Mészáros Márta Napló gyermekeimnek (1982/1984) című filmje, a trilógia kezdődarabja azért emelkedik ki a hetvenes évek végi, illetve a nyolcvanas évek eleji irányzat, az „ötvenes évek-filmek” amúgy is kiemelkedő alkotásai (Kovács András: A ménesgazda, 1978, Gábor Pál: Angi Vera, 1979, Bacsó Péter: Tegnapelőtt, 1982) közül, és azért tartották dobozban elkészülte után két évig, mert a rendező gyerek- és fiatalkori élményein keresztül párhuzamba állította a szovjet és a magyar sztálinizmust, hangsúlyozva az ok-okozati kapcsolatot a kettő között. Márpedig 1956 nemcsak a forradalom, hanem a szovjet megszállás miatt is tabunak számított a Kádár-kori Magyarországon. Ezt a tabut még merészebben kikezdték a formanyelvi megoldásaik miatt is izgalmas folytatások, az ötvenes évek legsötétebb éveit, majd a Sztálin halálát követő olvadást bemutató Napló szerelmeimnek (1987) és az 1956 utáni megtorlásokkal foglalkozó Napló apámnak, anyámnak (1990).

Mészáros Márta egyrészt az első magyar női filmrendező volt, aki hazai és nemzetközi szinten is sikereket tudott elérni nőközpontú filmjeivel (Eltávozott nap, 1968, Örökbefogadás, 1975, Kilenc hónap, 1976). Másrészt Mészáros bár Magyarországon született, de gyerekkorát a Szovjetunió délkeleti részén, Frunzéban töltötte (ma Kirgizisztán fővárosa: Biskek), mert szobrászként dolgozó édesapja, Mészáros László mindig is ezen a vidéken szeretett volna élni és alkotni. Ám a családi idill felbomlott, amikor az apát 1938-ban letartóztatták, elhurcolták, és ezután a rendezőnő soha többé nem látta őt. Mint utólag kiderült, két hónappal a letartóztatása után Mészáros Lászlót fejbe lőtték, és Mészáros Márta nem sokkal később édesanyját is elvesztette. A Vörös Hadseregben szolgált nevelőanyjának, Wágner Annának köszönhette, hogy túlélte szülei elvesztését, és 1945 után visszatérhetett Magyarországra. Ahol nagy reményekkel, a mozi iránt hirtelen fellobbant szerelemmel indult neki az életnek és a filmrendezői pályának, ám a sztálinista fordulat, illetve a sikertelen főiskolai felvételi hamar letörték lelkesedését. A Napló-trilógia ezt a fordulatos, nem kívánt kalandokkal teli életszakaszt dolgozza fel.

Mészáros Márta tulajdonképpen csak a neveket cserélte ki, de javarészt mindent úgy vitt filmre, ahogy az megtörtént. A főhős Juli szülei halála után, 1945-ben tér haza Magyarországra, a harcos kommunista Magda fogadja nevelt lányává, és annak egykori elvtársa, a sztálini terror áldozatává vált édesapára kísértetiesen emlékeztető János válik egyfajta pótapjává (mindkét szerepet Jan Nowicki játssza). A fiatal főhősnő eleinte ösztönös makacssággal, később tudatosan szembeszáll az elnyomó rendszerrel, és az utolsó két Napló-filmben igazságfeltáró művészként fényképezőgépével és kamerájával igyekszik leleplezni a Rákosi- és a korai Kádár-rendszer aljasságait.

Veszélyes terep az (ön)életrajzi filmeké, hiszen nem biztos, hogy mindenki számára izgalmas egy-egy kiemelkedő személyiség életútja. Mészáros Márta Napló-trilógiája viszont nemcsak önvallomás, de történelmi analízis is, amely egyéni példákon keresztül mutatja be, a szélsőséges ideológia hogyan tette tönkre a családokat és a barátságokat. A tulajdonképpen összefüggő cselekményt képező filmekben három generáció tagjai kerülnek egymás mellé. A Zolnay Pál által remekül eljátszott neurotikus, passzív és traumatizált nagyapa ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik mindkét, Magyarország számára tragikus végkimenetelű világháborút megélte, élő példája annak az embernek, akit testileg-lelkileg tönkretett a 20. század. Persze az „apák” generációja sem járt jobban. Juli édesapja és János két, egymásból következő diktatórikus rendszer áldozatává vált, ugyanakkor Jánosról kiderül, hogy kommunistaként Magdával együtt már a Horthy-rendszerben is meghurcolták. Ő azonban ugyanaz a hithű, idealista férfi, mint amilyen Juli művész apja is volt, aki szinte naivan hisz a sztálinista rendszerben mindaddig, amíg éppen elvhűsége miatt szembe nem kerül azzal. Az ő sorsán keresztül jól lemérhető, ahogy 1945 után az ideológia és a realitás egyre távolabb kerültek egymástól, és a szép, új világ helyett egy félelemre épülő, szó szerint szürke (a Napló gyermekeimnek teljes egészében, a két folytatás részben fekete-fehér film) elnyomó rendszer jön létre, amelynek Magda elvtelen kiszolgálója. Juli nevelőanyja és a főhősnő viszonyát megmérgezi a diktatúra és a fanatizmus. Ugyan a szó szerint katonás rendet fenntartó Magda alapvetően jót akar az öntörvényű kamaszlánynak, de nevelési módszerei, büntetései erősen megkérdőjelezhetők, hiszen a szabadság már-már irracionális korlátozásán alapulnak. A nevelőanya mint a diktatúra egyik alappillére élő szimbóluma az 1945 utáni antidemokratikus fordulatnak és gyakorlatnak. Ami mellett Magda még 1956 után is próbál kitartani, ám a trilógiában végig nyilvánvaló, hogy az ő „elvhűsége” valójában elvtelenség, hiszen a sztálinizmushoz ragaszkodni annyit jelent, mint megtagadni a valódi kommunista eszméket, amelyekért fiatalon Jánossal együtt harcoltak.

Tehát az idős és a középgeneráció tagjainak meghasonlása bontakozik ki a trilógiában. A Napló apámnak, anyámnak végén a forradalomban aktív szerepet vállaló János felakasztása az ötvenhatról szóló filmek legmegrázóbb képsorai közé tartozik, és úgy még nagyobb a sokkhatása, ha a néző visszagondol az első két filmre, amelyekben a férfi kommunista múltját és dolgos, becsületes hétköznapjait megismertük. Azaz hiába élt és harcolt az eszmékért és az új rendszerért, azok mintegy „megtagadták”, majd halálra ítélték őt. A halálos ítéletét pedig az a Kádár-rezsim hajtotta végre, amely kivégeztette a forradalom legitim miniszterelnökét, Nagy Imrét is, és amelyben 1963 után a „kiegyezés” ígéretei, az emberarcú szocializmus lehetősége miatt sokan hittek, köztük filmrendezőink egy része, így Mészáros Márta is. Vele ellentétben persze alteregója, Juli nem hisz egyik rendszerben sem, mivel mindegyikkel szembekerül akár nevelőanyján, akár a karhatalom pribékjein keresztül, viszont Mészároshoz hasonlóan a végsőkig próbál kitartani, jó értelemben makacsul ellenállni az elnyomásnak és az igazságtalanságoknak. A Napló apámnak, anyámnak végén azonban ő is tanácstalan, mert azzal szembesül, hogy a történelem ismétli önmagát: ahogy tehetetlen gyermekként passzívan megélte édesapja likvidálását, úgy harcos értelmiségiként a „jelenben” nem tudta megakadályozni, hogy kvázi nevelőapját, Jánost is meggyilkolja a sztálinizmust egyébként megtagadó kádári diktatúra. Így a trilógia záró darabjának konklúziója az, hogy a legfiatalabb generáció tagja is oda jutott végső soron, ahová a nagyapák és az apák nemzedéke: szembesült azzal, hogy a rendszerváltás, a jobb világ megvalósítása lehetetlen ebben az országban. Ami különösen kemény és keserű állítás a film bemutatójának évében, 1990-ben.

Fennáll persze a veszélye annak, hogy az erős ideológiai és történelmi vonatkozás miatt Mészáros Márta művei didaktikussá, karakterei egysíkúvá, típusfigurákká válnak. Ám a rendező mindegyik főhőst érzékenyen, emberként ábrázolta. Juli és János nem egyoldalúan morálisan jó emberek, megvannak a maguk gyarlóságai, például az igazságtalanságok és frusztrációik hatására olykor túl agresszíven viselkednek. Ugyanígy a diktatúra „rabszolgájává” züllött Magdának is vannak tragikus vonásai, amelyek miatt együtt lehet érezni vele: nyilvánvalóan szereti Julit és Jánost, ám a sztálinizmus fanatikusaként képtelen az elnyomó rendszerrel szemben szeretteit választani. A komplex karaktereket pedig mind remek színészek játsszák. Az 1976-os Móricz-adaptáció, az Árvácska nagy felfedezettje, Czinkóczi Zsuzsa formálja meg rendkívüli természetességgel Julit, de ugyanez az érzékeny, inkább lírai, semmint drámai játék jellemzi a Magdát alakító Anna Polonyt és a Jánost életre keltő Jan Nowickit. Jóllehet, a dialógusokkal vannak problémák, ám ez az utószinkron hibája: a párbeszédek túlságosan is mesterkéltek, sokszor kifejezetten életszerűtlenek, illetve színpadiasan vannak előadva. A filmtrilógia akkor a legerősebb, ha színészei arcukkal és testjátékukkal fejezik ki karaktereik lelki állapotait.

Izgalmas a Napló-filmek történetmesélése és képi megvalósítása is. Mészáros Márta sokszor él az archív és a fiktív felvételek ötvözésével, így hősei szó szerint belekerülnek a történelembe (például a harmadik részben János ott van azok között, akik ledöntik a Sztálin-szobrot). Ugyanilyen frappánsak Juli visszaemlékezései, amelyek flashback-formában, beszéd nélkül, csak kísérőzenével jelennek meg. Ezekben a lírai, idilli, illetve melankolikus képsorokban mutatkozik meg igazán a színészek (főleg Jan Nowicki) ereje. És általában jellemző az elbeszélésre a líraiság, az „intimitás”, de ez következik is Mészáros Márta szerzői stílusából. A nagy történelmi események és az egyéni sorsok összekapcsolása ellenére a rendező nem a drámai fordulatokra, hanem az azok közötti „passzázsokra”, a karakterek kapcsolatát elmélyítő epizódokra helyezte a hangsúlyt. Azaz – helyesen – jobban érdekelte, hősei hogyan jutnak el a nagy fordulópontokhoz, mint az, hogy milyen módon élik meg azokat.

Az azonban kétségbe vonható, hogy a trilógia egyes epizódjai mennyire állják meg a helyüket önmagukban. A Napló gyermekeimnek még jól követhető és érthető, ám a második és a harmadik epizód már nagyon függ az elsőtől, önálló filmekként alig-alig működnek, mintegy megkövetelik a nézőtől, hogy egyben nézze végig a trilógiát. Ami ajánlott, hiszen így kerek Juli, illetve az 1945 utáni teljes meghasonlás története. Emellett a második és harmadik rész színvonala, ha nem is jelentősen, de elmarad a Napló gyermekeimnekétől, bennük nem sikerült olyan tökéletesen összefésülni az egyéni sorsokat és a történelmet, mint az első filmben. Kétségtelenül erősek a híres propagandabeszédeket és az 1956-os forradalmi képsorokat bemutató epizódok, de ezek mintegy elszakadnak a karakterek történeteitől, hiába látjuk a hősöket a gyűléseken vagy az utcai harcok közepette. Ennek ellenére történelmi és drámai szempontból egyaránt izgalmas filmekről van szó, érdemes megtekinteni őket, érdekes egyéniségeket mutatnak be a történelem színpadán.