Selyem Zsuzsa írásai a Jelenkor folyóiratban>

Mindenki tudja: Héraklész tizedik próbája az volt, hogy szerezze meg Gérüón vörös marháit: meg is szerezte, Gérüónt meg is ölte, a kutyájával együtt. Azt is megtanultuk, hogy Gérüón szörnyeteg volt, kutyája, aki a marhákat őrizte, kétfejű. Amit nincs honnan tudnunk, mert Homéroszt a győztesek érdekelték, és Sztészikhorosz Gérüónéiszéből alig maradt pár sor, hogy Gérüón mégiscsak egy fiú volt, akinek volt egy kutyája, szerette a villámokat, és különös vörös marháit megirigyelte Héraklész.

„Ha Sztészikhorosz hagyományosabb költő volna, Héraklész szemszögéből is megírhatta volna a történetet, a kultúra győzelmeként dicsőítve a szörnyeteg legyőzésének borzongató epizódját” – írta róla Anne Carson (Vörös önéletrajza. Fordította Fenyvesi Orsolya. Magvető, 2017, 9.), és azt a pár sort, ami fennmaradt a Gérüónéiszből, a vesztes életrajzából, lefordította.

Majd megírta Gérüón és Héraklész szerelmét mint önéletrajzot.

Ha a győztes felől meséljük el, gyilkosságról, ha a vesztes felől, szerelemről szól ugyanaz a történet?

Pilinszky János jegyzi fel magának, hogy „A = A. Ez minden művészet alapképlete.” (Naplók, töredékek. Osiris, 1995. 116.) Ő ugyan A = a-t ír, de nem a nagy és a kicsi közötti egyenlőség szociális kérdése izgatja, hanem az egyenlőségjel.

A. és A. szerelme a téma Esterházy Péter és Szüts Miklós A bűnös című könyvében. A keresőprogram a „misztikus fikció” műfajába sorolja. Miii? A magyar nyelvű keresés nem segített. Angol nyelven természetesen bőséggel kapható, pontosan bemért célcsoporttal, még kreatív írás kurzusokat is ajánlanak a műfajban, felsorolva néhány témát a kvantumfizikától a telepátiáig, nyilván Coelho bácsi Alkimistája alap, és még olyan titkokat is megosztanak veled a reménybeli pénzedért, hogy „Don´t be boring”. Ezt az irányt, bevallom, elengedtem, főként hogy hetek óta Órigenészt, Énekek énekét, Platónt, Anne Carsont olvastam A bűnöshöz, szóval a misztikus fikció eléggé beleillett nem-értésem természetébe. Visszafordultam hát a nemzetközi információs szupersztrádáról, és inkább írtam a kötet szerkesztőjének, Dávid Annának, megkérdezvén, a misztikus fikciót mint A bűnös műfaját ő vagy a szerző találta ki. „Fogalmam sincsen – válaszolta –, hogy ki találta ki ezt a műfaji meghatározást, de Péter kifejezésével: »ezt megveszem«”. Még ha Órigenészékkel magamra is maradtam, megörültem: végre nem pénzről van szó, hanem metaforáról. (Bár a pénz is metafora, de ezt most hagyjuk.)

A történet Szüts Miklós akvarelljeivel kezdődik, amelyek láttán Esterházy, a könyv fülszövege szerint, azt ígéri, majd ír hozzájuk gyilkossági történeteket. A majd évekig tartott, míg aztán hirtelen látszani kezdett, hogy évekig ugyan lehet halogatni dolgokat, de végtelenségig, sajnos, nem.

A bűnös performatív gesztus: a végesség belátása a végtelenbe. A gyilkosságtörténetekből egyetlen gyilkosságtörténet lesz, és az is szerelmi történet.

És akkor imigyen szóla egy égi hang: Öljön szerelemből.

A bűnös valahol A. és A. szerelméről szól, ahol A. anyám, A. pedig apám. A. és A. fia, az elbeszélő (óvatlanul nevezzük őt Esterházynak) azt szeretné, ha A. és A. szerelmét a XVII. században játszathatná, ahol volna lovaglás, volna török, volna haza, hősiesen megvédhető, és, legalábbis Esterházy hipotézise szerint, ahol volna Isten, de hiába, nem vagyunk a XVII. században, még csak a kitelepítés helyszínén sem, A. és A. a történet jelenében, megírásának idejéhez képest (2015-ben adta ki a könyvet a Magvető) viszont a jövőben, 2016 egy hűvös éjszakáján találkoznak az Üllői úton.

A bűnös kezdetén viszont, mint egy teremtéstörténetben, még nincsen sem A., sem A., csak a mese van: „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hasnyálmirigy. Hát… valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának”. De hát mit lehet róla mesélni, nem is látható, csak eszi be magát a mesélő testébe. 2016 Esterházy Péter halálának az éve.

Bezzeg a XVII. században, olvassuk az első írott lapon, „lenne ló, lenne kard, lenne hajnali pára, vágtatás és ontása gaz török vérének”. Volna gyilkosságtörténet dögivel. Még Szüts Miklós fekete-vörös akvarelljei is összeállnának egy Rembrandt-önarcképpé.

De ki beszél itt Rembrandtról? Szétfolyó, esetleges, nonfiguratív képek vannak. Révész Emese művészettörténész írja Szüts képei kapcsán: „Az akvarell olyan anyag, amely rést nyit a véletlennek, teret enged a homálynak. Hagyja beszivárogni a kiszámíthatatlant, enged szertelen játékának, öntörvényű útjainak. Organizmusának uralása, természetének szabályozása az alkotó kihívása. A papír őrzi az egymásnak feszülés nyomait, gazdatest, vagy aréna – ahogy tetszik. Benne lassan pulzáló televény a festék: terjeszkedik, szétfolyik, összehúzódik, zsugorodik. Előre nem modellezhető matériájának működését éppúgy a többszörös véletlenek szabdalják, mint az író történetét.” (Senki semmit. Esterházy Péter és Szüts Miklós közös könyve. Új Művészet, 2016/4, április, 40-42. https://revart.eoldal.hu/cikkek/grafika/a-bunos.-esterhazy-peter-es-szuts-miklos-kozos-konyve..html)

Az anyag történik, az akvarell és a sejtek kiszámíthatatlanul változnak. Hogyan lesz ebből gyilkosság? Sajnos mi sem egyszerűbb: semmi más nincs még itt, csak egy elbeszélői hang és Hasnyálmirigyrák. Még el se kezdődött a történet, már vége is. (Ez az egyik bajom a dualizmussal.)

Vége volna, ha nem volna „egy égi hang”, aki két dolgot mond a teremtés ezen első lapján: „Csukd be fiam azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat” és „A gyilkosság mindig személyes”.

És két pár Szüts-kép után, bal oldalon a fehérben először van egy erősebb és egy halványabb fekete pötty, másodszor nincs, jobb felől a fekete egy tömör szinuszgörbe szürkésfehér foltos tájban, majd a szürke foltos van középen, felette az ég fekete, alatta a föld szürkésfekete („ég”, „föld”, dehogyis, fekete és szürkésfekete festék a lap alján és tetején, és még ez is pontatlan, mert nézőpont kérdése; ez a másik bajom a metaforákkal), szóval ezek után az abszolút nonfiguratív, non-emotív képek után újra elkezdődik a történet, ezúttal anyám és apám szerelméről. Akiket Esterházy a Szüts-képek elvontságával összhangban A.-val, illetve A.-val jelöl.

És akkor imigyen szóla egy égi hang: Mesélj.

Ha nem volna egy pillanat, amikor anyám beleszerelmesedik apámba, nem mesélnék – ez nem egy családtörténet kezdete, hanem egy teljesen logikus, általános, személytelen mondat. Kivételek persze vannak, de Esterházy sem metafizikázza túl ezt a szerelmet: „De megbasznám, gondolta apám figyelmetlen figyelemmel”, „Anyám se ragadt le a plátói lacafacánál”.

A Vörös önéletrajzában a beleszerelmesedés pillanatát Anne Carson a vakság ellentétének mondja. Hogyan? Eddig úgy tudtuk, hogy a szerelem vak, love is blind. Az okosság Chaucertől ered („For loue is blynd alday and may nat see”, Merchant´s Tale), Shakespeare terjesztette el, tévésorozat is megy ezzel a címmel (és állítólag agykutatók megfigyelték, hogy szerelmi állapotban az agy kritikai gondolkodásért felelős része eltompul). Mindenesetre Héraklész megérkezik távolsági busszal Új-Mexikóból, Gérüón éppen akkor fordul a buszállomás felé, hogy aprót váltson, amikor Héraklész lelép a busz lépcsőjén, és úgy néznek egymásra, hogy „áradó tekintetükkel oda-vissza cserélgették a világot”.

Előtte is mindenféle történik az emberrel, utána is. Előtte például fél az iskolában, éjszakánként bátyja megerőszakolja, az anyja figyelmes-figyelmetlenül szereti, bármit rajzol vagy ragaszt a gyermek Gérüón, ő telefonon a barátnőjének azt mondja, Gérüón az önéletrajzán dolgozik; utána például a beszédről nagyjából leszokik, elkezd fotózni, Buenos Airesbe utazik, balos filozófusok társaságába keveredik, mindegy, változik minden, csak a Változás című vers pillanata, amitől fogva előtte és utánáról beszélünk, az nem. Diotima azt mondja Szókratésznek, hogy Erósz a halhatatlanság vágya, annak a vágya, hogy a jót örökre magunkévá tegyük. (Platón, A lakoma, Telegdi Zsigmond fordítása, 206a-c) És azt is mondja Diotima, hogy Erósz nem született halhatatlannak, amivel persze nincs egyedül, hanem „ugyanazon a napon él és virágzik, mikor éppen jó alkalma van rá, majd meghal és ismét újraéled” (203d).

Az megint más kérdés, hogy A bűnös első lapján a XVII. századba óhajtott Hasnyálmirigyrák a szakadatlanul szerelmes Balassi Bálintra hasonlítana, és Diotimán kívül a vén Chaucerre is gondolva, nőket és férfiakat egyaránt hajkurászna. Helenével is ilyesmi fordult elő, amikor Paris oldalán lelépett férjétől az ellenséges trójai várba, de hát a legtöbb görög istennel sem történt ez másként, a szerelem teljesen eltompította agyuknak azt a részét, amelynek feladata a kritikai elemzés. Sztészikhorosz mindenesetre írhatott Helené trójai afférjáról, mert fennmaradt a dilemma, hogy emiatt Helené őt vagy megvakította, vagy nem vakította meg. Ami az elbeszélés és a szerelem nehéz viszonyára tereli a szót: a szerelem, oké Chaucer, vak, beszélni róla pedig vagy vakságot okoz, vagy nem okoz vakságot.

A Vörös önéletrajzát Carson egy esszével kezdi, amelyben elmondja, hogy míg Homérosz az állandó jelzőiről ismert – hókarú Héra, leleményes Odüsszeusz stb. –, Sztészikhorosz, kortársa, Hermogenész szerint, a „melléknevek drága géniusza”: felszabadítja a jelentés-orientált fogyasztói létezést, és észrevéteti a dolgok páratlan egyszeriségét, partikularitását. Hozzátehetném: inkommenzurabilitását, fölcserélhetetlenségét, azt a kivételes érzést, hogy egy jelenség egyetlenegy. Az Énekek éneke ezt így érzékelteti: „Hatvanan vannak a királynék, és nyolcvanan az ágyasok, és számtalan a leányzó. Egy az én galambom, az én tökéletesem, az ő anyjának egyetlenegye, az ő szülőjének választottja.” (Én én 6,5-6, Károli Gáspár fordítása)

A „platóni lacafaca”, a Diotima-féle Erósz egyszeri feltárulásról beszél, a látszatokon túli valóságról: az önmagában való szépség szemlélete, ami túl van a szerelmi ismereteken, amiket, Diotima szerint, még Szókratész is felfog, de vajon „nem veszed-e észre, hogy egyedül annak, aki úgy nézi a szépséget, ahogyan nézni kell, sikerülhet nem csupán képmásait szülni az erényeknek, hanem valódi erényeket, minthogy nem csupán képmásokkal érintkezik, hanem a valósággal?” (211e) A szerelemhez tehát mégiscsak látás kell, észrevenni az egyszeriséget, a pillanatot érzékelni, azt, hogy Erósz „meghal és ismét újraéled”, hogy végre valami nem másolat, nem képmás, nem egy sorozat epizódja, hanem valóság. Carson azt írja Gérüón és Héraklész találkozásáról: „ott volt egy pillanat / ami a vakság ellentéte”. A szerelem valóságbetörés.

Az epitheton ornans nagy költője nevéhez is ragadt egy állandó jelző: Homérosz, a vak költő. Vakságáról ugyan komoly bizonyíték nem maradt fenn, de Carson felől lesz egy jelentése: csak a győzelem érdekli, a díszítő jelzők, az ugyanaz, a folyton változó természetű dolgot magát nem látja – szemben a változatosság eltűnt költőjével, Sztészikhorosszal, akit Carson újraéleszt. Türelmesen végigszillogizálja, hogy Sztészikhoroszt vagy megvakította Helené, vagy nem, amiatt, hogy megírta volna afférját a trójai királyfival. Még egy töredéket is belefordít a Vörös önéletrajzába, miszerint „Ó nem, e beszéd nem igazság! / Dehogy léptél szépfödémü hajóra, nem / jártál te a trójai várban!” Amit úgy ad el Helenének, mint a sztori visszavonását, és a formára, a cezúrára és a pontos, egyetlen „szépfödémü” jelzőre bízza az esemény dehogyis-visszavonását: megerősítését.

Miután Esterházy az anyját A.-val, az apját A.-val jelöli, és szóla neki az égi hang, hogy meséljen, három pár Szüts-akvarell után arról ír, hogy A. 2016 egy ködös reggelén a Liliom utcából az Üllői útra fordul. A.-ról megtudjuk, hogy borostás az arca, pálinkagőzös a lehelete, kitérdelt bársonynadrágot, félretaposott cipőt és elmondhatatlan színű, bár melegnek tetsző pulóvert viselt. A ködről is megtudunk ezt-azt, például hogy ködben könnyű hazudni, könnyű butának lenni és még az is van vele, hogy a rosszabbik én otthona, és nem beszélgetnek benne az emberek; viszont a szex egyértelmű. Majd átadja a szót Szüts Miklósnak, aki valami feketésvörösről és fehér alapon függőleges, vízszintes, ferde vörös csíkokról és nagy feketeségről locsog egy páros rajzot. A szövegben közvetlen ezután, a borostás A. feltűnésével egy időben megjelenik A., akiről a következőket tudhatjuk meg: erdélyi, foglalkozását nézve hímringyó, akinek jól megy az üzlet, hamisított Rolex órát hord, gepárdmintás olcsó átmeneti kabátot, és – akárcsak pár lappal korábban a huszadik század közepén „anyám”: sárga, ujjatlan kartonruhát. A. a Rolexén megállapítja, hogy hajnali két óra, majd a nyári időszámításra tekintettel háromra állítja, és vigyorog, mert „ebben az eltűnt órában lenni volna jó”. Öt Szüts-kép, és ez a két A. találkozik. Pontosabban a hímringyó A. jobbra indul, hogy „találkozzék a szerelemmel”.

„A szerelem nem azonos a boldogsággal, de nem találunk se színt, se formát, se festékmozgást, amely ezt tárgyalná. A teljesség, a szerelem is az, egy könyv is az, nem azt jelenti, hogy minden ott van, hanem hogy semmi nem hiányzik” – olvassuk A bűnös számozatlan lapjainak egyikén, aztán azt, hogy „valami mindig hiányzik”, végül megállapítja magáról, hogy „nem verzátus a szerelemben, ugyanúgy bolyong, mint a két szerelmes az Üllői úton”. Szóval már most mintha hárman volnának.

A beleszerelmesedés után itt is, akárcsak Anne Carsonnál, a két férfi fázni kezd: „Még nem ismerik sorsukat, csak fáznak, A. jobban, A. kevésbé”, illetve: „Fázol, szólt váratlanul Héraklész, hideg a kezed. Tessék. /Inge alá rejtette Gérüón kezét.”

Ha valami ilyesmit keresnénk az Énekek énekében, azt találjuk, hogy „betege vagyok a szerelemnek”. Órigenész ezt is három szinten értelmezi, történeti, közösségi és az egyes lélek szintjén, párhuzamosan Salamon három könyvének etikai (Példabeszédek könyve) fizikai (A prédikátor könyve) és teoretikus-szemlélődő (Énekek éneke) szintjeivel, és óva int attól, hogy az Énekek énekét olvassa az, aki még nem szabadult meg a test és a vér háborgásaitól és nem mondott le az anyagi természet szeretetéről. „Ha van valaki – írja –, akiben egyszer lángra lobbant ez a hű szerelem Isten Igéje iránt, ha van valaki, aki mint a próféta mondja, megkapta a választott nyílvesszejétől ütött édes sebet és fájdalmat (vö. Iz 49,2), ha van valaki, akit keresztüldöfött tudásának kedves lándzsája, úgyhogy éjjel-nappal vágyakozva sóhajtozik utána, nem tud másról beszélni, nem akar mást hallani, nem képes másra gondolni, nem bír rajta kívül mást kívánni, másra vágyni, mást remélni: az ilyen lélek joggal mondja »megsebzett a szeretet«” (Órigenész: Kommentár az Énekek énekéhez. Pesthy Mónika fordítása. Atlantisz, 1993. 168.)

Ha test és vér háborgásai szerint, amitől óvjanak az égiek!, közelítenénk a misztikus tapasztalathoz, az eggyé válás kiterjedés nélküli pillanatához, mint a vak Homérosz Héraklész tizedik próbájához, akkor az Gérüón számára, és mindazok számára, akiket megsebez a szerelem, a halál pillanata lesz. A. és A. fáznak, Gérüón fázik, Órigenész tágas szíve és értelme azt mondaná: a lélek átistenülése (theószisz) utáni sivatag hidege miatt fáznak. Ami szépnek szép, de sokra nem megyünk vele ebben a korban, amikor a nappal és az éjszaka, a hideg és a meleg, a legegyszerűbbnek hitt életfunkciók zavarodtak meg. „A világ nem egyre rosszabb, hanem egyre kevésbé ártatlan”, mondja valaki Esterházynál a Hrabal könyvében (Magvető, 1990, 101.). Másfelől azt is mondja ugyanebben a könyvben, hogy „nem volnék meglepődve, ha az atommag legközepén leptonok dicsénekétől övezve az Úristen gubbasztana” (i. m. 8.). Amiből az következik, hogy ha azt állapítanánk meg, hogy a hajnali hideg miatt fázott A. és A. és Gérüón, akkor is a misztikus értelmezési szinten volnánk.

És akkor imigyen szóla egy égi hang: Hallgass.

A. és A. szerelmi történetének következő fázisa, amikor „az együtt töltött idő egyszerre volt túl kevés és végtelen”. A borostás arcú A.-ról megtudjuk, hogy a hímringyó A.-ért elhagyja Karolát, akivel addig leszbikus viszonyban együtt éltek. (Szóval a borostás arcú A. nő, vagy az lett, mindegy, ez legyen a legkisebb problémánk.) A. viszi magával a tengerpartos posztert, és akkor jön hét, tenger és végtelen iránti mély szkepszissel viseltető Szüts-akvarell, majd az, hogy A. csak néha látogatta meg a karolás A.-t, olyankor szexeltek, „beleült a férfiba” (még egy nem-váltás, de ha valakit zavarna ez az akvarelles összevisszaság, jusson eszébe, hogy nem egy ideális szerelmespárról olvas, ahogy az elbeszélő mondja, „nem egy klasszikus Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Schiller és Goethe”), csókolta, szorította a nyakát, A. csodálkozott, A. intett, hogy „most, most minden jó lesz”, a nő pedig (igen, A., akit korábban hímringyóként ajánlott figyelmünkbe a szerző) megfojtotta.

És akkor imigyen szóla egy égi hang: Most mi lesz.

Öt akvarell lesz, az első négy fehér, fekete és szürke, az ötödiken ott szivárog a barnásvörös. A szöveg újraírja a szerelmi gyilkosságot A. és Hasnyálka szeretkezéseként, ami ugyanúgy a „Most mi lesz”-szel végződik, mint A. és A. jelenete. Ha Órigenész a konkrét eseménytől egyre elvontabb, megfoghatatlanabb, kontrollálhatatlanabb szintek felé haladt, A bűnös is ezt teszi, csak befelé, az anyag belseje felé. Esterházy nem először építi úgy fel a szöveget, hogy befelé végtelenedjen: a Tizenhét hattyúk (amelyik szintén egy szerelmi gyilkosságról szól) szerkezete is ezt műveli: 17 fejezet van, a 16. tizenhét részből áll, annak a 16. része szintén 17 elemre bomlik, amelyből a 16. után egy gondolatjel van. A bűnösben viszont meg tudja csinálni, hogy ne legyen külön a történet és külön a befelé végtelenedő szerkezet (formalom és tartorma), hanem a történet, ez a szerelmi gyilkosság, a befelé végtelenedés története.

Követi öt, szürke-fekete-barna akvarell.

És megyünk kifelé a sejtből, fel a felszínre, a XVII. század felmentő csapataiig, ahol megállapítást nyer, hogy a szerelemnek mindegy, de a hasnyálmirigyrák szempontjából jobb ez a XXI. század. A mondatoknak viszont jobb is meg nem is, kóvályognak, a hasnyálmirigyrák a mennyországban, az Úr jobbján végzi, vagy a sötét sírgödörben, férgek diadalmas serege rágja végig magát A. testén. Köd van tehát, nem látni semmit, sötétség-e vagy fényesség, nem tudni, de mindkét esetre érvényes, hogy „Mennyi egyesülés, mennyi közelség!”

Órigenész vitatott meglátásai közé tartozik az apokatasztázis feltételezése, a dolgok tökéletessége az idők végén, amikor maga a Sátán is visszanyeri eredeti angyali állapotát. A hat Szüts-akvarell egy fehér lappal zárul, amelynek csak a szélén van a többiről átszivárgott, véletlen, fraktálosan görbülő fekete csík. Az elbeszélő pedig bejelenti: „Ez a szerelmi történetünk vége, megemlítve, hogy a szerelem mindazonáltal örök.” Csorgások, feketék, szürkék, fehérek, barnák, majd hirtelen „Mi van muci?! Nem tudsz aludni? Segíthetünk?” – és visszamentünk az időben, A. és A. találkozásához, újra ott vagyunk a hideg, hajnali Üllői úton, ahol most más történik: egy galeri köt bele A.-ba, A. a segítségére siet, két akvarell, mire őt kezdik el ütni, leverik a szemüvegét, megrugdossák, A.-t lefogják, simogatják leopárdmintás kabátját, majd elunják az egészet, és továbbállnak. A. és A. ott kuporognak az Üllőin, „ők ketten meg a szerelmük”. Ez a verekedéses jelenet benne van az Énekek énekében is: „Megtalálának engem az őrizők, akik a várost kerülik, megverének engem...” (Én én 5,7). Az, hogy a szerelmük harmadikként ott kuporog velük, a Diotima-féle szerelem-definíció epifániája: „szülés a szépségben, test és lélek szerint” (A lakoma, 206b).

Fekete, halványbarna, szürke festék, erős ecsetnyomok. És még egy rövid szövegrész, ahol esküdtek vannak, kafkai tárgyaláshelyzet, és egyes szám első személyben regisztrált ítélet. Sem „anyám”, sem „apám” nincs jelen ezen a semmiből előtermett, a könyvhöz képest is fiktív tárgyaláson, sem A. nincs itt, sem A., szereplőink közül egyedül Hasnyálka van ott, vet is rá egy futó pillantást a legidősebb esküdt mielőtt „nekem” mondaná, hogy „Bűnös”.

Csakhogy ez fikció! A Kafkát olvasó szerző fantazmagóriája. Félelme. Egyébként a Vörös önéletrajza is egy fiktív tárgyalással zárul, mondjuk nem bírósági, hanem interjú, Sztészikhorosszal beszél egy ismeretlen kérdező, a vége ez:

I: Azt hiszem lejárt az időnk

S: Köszönöm mindent köszönök

I: Én köszönöm

S: Úgy örülök hogy nem kérdeztél a vörös kiskutyáról

I: Legközelebb

S. Addig is