársat”, a házmestert is, aki tisztában van azzal, hogy Vizyék ezentúl újra urak lesznek, így a férfi elkezd taktikázni, igyekszik jó viszonyt kialakítani a családdal. Kapóra jön neki, hogy Vizy és felesége új cselédlányt keresnek, így beajánlja rokonát, Annát. Aki egy másik családnál szolgál, és nem nagyon akar eljönni onnan már csak a kisfiú miatt sem, akit kistestvéreként szeret. Ám Ficsor erőnek erejével Vizyékhez citálja, ahol a ház úrnője agyondolgoztatja, és folyamatosan megalázza a lelkiismeretes és törékeny lelkű lányt. Akinek pedig összetörik a lelkét, abból előbb vagy utóbb előbújik a szörnyeteg.

Kosztolányi és Fábri művében az az igazán izgalmas, hogy a potenciálisan vulgáris, melodrámai szituációt (egy ártatlan, jólelkű lányt egy aránytalanul nagyobb, gonosz erő, illetve ember tönkretesz) egyrészt lélektani drámává érleli, másrészt a személyes, pszichológiailag motivált cselekményszálat összeköti a történelmi folyamatokkal. Például a cselekmény második felében egy olasz frontról hazatérő, elmeháborodott, rokkant veterán nevetve ordítozik a folyóvizet beterítő emberi vérről, és a döglött patkányokhoz hasonlítja a felpuffadt emberi holttesteket. Ezt a rövid epizódként funkcionáló, valójában kulcsfontosságú jelenetet a riadt, kétségbeesett Anna is látja az utcán. A háborúban lelkileg tönkrement katona alakja mintegy előrevetíti, hogy mivé válik a lány a „békeidő” hétköznapi borzalmai hatására, és a „patkány–ember” párhuzam is új értelmet nyer Vizyné és Ficsor rémtetteit látva.

Persze Fábri Zoltán műve illeszkedik az ötvenes évek második felének realista filmjeinek sorába, amelyek a közelmúltban, 1945 előtt játszódnak, hogy alkotóik elkerüljék a konfrontációt a cenzúrával. Herskó János Vasvirágja és Máriássy Félix Csempészekje is a Horthy-korszak társadalmi viszonyait veszi célba, és az Édes Anna is mintegy kielégítette a szocialista rendszer igényeit azáltal, hogy a címszereplő őrülete a Horthy-rezsim hajnalán bontakozik ki. Kosztolányi és Fábri műve is negatív színben tünteti fel a „burzsoáziát” (nemcsak Vizyék, de az Annán mulató vendégeik is ellenszenves figurák a lányt pártoló doktoron kívül, Vizyék unokaöccse, Jancsi pedig szexuálisan kihasználja a főhősnőt), kritizálja a militarizmust és a klerikalizmust (Anna hiába vallásos, imái nem hallgattatnak meg, Vizyék hipokriták), és tulajdonképpen osztályharcos keretben is értelmezhető (a gazdag polgárok kizsákmányolják a cselédlányt). Ám a két alkotó nem ezekre hegyezi ki a történetet.

Azért is remek a korszakválasztás, mert 1919 és 1920 között több, egymással ellentétes politikai ideológiát képviselő hatalom váltotta egymást gyors ütemben, a Tanácsköztársaság és a Horthy-rezsim csak kettő ezek közül, és nem speciálisan egyik vagy másik jelenik meg társadalmilag káros rendszerként. Az alapműben és a filmben is inkább a bizonytalanság szülte szorongás, a gyors változás problémája a fontos, ez fordítja szembe egymással az egyes osztályok tagjait. Társadalmi káosz alakult ki, amelyben bizonytalanná vált, hogy ki kinek az ura, egyáltalán lehet-e még úrról és szolgáról beszélni. Mivel semmi sem bizonyos, minden folyamatosan átalakulóban van, az Édes Anna frusztrált társadalmat mutat be. Ez az állapot nyilvánvalóan kétségbe ejtette a „boldog békeidők” egykori hatalmasságait, illetve a tanácshatalom összeomlása, majd a többek között a vörösöket érintő fehérterror éppen azokat tölthette el szorongással, akik a proletárdiktatúra ideológiája szerint a rendszer kedvezményezettjei voltak. Az úri világhoz tartozó Vizyék és a munkásosztályt képviselő Ficsor egyaránt féltik a hatalmukat és pozíciójukat, ezért bánnak embertelenül Annával. Ficsor ugyanúgy hozzájárul ahhoz, hogy Anna gyilkossá váljon, mint Vizyné, mert azzal, hogy felpofozza a lányt, aki hozzá akar menni Báthoryhoz, a kéményseprőhöz, és így megmenekülhetne a zsarnokságtól és a börtöntől, megpecsételi a lány sorsát, mivel ezek után Anna nem meri otthagyni „rabszolgatartóit”. Azaz az Édes Annában az elnyomás sokkal általánosabb jelenség annál, hogy egy adott politikai rendszerhez vagy társadalmi osztályhoz kötődjön, így, akár a Vasvirág, a Csempészek, a Körhinta vagy a Hannibál tanár úr, ez a film is sikeresen haladja meg a szocialista realizmus leegyszerűsítő sémáit.

​

Fábri Zoltán műve természetesen vizuális szinten tesz hozzá a legtöbbet Kosztolányi Dezső regényéhez. A korai Makk Károly és Máriássy Félix mellett Fábri is mesteri szinten tudta kombinálni a lírai realizmust és a drámai expresszionizmust. Ahogy a Körhintában, úgy az Édes Annában is a Törőcsik Mari által játszott főhősnő lelki világának megjelenítésére használja az expresszionista stilizációs megoldásokat. A kétes eredetű fogamzásgátló elfogyasztását követő lázálomjelenet a Körhinta táncjelenetéhez hasonló ikonikus képsora a filmnek. A film kritikusai túl direktnek, didaktikusnak, sőt melodramatikusnak tartják az álomszekvenciát, mégis ez tesz hozzá a legtöbbet a főhősnő karakteréhez Kosztolányi eredetijéhez képest. Abban persze egyetérthetünk a kritikusokkal, hogy Törőcsik Mari ezúttal is kiváló arcjátéka és Fábri Zoltán érzékeny rendezése olyan erőteljes és kifejező, hogy pusztán az arcrezdülésekből és a hagyományos beállítás-ellenbeállítás képszerkesztésből, illetve a realista mélységi képkompozíciókból megérthető, mi játszódik le a lány fejében. Például amikor Anna kávét visz a rajta élcelődő vendégeknek, a főhősnő az ajtó mögött bújik meg, és hallgatózik, a háttérben pedig az urak és hölgyek beszélik ki cselédeik étkezési szokásait. Törőcsik riadt tekintete tükrözi azt az életét átitató szorongást, amely megaláztatásai hatására egyre inkább elhatalmasodik rajta. Az Anna álmában rázuhanó kövek vagy az általa dacból visszautasított süteményt lángokon keresztül kínáló egyik vendég képei ezt csupán aláhúzzák, megerősítik, és a visszafogott, lírai-realista képkompozícióhoz képest valóban didaktikusnak, önismétlőnek hatnak.

Fábri Zoltán az Édes Annával bebizonyította, hogy egy kanonizált irodalmi remekmű is igen érzékenyen átültethető celluloidra anélkül, hogy az átlagos adaptációkhoz hasonlóan papírízűnek érződne, vagy túl sok mindent elvetne az alapregényből. Fábri zsenialitását bizonyítja, hogy úgy tudott hű maradni Kosztolányi művéhez, hogy ahhoz – bár jellemzően vizuális szinten – sok mindent hozzáadott, és minden ízében filmszerű, nem pedig „lefilmezett regény”. Témája pedig a Hannibál tanár úréhoz, A Pál utcai fiúkéhoz vagy Az ötödik pecsétéhez hasonlóan örökérvényű, hiszen azzal szembesíti a nézőt, hogy a sorozatos megaláztatásokat a kisember sem fogja a végtelenségig tűrni. Ha ösztönösen is, de egyszer ellenszegül, és kirobbannak belőle azok az indulatok, amelyeket igyekezett elfojtani elnyomójával szemben. A film rendkívül hitelesen mutatja be ezt a folyamatot, az elnyomás és a lázadás pszichológiáját.

Édes Anna (Fábri Zoltán, 1958) from Nemzeti Filmintézet Filmarchívum on Vimeo.