Szabó István a Színház- és Filmművészeti Főiskola legendás Máriássy-osztályában tanult, ottani társaival és az idősebb generáció tagjaival (Jancsó Miklós, Herskó János, Sára Sándor vagy Gaál István) együtt indította el a magyar filmművészetet megreformáló új hullámot a hatvanas évek elején. A rendező eleinte a francia új hullámos filmek (Jean-Luc Godard: Kifulladásig, François Truffaut: Négyszáz csapás) bűvöletében alkotott, ám már legelső nagyjátékfilmjében, az Álmodozások korában is megmutatkozott történelmi és társadalmi érzékenysége, ami felerősödött későbbi klasszikusaiban (Apa – Egy hit naplója, Szerelmesfilm, Tűzoltó utca 25., Bizalom, Mephisto, A napfény íze). A rendező legújabb műve, a február végi Magyar Mozgókép Szemlén debütált Zárójelentés is hamisítatlan Szabó István-film, amelyben szinte minden benne van, ami „ugarrá” változtatja a mai Magyarországot.

Stephanos doktor kórházát egyik napról a másikra bezárták, a személyzetet feloszlatták, az idősebb orvosokat vele együtt nyugdíjazták. Mivel a doktor nem találja a helyét operaénekesnő felesége mellett (eddig is a munkájába menekült a gyakorlatilag nem létező házassága elől), falun élő édesanyja javaslatára úgy dönt, hogy a főszereplő település körorvosa lesz. Ahol néhány régi ismerős üdvözli nem feltétlenül kirobbanó lelkesedéssel, és megtalálja őt a polgármester is, aki gyógyfürdő építésével szeretne meggazdagodni. A nála jóval fiatalabb városatya azt reméli, hogy le tudja kenyerezni a doktort, és így támogatni fogja a helyi egészségügyi intézmény felszámolását is tartalmazó tervezetet, ám Stephanos, mint mindig, ezúttal is komolyan veszi hippokratészi esküjét, és nem enged a csábításnak. Miután egy halállal végződő infarktusos eset miatt a doktor szembekerül a polgármester főorvos unokabátyjával, a városatya elhatározza, hogy koholt vádakkal lejáratja az útjába álló, „kellemetlenkedő” professzort.

Szabó István első két alkotói korszakában a formai kísérletezés volt a jellemző, műveiben gyakran felbontotta az időrendet, valamint elmosta az álom, a képzelet, a valóság, a múlt és a jelen közötti határvonalat (Apa, Szerelmesfilm, Tűzoltó utca 25.) Később klasszikusabb, tradicionális elbeszélésmódot alkalmazó filmeket készített, ám operatőri szempontból a Bizalom, a Mephisto vagy a Redl ezredes is izgalmas alkotások voltak olykor didaktikus, de erős képi szimbólumokkal. A Zárójelentésre sajnos mindez már nem érvényes, képileg, megvalósításában nemhogy konzervatív, de egyenesen tévéfilmeket idéz, és nem a szó jobb értelmében. Érződik, hogy Szabó a digitális technikától idegenkedik, a hagyományos filmnyersanyaggal tudott rendkívül emlékezetes képsorokat létrehozni. Pedig ezúttal is állandó operatőrtársával, a kiváló Koltai Lajossal dolgozott együtt.

A másik nagyobb probléma, ami a rendező klasszicizáló, tehát a hetvenes évek végétől készült filmjeire jellemző, és a Zárójelentésről is elmondható: a didaktikusság. Ami már csak azért is furcsa, mert bár Szabó István sok interjúban kritikus volt önmagával szemben (például a Hanussent kihagyott ziccernek tartja), valójában legtöbb filmje nagyon is működött, sikeresen jelenítette meg pusztán a képek szintjén művei fő témáit, az árulás, a megalkuvás, a zsarnok és a (művész)értelmiségi egyenlőtlen viszonyának kérdésköreit. Ezért szükségtelenek a Zárójelentésben is az olyan jelenetek, mint például a főhős és pap barátjának beszélgetése arról, hogy ebben az országban már mindent elrohasztanak a falu polgármesteréhez hasonló, zsarnoki figurák. Gyakorlatilag erről szólt addig az egész cselekmény, így még akkor is teljesen felesleges ezt summázni, ha történetesen két értelmiségi karakter nyilatkozik erről, akiktől nyilvánvalóan elvárjuk, hogy reflektáljanak saját életükre és az őket gúzsba kötő „magyar ugarra”.

Bár nem egyértelműen negatívum, de Szabó István túl sok mindent zsúfolt bele ebbe a majdnem kétórás történetbe, és nem is mindegyik témát sikerült kellő mélységben kidolgoznia. Az érződik, hogy a rendező látja és érti is a mai magyar valóságot az egészségügy és az oktatás katasztrofális helyzetétől a fiatalok külföldre kényszerülésén és így a családok szétszakadásán át a mindent átható korrupcióig és hazug propagandáig. Igaz, a különböző témákat, ha erőltetetten is, de sikerült egy hullámhosszra hoznia. Viszont így is kérdéses, hogy mennyire volt szükség a falu énektanárnője és a doktor kapcsolatából fakadó konfliktusra (elhíresztelik róluk, hogy szeretők, és emiatt a nagymamák nem engedik többé unokájukat a tanárnő kórusába), ha később úgyis bejön a képbe Stephanos professzor múltja, amelyre a polgármester lejárató hadjáratát alapozta (az orvos még elsőéves egyetemistaként került szembe az 1956-os forradalom felelősei után kutató kádári titkosrendőrséggel). Bár abból a szempontból inkább ez utóbbi cselekményszál a felesleges, hogy meglehetősen gyenge lábakon áll, és mesterkélt is, illetve Szabó későn vezeti be.

Ugyanakkor a lejárató kampányra azért van mégis szükség, mert ez fontos kapcsolódási pont az 1989 előtti államszocialista diktatúrák és a jelen között. Mindannyian ismerünk kormányközeli sajtóorgánumokban megjelent lejárató cikkeket, amelyek a hatalom útjában álló magyar vagy külföldi személyeket állítanak be a propagandának megfelelő rossz színben. Persze a Zárójelentés is arra vezeti rá a nézőt, hogy nem is annyira az autoriter hatalom nyilvánvalóan aljas módszerei a megdöbbentők (főleg, hogy Stephanost egy illegitim rendszer titkosrendőrsége tartóztatta le és kényszerítette besúgásra), hanem sokkal inkább az a szomorú, hogy az emberek nagy része elhiszi mindezt csupán azért, mert egy, amúgy a városatya ideológiáját közvetítő nyomtatott újság címlapsztorijaként tálalják nekik..

Így a Zárójelentésben a vidéki falu tulajdonképpen allegorikus, története modellértékű. Ebből is következhet az a probléma, hogy a főbb szereplőket leszámítva egyik karakter sem „valódi ember”, hanem jelkép, típusfigura, amely egy-egy társadalmi osztályt vagy jól felismerhető mentalitást reprezentál. Ezért is rendkívül művi és színpadias néhány jelenet (ám a nemrég elhunyt Andorai Péter akármilyen semmitmondó és suta szerepet kapott is, még így, az állomáson ücsörgő, szűkszavú bölcs megfigyelőként is remekel pusztán a tekintetével). Viszont az idős Klaus Maria Brandauer ugyanolyan zseniális Stephanos doktorként, mint a Mephistóban negyven évvel ezelőtt, a feleségét megformáló Udvaros Dorottya könnyedén eljátssza a házaséletet félvállról vevő művésznőt, Kerekes Éva, bár kicsit melodramatikus karaktert játszik, remek az énektanárnő szerepében. Sőt még a polgármestert alakító, a médiacelebség és a színészet között lavírozó Stohl András is jó, illetve Eperjes Károly végre nem ripacskodik, hanem egy visszafogottabb papot alakít. (Stohl jelenléte amúgy azért is érdekes, mert akár a legfőbb ellenfelét megformáló Brandauer, úgy ő is eljátszotta Hendrik Höfgent, így kvázi „két Mephisto” csap össze a Zárójelentésben).

Amellett, hogy a filmbeli kis falu Magyarországot szimbolizálja (akár Kostyál Márk Kojotjában vagy M. Kiss Csaba Brazilokjában), és rengeteg kortárs társadalmi-politikai probléma tűnik fel a cselekmény során, természetesen ebből sem marad ki a szerző személyes története . Szabó István filmjeiben legalább a Bizalomtól kezdve egyre markánsabban megjelennek a kollaboráció és a lázadás, a behódolás és az autonómia kérdései, de a megalkuvás és az emberek becsapásának problémája már az Apában és a Tűzoltó utca 25.-ben is tetten érhető. Az elemzők ezért is értelmezik a rendező műveit (kiváltképp a trilógiát: Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) mintegy burkolt vallomásokként, mert még az ügynökmúlt leleplezése előtt művészi-allegorikus formában feldolgozzák mindazt, amit az alkotó is átélt a Kádár-korszakban, a hatalommal folytatott kollaboráció, illetve macska-egér játék során. A rendszerváltás után, az Édes Emma, drága Böbétől a (történelmi) felelősség kezd el domináns témává válni (a legerőteljesebb a Szembesítés, amelyben a bűnöst vallató amerikai katonatiszt sem kevésbé zsarnoki, mint a Gestapo rendőrei), amelynek „hitelességét” Gervai András 2006-os leleplező cikke mintegy megerősíti.. A Zárójelentés mintegy újít abban, hogy hőse nem is igazi bűnös, csupán egy fiatalkori esetét értelmezi át a hatalom, és állítja be bűnösnek. Ami nyilvánvalóan felvet morális-ideológiai kérdéseket, hiszen Szabó István ügynökmúltja sokkal bonyolultabb probléma, mint idealizált orvosának esete, azaz az alkotó részéről nem biztos, hogy szerencsés saját pozícióját ilyen módon szimbolikusan átértelmezni. Mindenesetre Szabó legújabb műve híven tükrözi, hogy a rendezőt még évtizedekkel később is valóban foglalkoztatja, sőt nyomasztja a múlt, ami miatt a film premierje környékén, illetve az életműdíj kapcsán ismét célkeresztbe került. Jegyezzük meg, részint jogosan, ugyanakkor az is kérdéses, hogy amíg aktív politikusok nincsenek átvilágítva, és a múltjukról mesélő dokumentációk újfent titkosítva lettek, addig inkább tűnik demagógiának Szabó István politikai szerepvállalásának firtatása a kormányzat részéről.

Végül jöjjön a „zárójelentés”: a rendező legújabb műve fontos, de nem elég jó alkotás. Dicséretes, hogy direkten foglalkozik aktuális társadalmi-politikai problémákkal, ezt sok magyar rendező még mindig nem meri vagy nem akarja vállalni. Ugyanakkor a kemény rendszerkritika önmagában nem elegendő, annak hatásosnak is kell lennie, főleg ha műalkotásról van szó. Így a Zárójelentés legfeljebb jó kiindulási alapnak tekinthető, ami arra indíthat másokat, hogy bátrabban foglalkozzanak akár a vidéken keresztül, akár más módon a „magyar ugarral”. Ám évtizedek múlva aligha fogunk erre a filmre úgy emlékezni, mint az Apára vagy a Mephistóra.

Zárójelentés – színes, magyar filmdráma, 118 perc, 2020. Írta és rendezte: Szabó István. Operatőr: Koltai Lajos. Producer: Sándor Pál, Tőzsér Attila, Pék Csaba. Zene: Pacsay Attila. Szereplők: Klaus Maria Brandauer (Stephanos doktor), Eperjes Károly (Kristóf atya), Stohl András (polgármester), Kerekes Éva (énektanárnő), Szirtes Ági (asszisztens), Udvaros Dorottya (Stephanos felesége), Bálint András (főorvos), Andorai Péter (idős ember az állomáson). Bemutató: 2020. február 27. Forgalmazó: InterCom. Korhatár: 12+.