Beszélgetés a könyvről a Kritikai szalonban a Jelenkor honlapján>

Az eddig elsősorban költőként ismert Borbély Szilárd első regénye a 2013-as ünnepi könyvhétre jelent meg a Kalligram Kiadónál. A Nincstelenek absztrakció és valóság, számok és élettörténetek, történelem és emlékezet, szent és profán metszéspontjában játszódik. A szöveg önéletrajzi ihletettségű, egy olyan gyerekkorról szól, amelyet talán csak a számokon keresztül lehet megközelíteni. A számok kapaszkodót adnak, eltávolítanak a múlttól, amely nem zárható le végérvényesen, állandóan átcsap a jelenbe, és félelmetes erővel ránt vissza.

A regény helyszíne egy kis szatmári falu, amely pontosabban csak számok – a fülszövegben szereplő GPS koordináták – alapján azonosítható. A mű egy kisfiú nézőpontján keresztül mutatja be egy család életét, a faluban töltött keserű éveket. A gyermeki nézőpont azonban kitágítva és elidegenítve jelenik meg a szövegben. A közösség perifériájára szorított család – az apa, az anya, a nővér, a „Fiú” és a pár hónapos „Kicsi” – reménytelen küzdelmet folytat a túlélésért. Az elbeszélő a szűkebb család tagjainak csak a családnevét említi meg: Bobonka. Egyedül a Kicsi, Bálint neve jelenik meg a műben. Az apa eleinte megpróbál megfelelni a falubeliek elvárásainak, végül azonban rá kell jönnie, hogy ez lehetetlen. Saját identitását vállalva meg kell tennie azt, amire a helység legtöbb lakója nem lenne képes: végleg elmenni a faluból. A helyszín és a családtagok neve talán azért is maradhatott ki a szövegből, mert a mű által megidézett gyerekkor nem csupán egy személy életéhez köthető. A kirekesztés, a nyomor és a hallgatás nem zárul le a regényben leírt történettel, hanem folyamatosan jelen van, és nem csak a GPS koordináták által meghatározott faluban.

Az elbeszélő kisfiú számokat társít az őt körülvevő valósághoz, különösen a prímszámokkal szeret játszani. A számokkal elvonatkoztat a dolgoktól, azokon nem látszik a vér, a takony, a nyál és a könny, a számok nem beszélnek a fájdalomról, bár az örömről sem. Nem érzékelhetők, semmi sem hagy nyomot rajtuk, mégis jelen vannak. Ideálisak, mint az angyal, aki az elbeszélő képzeletében végigsétál a falu házai közt. Személytelenek, de csak egy személy számára léteznek, mérik az időt, a teret, életeseményeket jelölnek, de nem mondanak és nem hallgatnak el semmit. A prímszámoknak nincs osztójuk, csak az egy és önmaguk: oszthatatlanok, „létezhetetlenek”, nincstelenek. A beszélő a magánnyal, a szomorúsággal és a mássággal hozza összefüggésbe őket.

A végtelen is prímszám: az anya az Egyetleneggyel azonosítja, és az Örökkévalóhoz kapcsolja. Az Egyetlenegy a végtelen egységének megerősítése, de a szóban rejlő fosztóképző az egység hiányának lehetőségére is utalhat. Isten a magány és a birtoklás abszolútuma. A mindenség terhe nehezedik rá – a prímszámok nincstelensége is.

A nincstelenek létét a nulla, valamint – akár a prímszámokat – az egy és a végtelen határozza meg, a nincstelenség az abszolút birtoklás és az abszolút magány tükröződése. A nincstelenség a birtoklás lehetőségének hiánya, az identitás bizonytalansága, az otthon hiánya, a szavak hiánya, az állandó fenyegetettség, a kiszolgáltatottság, a kitagadottak, a perifériára szorítottak léte, amely a többség nézőpontjából „létezhetetlen”.

A nincstelenség a hallgatással kapcsolódik össze: „A múltról nem szabad beszélni. [...] Amiről hallgatunk, az nincs. A múltat végképp eltörölni..., éneklik a kántor vezetésével, akár a temetéseken”. (12.) A kommunista diktatúra hallgatásba fojtja, és utópisztikus reménykeltéssel fedi el a múltat, a személyes és a történelmi traumákat. De a sebeket nem lehet eltörölni, és az elhallgatott múlt az irracionalitáson keresztül süvít át a jelenbe. A fel nem dolgozott gyász és a tárgyát vesztett félelem mindent betöltő, meghatározhatatlan rettegéssé alakul.

A zsidó szót nem lehet kimondani: csak suttogni lehet, csak körülírni, vagy gúnyolódni vele. Nem kapcsolódik ismerős személyekhez, nincs sehol, mégis mindenütt jelen van. A zsidó jelentése a regényben túllép az etnikai vagy vallási kereteken: zsidó mindenki, aki más, aki szabad, aki elmegy, aki gondolkodik, aki álmodik. Zsidó az, akit nem értenek, gyűlölnek és kirekesztenek a többiek. A zsidó szó projekciók tárgya, az elhallgatott múltat hordozza, amellyel senki sem mer szembenézni.

A különböző identitások összefonódnak, állandó ambivalens mozgásban vannak a regényben. Az anya elbeszélésében paradox módon a kitágított értelmű zsidó jelentésköréhez kötődik a horthysta nagyapa alakja is, aki a parasztokkal ellentétben „a saját emberségéből lett valaki”. (155.) Az anya történetei tele vannak ellentmondásokkal, az ő szólamában is megjelenik a hallgatás, bizonyos kérdésekre nem ad kielégítő választ. Alakja a zsidó és a magyar identitást egyesíti, történeteiben jelen vannak mindkét nép történelmi traumái. A nagyszülők elbeszéléseiben a rutén és a román gyökerek is megjelennek, a történetek különböző nézőpontjai tükröt tartanak egymásnak, hasonló mintázatokat ismételnek meg.

A regényben megjelenő elidegenítő elbeszélői technika és a cím is Kertész Imre Sorstalanság című művét idézi. A holokauszt traumájához kapcsolódó motívumok átszövik Borbély Szilárd regényét. A teljes kiszolgáltatottság, a rettegés, a szadizmus, a szenvedés, a gyilkolás és az éhezés részletes leírása leggyakrabban az állatokkal kapcsolatban jelenik meg a műben. A kártevők irtása, a háziállatok levágása, a kölykök elpusztítása vagy az állatokkal való szadista játék implicit módon utal a haláltáborokra. Az állatok kölykeinek elpusztítása a regényben közvetlenül kapcsolódik a Kicsi halálához is, ahogy a pészachi haggadát felolvasó anya képzeletében az egyiptomi csecsemők megölése a holokauszt során meggyilkolt gyerekek emlékével keveredik össze.

A regényben nem különíthető el egymástól szent és profán. Mária szíve az elbeszélő tudatában a levágott disznók és csirkék szívét idézi fel. A kék bőrű angyal amellett, hogy Chagall és Ámos Imre festészetéhez is köthető, a halott testvér arcának színét vetíti előre. Az egyiptomi rabszolgaság nemcsak a holokausztra, hanem a faluban eltöltött keserű évekre is utal. A zsidó és a keresztény hagyomány Messiása a cigány Mesijás alakjához kapcsolódik a regényben, aki egyszerre szent és bolond a falubeliek szemében, megvetik, de tisztelik is. A budik kimerésével megszabadítja a falut a szennytől, a megváltás, a bűnöktől való megtisztítás munkáját végzi el. Megakadályozza, hogy a falu elsüllyedjen a saját mocskában és magányában. Az alcím a megváltás sikerességére kérdez rá a keresztény hagyomány tükrében: „Már elment a Mesijás?” Jézus felment a mennybe, pedig újabb megváltásra lenne szükség.

A regény beszélője évekkel később megtalálja a gyerekkori ház tervrajzát. A párhuzamosok és az egyenesek nem érnek véget a papíron, a végtelen felé futnak tovább, és nem mondanak el semmit a nyomorról, tizenhárom év keserűségéről. A tervrajzot elviszi a keretezőhöz, de végül nem megy vissza érte. A tervrajzot nem lehet keretbe foglalni, behatárolni vagy lezárni, ahogy a gyerekkort sem. Az elhallgatott múlt tovább hömpölyög a regénybeli táj felszín alatti vizeiben, és bármikor feltörhet a mélyből „a mi világunkba”.