Kántor Péter eddigi életművébe fegyelmezetten csatlakozik legújabb, Köztünk maradjon című kötete. Az 1949-ben született író figyelemre méltó, elismert alakja jelenkori költészetünknek, 1976 óta két-három évente jelentkezik új kötettel. Reflektál a mindennapi eseményekre, a közhangulatra, így témái egyre változnak, stílusa, szövegeinek hangulata azonban időtálló. Komoly hangvétel jellemzi, magával ragadó humora viszonylag ritkán mutatkozik meg. Nevetni nem sokszor fogunk, amikor viszont igen, akkor nagyon és sokáig.

Kántor soha nem törekedett mindenáron önálló, egyedi költői hang létrehozására, korábbi köteteiben például rengeteg rájátszást találunk (mindenekelőtt József Attila műveire). Költészete mégis teljesen más mint a nagy elődöké – sorai, szóképei csupaszabbak, egyszerűbbek, csak a megfelelő mértékig díszítettek. Mostanra minden tartózkodása ellenére kialakult könnyen felismerhető alkotói stílusa, amely meghatározóvá teszi újabb műveiben megjelenő beszédmódját.

Habár a legtöbb verseskötetéről nem állítható, hogy koncepció szerint megszerkesztett gyűjtemény lenne, a Köztünk maradjonban mégis felfedezhetünk bizonyos kompozíciót. A kötet hat ciklusból (Lapozgató; A kávéházban; A könyvespolc előtt; Háromkirályok; Levél anyámnak; Vízjelek) és a nyitóversből (Csak ami kell) áll, amely kiemelt szerepe miatt különleges jelentőségűvé válik. Rendkívüli kezdővers, többféleképpen értelmezhető allegória. Egyrészt adja magát a zsákmetafora minden személyre, a „mindennapi emberre” való kiterjesztése, hiszen csakugyan, mindannyian cipelünk egy-egy zsákot a vállunkon, amelytől nem csak, hogy nem lehet, de valójában nem is szeretnénk megszabadulni. Másrészt értelmezhetjük úgy is, hogy a kezdővers bemutatja, megmutatja, mit találunk majd a kötetben. A költő – mint mindannyian – viszi a zsákját a hátán, és „csak ami kell, csak azt! – azt kipakolja majd” elénk a kötetében, „hogy el ne vesszen”.

A gyűjtemény legerősebb része vitathatatlanul a Levél anyámnak ciklus. Kántor Péter édesanyja, Kántor Zsuzsa írónő és pedagógus, 2011-ben halt meg. Kevesebb mint egy hónappal halála után fiának már megjelent egy rá emlékező kiváló írása az Élet és Irodalom hasábjain (Anya-búcsúztató). A Levél anyámnak is hasonlóan elmélyült vers, amely realisztikusan mutatja be a gyász egy rövid szakaszát. Nem patetikus emlék-felidézéseket találunk benne, hanem mindennapi eseményekkel, hétköznapi gondolatokkal találkozunk, amelyek megnyugtatóan, meghatóan ismerősek. Egyszerűsége önmagában is rendkívül megkapó. Ha nem lennének benne nyilvánvaló utalások az egyedüllétre („ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama”), könnyen érezhetnénk valódi levélnek is, amelyre választ várunk. Hangvétele személyes, mivel nem tárulkozik ki nekünk, olvasóknak, épp ellenkezőleg – visszafogottságával tudunk tökéletesen azonosulni.

A nyelvi erő és a személyesség A lópokróc című versben is egyértelműen megmutatkozik. Hangneme egyszerre közvetlen és távolságtartó, tárgyilagos. Tényeket közöl, nem érzelmeket, mégis könnyen együtt tudunk érezni minden sorával. Megérint a szabadversben elmesélt történet. Általánosságban elmondható Kántor Péterről, hogy mikor kötött formában ír, veszít az erejéből. Közel sem ragad annyira magával; mi, olvasók is inkább a rímekre figyelünk, kizökkentenek a versszakhatárok, szinte elvész a tartalom a formában. Néha akkor sem tartja be a rímszabályokat, amikor feltehetőleg ez volna a cél (ld.: Megszokod). Szabadversben alkot maradandót.

Érdemes kiemelni a Megtanulni élni – III. című verset is. Nemcsak azért, mert Kántor Péter egyik legjobb verse, hanem azért is, mert immár 23 éve íródik. Az első része 1990-ben született, és a Fönt lomb, lent avar című kötetben jelent meg. Reflektál a rendszerváltásra is; talán az akkori eufória, az általánosan reménykedő közhangulat váltotta ki az elhatározást, hogy most már tényleg meg kellene tanulni élni. 2001-ben, körülbelül tíz évvel később, a Lóstaféta kötetben még nem sikerült, de a próbálkozás ezután sem maradt el. Sok minden majdnem vagy pontosan szó szerint köszön vissza az előző vershez képest. Van, ami megváltozott, és van, ami úgy maradt, ahogy volt. Most nemrégen, 2010-ben a költő már azt a kérdést kénytelen feltenni „nem késő-e már nekem megtanulni élni?”. Ez a mostani bizonytalanság is lehet az oka, hogy az – eddigi – utolsó rész már jócskán eltér az előzőektől. Nem jelenik meg az összes korábbi fordulat, inkább csupa kérdés, kétkedés látszik. Eddigi pályája összefoglalásának is tekinthetjük a verset, illetve az elkövetkező út kijelölésének. Nemsokára remélhetőleg azt is olvashatjuk majd, hova jutott.