Csehy Zoltán varázslatos, csodabogaraknak való svájci útikönyvét egymás után kétszer is végigolvastam, két irodalmi és egy magánéleti okból. Az irodalmiak közül időrendi sorrendben az első Kazinczy 1815-ben megjelent, pompás fordítása (sok szempontból e most megjelent bédekker egyenes ági őse), Laurence Sterne A Sentimental Journey Through France and Italyjének magyar változata, amelynek címe a mi nyelvünkön Érzékeny útazások Francia- és Olaszországban. Bevallom, én nem a Határ Győző-féle, egyébként invenciózus, nagy nyelvújítónk textusára is támaszkodó, 1957-ben az Európa Könyvkiadó jóvoltából valamelyest modernizálva közreadott szöveget szeretem igazán, hanem a tizennyolcadik századi angol eredeti hangulatához közelebbi, a Magyar Helikon gondozásában 1976-ban megjelent magyar „ős-fordítást”. Ehhez a kiadáshoz Wéber Antal írt előszót, méghozzá olyat, amelynek Sterne-re vonatkozó méltatása pontosan illik Csehy Zoltán legújabb remekére is. Így érdemes legalább néhány gondolatát idéznünk: „Sterne munkáiban pedig kiváltképpen kedvelte [Kazinczy] az érzelmek kulturált, művelt kifejezését, a nagyvonalú és felvilágosult gondolkodást, a tárgyakat és hangulatokat váltogató könnyedséget, a csevegés eleganciáját, a társaságbeli embernek még a könnyek mögött is bujkáló, olykor szelíd, máskor csípősebb iróniáját. Ebben a szellemi magatartásban ráismerünk arra a művelt, pallérozott, a provinciális koloncoktól megszabadult kulturális eszményre, amely Kazinczy, de mondhatni az egész magyar felvilágosodás szeme előtt lebegett.” Ez a kis bevezetés azért is ötlött fel bennem, mert ha valaki, akkor Csehy Zoltán a megtestesült sterne-i „Érzékeny Útazó”, szórakoztató vagy éppen elgondolkodtató többletként olyan jófajta, antikizáló érzékiséggel megfejelve, amely nem korlátozódik a könyvét finoman átszövő, erotikus közjátékokra. Hanem felbukkan már útikönyve nagyon költői, első lapjain: „Svájcot belengi a derűs-kolompos asszonyi nyugalom, a mániákus egészségtudat, a hegynyűvő, orgiasztikus maszkulinitás (egyfajta Via Mala szindróma!), […] felsejlik a közhelyes gazdagság pávatánca…” Vagy nézzük az Alpok címer-virágának szinte megszólaló, s a Svájcban soha nem jártakat is megszólító leírását: „A havasi gyopár filcébe csillagok ragadnak, a gabalyos szőrökre tapadt légbuborék fényvisszaverő ereje vakító lehet. Egy belga fizikus kellett hozzá, hogy kiderüljön: a virág szőröcskéi 0,18 mikronmilliméter átmérőjű párhuzamos szálakból tevődnek össze. Latin neve oroszlánlábacska. A svájci hadseregben a generális rangjelzésére használatos. A régi svájciak mézzel és tejjel keverték össze a virágzatát és hasfájás ellen használták. Hans Werner Henze operájában a szerelmesek egyetlen szál gyopár miatt halnak meg…” Ez a legcsehyzoltánibb leírás, amelynek során eljutunk egy fizikus elemzésétől a svájci népi gyógyászatig – és egy operalibrettóig. Nem biztos, hogy „hölgyek öröme” olvasmány lesz belőle, de a szöveg-ínyencek nagyon fogják szeretni.

A Grüezi! második és nagyon méltó, e könyv szemléletével több ponton rokonítható előzménye Wesselényi Polixéna Olaszhoni és schweizi utazása, amelyet Jékely Zoltán, az 1842-ben már sajtó alá rendezett, de addig nem publikált kézirat és a szerzőnő rajongója, 1981-ben, halála előtt egy évvel jelentetett meg. Kazinczy nevével ugyan találkozhatunk Csehy könyvében (ez nem is meglepő, hiszen mindketten a magyar deákos verselés, műfordítás avatott mesterei), de a tizenkilencedik századi erdélyi református arisztokrata dáma Genf- és Kálvin-ábrázolását egy szellemi ükunoka megbecsülő hűségével és teljes részletességgel idézi. Lássuk először Polixéna asszony néhány, az útikönyvben is felbukkanó sorát, amely szerzőnknek akár „védőpajzsul” is szolgálhat az esetleges „ecclesiasticus” támadásokkal szemben: „Az egész város tekintetében tiszta erkölcsi szellem, takarékos munkásság, műveltség tűnik elő; hanem ezek mellett egy kissé a képzetek csapongásait elnyomó, gyakorlatias, előrenéző önzéssel vegyült szűkkeblűség is ki-ki kandikál… Szóval: a protestantizmus szoros jelleme uralkodik az egészen… Ha jól emlékszem, mutatják Calvin házát is, ki az észnek tágas vizsgálódást engedő protestantizmus szabad, engedékeny elveit elismerve, önszűkkeblű, epés, erőszakos hitbuzgóságában, az intoleráns gyűlölségében Servetet megperzseltette, s az emberi nemnek egy részét minden irgalom nélkül a pokol örökös lángjaira kárhoztatta.” És álljon itt Csehy Genf-epizódjának egy nem Polixéna nyomdokain haladó, de – fájdalom – nagyon igaz, bevezető sora: „A reformáció genfi emlékműve ugyanolyan híres, tételes, fantáziátlan, hosszú és didaktikus, mint Illyés verse.” Mindkettőt nemes szándékok hozták létre, a megvalósítás azonban mindkét esetben szürkeségbe és monotóniába hullt!

Adós vagyok még a könyv iránti lelkesedésem harmadik, magántermészetű forrásával is: 1990 nyarán egy hónapot tölthettünk Appenzell kanton akkoriban magyarokat is örömmel fogadó, walzenhauseni üdülőházában. Ahonnan – vendégelőadókként – eljutottunk az addigra már cseppet sem komor zürichi, bázeli, berni magyar közösségekbe, továbbá, a mi színes és költői lelkű Szenci Molnár Albertünket követve, Murten városkába és Sankt Gallenbe, ahol a kalandozó magyarok emlékezete mellett a Csehy Zoltánnak is kedves Esterházy Péter „hattyúdalának”, a Halleluja! Oratorium balbulum-szövegkönyvnek a hősével, Balbulus Notkerrel, pontosabban e dadogó szerzetesnek ugyancsak beszédes emlékével is találkozhattunk.

A Grüezi!-ben lassan több a jelölő cetli, mint az oldal, most azonban a Csehy-féle Kunstreisennek csupán egyetlen, de nagyon jellemző és fontos, valóságos „könyv a könyvben” rétegét szeretném vázlatosan bemutatni, azt, amelyet bízvást nevezhetnénk akár Musikreisennek. Feljogosít erre az is, hogy a Kalligramnál eddig négy könyvet publikáló szerzőnek itt megjelent legutóbbi opusza éppen az Experimentum mundi (Posztmodern operakalauz, 1945–2014), amely 2014-ben látott napvilágot.

A szöveget gazdagon átszövő, tömör és találó zenei fejezetekben nem csupán operák, de szimfonikus művek is szerepelnek. Elsőként, engem gyermekkoromtól követő élményeim, de főleg Hölderlin-rajongó Szerb Antalunk emlékezetére, említsük meg Karl Hollinger e német poéta-muzsikus remetének szentelt darabját, a Turm-Musik für Flöte, kleines Orchester und Tonbandot, amelyet Csehy így jellemez: „Hollinger a hallucináció, az álomszerűség, a privát létezésben megképződő. koncentrált idő bűvöletében alkotta meg a művét: ám a konstrukciót illetően mindvégig racionális marad.” Ami, Hölderlint ismerve, nem kis teljesítmény. Azután, az időben visszalépve: „Láttam (inkább hallottam) a zürichi Idomeneót. Kevesen érzik, hogy Mozart e mostoha sorsú darabja remekmű. Rítusdráma: Jetske Mijnssen megpillantotta Mozartban Wagner kétes szimbolizmusát.”

A nem éppen hízelgő „kétes” jelző ellenére útinaplójában, de másutt nemkülönben, Csehy nyilvánvalóan a „The Perfect Wagnerite”-ok számát gyarapítja. Most mégsem ezeket a naplórészleteket idézem fel, hanem egy öniróniát sem nélkülöző kitérőt: „Az öreg kirakta az összes Wagnereket. A porcelántól a bronzig. Tizenkét darab, épp egy »Reihe«: mindet megfogdosom, úgy illene, gondolom. Bizarr dodekafónia. Egy lepukkant zürichi antikváriumban társalgunk, alig lehet elférni a sok lim-lom között. Én a talapzatos bronzra pályázom: 1900 körüli, ízléses munka. Az drága, mondja, de 100 frankért elvihetem. Aztán kiderül, hogy a porcelán még drágább, de az szóba se jön, a „művész nem tudta eldönteni, hogy Antinoust, vagy Wagnert akar-e, a kettő meg meglehetősen távol esik egymástól. Meggondolom, szögeztem le végül, gyűjtök a legszebbre, mondom, mert egyáltalán nem mindegy, hogy az embernek milyen a házi Wagnere.”

Beleolvasómat nem Csehy idézésével, hanem tizenegy éves Flóra lánya verses és prózai soraival zárom. Ebből a szövegből kibontakozik Csehy Zoltán és felesége, Polgár Anikó, irodalomtörténész, költő, műfordító és két gyermekük kisvilága, amely Sterne-nek is bizonyára kedvére volna. Nem is lehet ez másként, hiszen a tizennyolcadik század egyik legjelentékenyebb prózaírója és az ő huszonegyedik századi magyar kortársa ugyanazt a túlélési receptet kínálja nekünk: élet- és emberszeretetet, a kommunikáció fontosságának felismerését és a humort, de legalábbis egy gyógyító, olykor tragikomikusba forduló reményteliséget. Mindez azt sugallja, hogy külső és belső utazásainkat ne felületesen, hanem elmélyülten éljük meg. Nem a nyakba akasztott üdvözlő papírvirágokra, hanem a törékeny havasi gyopárokra és a gyopár-törékeny emberekkel, művészekkel és civilekkel való találkozásokra összpontosítva: ha így olvassuk Csehy Svájc-kalauzát, akkor nem csupán egy igazi „kultúristáért” (ahogyan Benedek István nevezte valaha a hozzá hasonló világvándorokat) lelkesedhetünk, de egy úti élményekbe ágyazott, nemes veretű parainesisért is.

Csehy Flóra, bár gyermeki dikcióval, de hűséges és pontos tükröt tart apja legújabb könyvének, továbbá Svájcban töltött, de egyszersmind a világkultúrára nyíló és nyitott hat hónapjának:

„Lányom verse, meghasad a szív.

Svájc foglya

Fogoly vagy, de te ezt nem hiszed el,
dicsőségnek tartod, hogy maga Svájc tart fogva.
Összeszorított hegyei, meggyötört tavai.
Wagner és Thomas Mann is itt halt meg,
a hegyek, tavak s múzeumok áldozata lett.
Te is itt veszted életed: Gyere haza! Ez az egyetlen esé-
lyed.
Ha meghalsz, én itthon gyászollak, s öngyilkossá
válok,
és a többiek is ezt teszik.
És együtt ékesítjük majd a temetőt.
Mi szabadok vagyunk. De te még akkor is svájci rab
leszel.”

Megnyugtatjuk az olvasókat: a szerző teljes épségben visszatért Dunaszerdahelyre, illetve Pozsonyba, családjához és egyetemi tanítványaihoz, tarsolyában ezen értékes feljegyzéseken kívül egyéb kincsekkel is. Többek között Ovidius Átváltozásokjának új fordításával és egy halhatatlan Oscar Wilde-mese, A boldog herceg szövegéből írt operalibrettóval.