Nemrég mutatták be Szabó István Oscar-díjas filmrendező legújabb filmjét, a Zárójelentést, amely ha nem is hibátlan, de pontos látlelet a kortárs Magyarországról. Társadalomkritikájához szorosan kapcsolódik a kis faluba visszavonuló orvos, Stephanos doktor bonyolult személyes, szerelmi szála: színésznő feleségével elidegenedtek egymástól, egykori szerelme lesz az asszisztense, és a település énektanárnőjével, Erzsivel bensőséges kapcsolatot alakít ki, amit a bigott közösség tagjai ellehetetlenítenek. Szabó István életművét át- és átszövik a társadalmi vagy történelmi körülmények miatt beteljesületlen szerelmek (Álmodozások kora, Bizalom, Mephisto, Találkozás Vénusszal, Édes Emma, drága Böbe, Csodálatos Júlia), ám a téma legszebb és filmnyelvi szempontból leginvenciózusabb feldolgozása a Szerelmesfilm, amely a Filmarchívum jóvoltából most korlátozott ideig szabadon megtekinthető online.

A Szerelmesfilmet 1970-es bemutatójakor sokan kritizálták a magyar sajtóban, mert „túlzóan érzelmes” vagy „terjengős”. Persze a film már csak azért is kaphatott elmarasztalásokat és kisebb reflektorfényt, mert egyrészt ötvenhatos disszidensek jelennek meg benne, másrészt a stáb egyik tagja, az alkotáson dramaturgként dolgozó Herskó János filmrendező és főiskolai oktató (Párbeszéd című 1963-as filmje az Álmodozások kora mellett az új hullám egyik alappillére) éppen a bemutató évében döntött úgy, hogy nem tér haza svédországi útjáról. Pedig ahogy az Álmodozások kora a korai, „romantikus modernizmus” magyarországi meghonosításához járult hozzá, úgy a Szerelmesfilm a Makk Károly-féle Szerelem és Huszárik Zoltán Szindbádja mellett a francia „balpartos” rendezők (Alain Resnais, Alain Robbe-Grillet, Marguerite Duras) által képviselt „érett modernizmus” hazai változatának úttörője. Így mintegy megágyazott a múltat, a jelent, az álmokat, az emlékeket és a valóságot időrendfelbontással összekapcsoló Tűzoltó utca 25.-nek is, azaz hidat képezett Szabó személyes élményeit feldolgozó filmjei és a magyarság kollektív traumáival foglalkozó történetei között.

A Szerelmesfilm nem hibátlan, de kiemelkedő alkotás, amelyben tökéletes egyensúlyban van a közelmúltelemzés és a személyes, szerelmi történet, sőt utóbbi logikusan következik az előbbiből. Annyiban a film Szabó Ingmar Bergman műveit idéző kamarajellegű drámáit (Bizalom, Édes Emma, drága Böbe, Az ajtó) is előlegezi, hogy bár több helyszínen és korszakban játszódik, kvázi „kétszereplős” melankolikus románc. Újfent Bálint András, a rendező tulajdonképpeni alteregója formálja meg az Álmodozások kora főszereplőjéhez hasonlóan Jancsi nevű főhőst, aki gyerekkora óta ismeri és szereti Katát (Halász Judit). Éppen a háború alatt, a vészkorszakban kerültek szoros kapcsolatba egymással, majd ahogy felcseperedtek, úgy alakult át a gyerekkori baráti-testvéri viszony kamaszszerelemmé, később még annál is mélyebb kötődéssé. A történelem azonban közbeszólt: Kata és családja az ’56-os forradalom leverése után elhagyták az országot, a lány Franciaországban csinált karriert. A „kádári kiegyezést” követően a jómódú Jancsinak megadatik a lehetőség, hogy külföldre utazzon, így találkozhasson rég nem látott szerelmével. Utazás közben emlékek rohanják meg, és alig várja az euforikus találkozást, ám ezt követően valami mégsem akar működni kettejük között.

Bár a Szerelmesfilm történelmi, társadalmi és politikai háttérismeret nélkül is élvezhető, mivel egyik fontos kérdése, hogy meg kell-e tartani egy kapcsolatot csak azért, mert a feleket életre szóló élmények kötik össze, Szabó István nem véletlenül tért vissza az Álmodozások korában és az Apában is meghatározó közelmúlthoz. Sőt nem is tehetett mást, a 20. századi magyar történelem mintegy kötelezte arra, hogy Jancsi és Kata szerelmét a történelmi-politikai helyzettől elválaszthatatlannak mutassa be. A két főhős élménye generációs élmény is, hiszen a hatvanas évek fiataljai még kisgyerekként élték meg a háborút, amelyből nem feltétlenül a borzalmakra, hanem a gyerekszemmel izgalmas helyzetekre emlékeznek (a filmben ilyen például a bujkálás a pincében vagy a futkározás a korszakban divatosnak számító hátizsákokkal). Továbbá mindketten visszagondolnak az ideológiai tartalmukat tekintve hazug, de közös élményeik miatt mégis nosztalgikus érzéseket keltő úttörődalokra, és még azon is tudnak nevetni, amikor szerelmüket először kérdőjelezték meg a kemény diktatúra koncepciós pereit megidéző úttörőgyűlésen (ahol az volt a „vád”, hogy egymást jobban szeretik, mint más osztálytársukat).

A történelem és a politika pedig nem tágít a szerelmesek magánéletéből a „kádári konszolidáció” után sem. Merész dolog volt Szabó István részéről a vasfüggöny problémáját és a kényszerdisszidálást a szerelem beteljesülésének akadályaivá megtenni, hiszen ezekre a puha diktatúra érzékeny volt. Szabó egy friss interjúban meg is jegyezte, hogy sok mai fiatal valószínűleg bolondnak nézi Jancsit, aki Franciaország felé tartva örömében szó szerint ugrál a vonaton, holott akkoriban a korlátozások miatt csak kivételes esetekben, ritkán mehettek a magyarok nyugatra, így minden ilyen utazás csoda volt. Ahogy az sem volt egyszerű döntés, hogy ha már nyugaton van az ember rokonnál vagy ismerősnél, ott is maradjon, kockáztatva ezzel, hogy soha többé nem térhet haza (akkoriban még távolról sem sejlett fel az 1989-es rendszerváltozás). Igaz, ezt a problémát most, a koronavírus-járvány, a „Maradj otthon-mozgalom” és a karanténok idején talán valamivel könnyebb lehet átérezni.

A mai fiatalok számára több szempontból is aktuális „menjek vagy maradjak”-dilemmát a Szerelmesfilm egyik legszebb, legmeghatóbb jelenete kreatív módon mutatja be. Jancsi és Kata a tengerparton sütkéreznek, látszólag idillben. Ám Jancsi agya (és valószínűleg társáé is) folyamatosan kattog, ami egyfelől belső monológként jelenik meg: „Ha kinyújtanám a kezem a ház felé, Kata combjához vagy kezéhez érnék. Mert itt Kata van és a tenger. Akkor is, ha én behunyom a szemem, mindig a tenger. Ha én nem leszek itt, nélkülem is tenger.” Közben pedig Szabó be-bevágja a férfi budapesti, Tűzoltó utcai otthonának a képét, a számára ismerős emberekkel, épületekkel, tárgyakkal. Tudja, bárhogyan is dönt, valamiről vagy valakiről le kell mondania, amihez vagy akihez kötődik a vasfüggönyön innen és túl: Kata vagy Budapest számára csak emlék marad. „Ez hát a kapcsolat a tenger és a Tűzoltó utca között. Csak annyi, hogy énbennem vannak, ha kinyitom vagy ha behunyom a szemem.” Ez a formai szempontból is gyönyörű jelenet érzékletesen bemutatja a hidegháborús megosztottság egyszerű emberi életekre gyakorolt hatását, és mintegy vitába száll a hatvanas évek filmklasszikusának, Kósa Ferenc Tízezer napja fiatal hősének a paraszti életmód „röghöz kötöttségét” elutasító, cselekmény végi fejtegetésével: „Én minden földet magaménak érzek! Itt van előttem a tenger: ez is az enyém”. Jancsi példáján keresztül Szabó István tudatosítja, hogy ez csak illúzió, a történelmi körülmények miatt a fiatalok igenis röghöz vannak kötve.

A Szerelmesfilmben hangsúlyos, hogy Jancsi és Kata szerelme nem a személyes perpatvarok miatt alszik ki. A történelem boronálta össze őket (a háború, az ötvenes évek kemény diktatúrája), és az is választja el őket. Szabó néhány jelenet erejéig meg is haladja a melankolikus románcot, mivel Franciaországban Jancsi találkozik több magyar emigránssal: egy, az amerikai hadseregben szolgáló volt osztálytárssal, egy férfival, aki azon bánkódik, hogy itt azt sem tudják, mi az a Magyarország, és egy zsidó asszonnyal, akit 1944 őszén a nyilasok a Dunába akartak lőni többedmagával, de sikerült elmenekülnie. A Jancsiéknál nem sokkal idősebb asszony története sorsalternatíva: ő nem volt olyan szerencsés kamaszkorában, mint a főhős, akit elrejtettek egy kórházban, illetve Katával folytatott kapcsolata megszépítette a háború alatti és utáni sötét korszakot. Míg a negyvenes nő kifejezetten gyűlölettel emlékezik vissza Budapestre, addig Jancsinak a magyar főváros, a Tűzoltó utca magát a világot, a szerelmet jelenti. A főhősök tragédiája az, hogy a szeretett személy és a miatta szeretett helyszín tulajdonképpen már „nincsenek szinkronban” egymással.

Mivel a Szerelmesfilm mozgatórugója az emlékezés, így logikus volt, hogy Szabó István az időrendfelbontás technikáját alkalmazza a hatvanas évek történelmi filmjeitől (Herskó János: Párbeszéd, Fábri Zoltán: Húsz óra, Kósa Ferenc: Tízezer nap) eltérő, újszerű, a Szerelemre és a Szindbádra jellemző módon. A Húsz órával, a Tízezer nappal, sőt az Apával ellentétben a történelem eseményei itt teljes mértékben alá vannak rendelve a narrátor főhős szubjektumának, személyes emlékeinek. Erős szubjektivitása ellenére az Apában az események időrendben követik egymást, a Szerelmesfilmben azonban Jancsi érzelmi hullámzása miatt egy ötvenhatos utcai jelenetet akár egy gyermekperspektívából láttatott 1945-ös keserű katonamonológ is követhet.

Szabó István műve tehát nagy mentális utazást mutat be, ami a Szindbádnak és az európai modernizmus alapműveinek (Ingmar Bergman: A nap vége, Alain Resnais: Tavaly Marienbadban) is fő témája. A kollektív emlékezéssel foglalkozó Tűzoltó utca 25. ehhez képest csak látszólag továbblépés több karakterével és a kollektív traumák bemutatásával. A Tűzoltó utca 25. „csak” azt mutatja meg, hogy a címszereplő bérház lakói nem tudnak megszabadulni az őket ért közelmúltbeli traumáktól. A Szerelmesfilm viszont kiemeli azt a problémát is, hogy az ember tekintete nem kameraobjektív, agya pedig nem projektor, emlékei rekonstrukcióját alapvetően befolyásolják érzelmei: a gyermeki fantázia megmásítja a háború borzalmas korszakát, a közös, évtizedes élmények miatt pedig Jancsi sok más nőben egy darabig még a szakítás után is Katát látja.

A Szerelmesfilmet tehát érdemes újra és újra elővenni, mert többrétegű, összetett, mégis mélyen emberi, sőt szívhez szóló mű, amely modernista mentális utazás-filmként és melankolikus románcként is nézhető, témája miatt pedig nemcsak a hidegháború kordokumentuma, de ma is aktuális, friss alkotás.