A Magyar sellő dühös mű, a szerző legbátrabb regénye – szólnak a kötethez kapcsolódó első olvasói reflexiók.[1] Darvasi László új könyvének markáns jellemzése a kötet témáját, megszólalásmódját és az aktualizáló politikai olvasat lehetőségének mértékét tekintve nem meglepő; ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a fentiekhez hasonló olvasatokra okot adó kötetjellemzők (az erélyes hangütés, a hatalmi mechanizmusok működésmódjának leírása) nem előzmény nélküliek az életműben.

Az 1800-as évek ismeretlen, G.-ként nevezett német kisvárosában játszódó Magyar sellő egy kisközösség hétköznapjairól, a diktatórikus grófi hatalom által sanyargatott lakosok életeseményeiről szól. A mű a történeti anyag feldolgozásának módját tekintve ugyan nem az áltörténelmi regényként értelmezett Darvasi-kötetek sorába illeszkedik (a török hódoltság idején játszódó A könnymutatványosok legendája [1999], az 1848-as forradalom körüli időszakot feldolgozó Virágzabálók [2009], az 1728-as szegedi boszorkánypert idéző Taligás [2016]), inkább Darvasi német közegben játszódó műveit idézi (például: Bolond Helga, A fuldai Kékvízesés), mégis több szempontból kapcsolható az utóbbi, 2016-os regényhez.

Mindkét mű rafinált eljárásokkal képezi meg a szöveg áthallásos, példázatos értelmezésre alkalmas rétegeit. A Taligás a szegedi Boszorkányszigeten történtek kapcsán szól a hatalmi játszmák általános természetéről, a bűnbakképzés módozatairól s a mindenkori hatalmi mechanizmusok – megfélemlítés, sakkban tartás, zsarolás – működéséről; a címszereplő pedig mindezek ellenében fellépő, az elnyomást opponáló alakként jelenik meg. A Magyar sellő, mely a represszív grófi hatalom kimódolt kegyetlenségeit, G. lakosainak szenvedéstörténetét írja le, Jonas nevű protagonistáját a társadalom perifériájára szorított, a hatalom által megbélyegzett szereplőként láttatja, miközben – Taligáshoz hasonlóan – az elnyomás elleni küzdelem egyik kulcsszereplőjeként tünteti fel.

Darvasi új regénye a kohlhaasi főszereplőt kettős módon jellemzi. A hatalom visszaélései ellen fellépő, jogfosztott Jonasról – aki grófi utasításra ezermesterből szénégetővé, majd sírásóvá válik – kedvezőtlen képet alakítanak ki a regényszereplők megnyilatkozásai („Jonasról akkoriban terjedt el, hogy bolond, de legalábbis hóbortos, amikor Jakab még gyerek volt” [18.]; „Sokszor előfordult, hogy kinevették Jonast. [...] Olyanok is űztek belőle gúnyt, akik semmivel sem voltak különbek, mint ő. Sugdolóznak, csipkedik, lökdösik egymást, amikor a szemük elé kerül.” [38.]). Jonas cselekedetei és megnyilatkozásai alapján azonban kitűnik, hogy a szénégető elméje korántsem háborodott, s G. lakosai csak a grófi ügyintéző által hangoztatott szólamokat ismétlik. E kettős karakterjellemzési technikával kiválóan megmutatkozik a regény egyik központi témája: a tömegmanipuláció működésmódja.

A Magyar sellő a regényben megrajzolt társadalom teljhatalmú vezetőjeként egy narcisztikus, csakis alapösztöneinek kielégítésével foglalatoskodó, kisszerű grófot jelenít meg. Az uralkodó rendelkezései szinte kivétel nélkül a dögvész sújtotta város lakosainak módszeres kínzására terjed ki, a „fontosabb tettek” közt csak a köztéri szoborállítás vagy a határt őrző csőszök uniformisának megújítása említődik. A kötet címébe emelt sellő is a gróf kedvtelése folytán jelenik meg. A szöveg vissza-visszatérő részletei szólnak a – regényben számos módon megidézett Kleist által jegyzett[2] – vízi lényről, akit az uralkodó „magas falú üvegkádban Magyarországról [G.-be szállíttatott], csak mert az egyik ottani halastóban efféle lényre leltek a királyi halászok, akik sokáig meg sem tudtak szólalni a döbbenettől” (25.). A sellő sajátos módon válik a regény motivikus elemévé: a szállítás folyamán véghezvitt szökését követően csupán hiányát érzékeljük. Az emberi vonásokkal bíró, ám arccal nem rendelkező lényt a regény részletesen nem ábrázolja, az alakról csak sejtelmes leírásokat olvashatunk. A sellő távolléte, állandó keresése pedig az (öt Darvasi-novellát [Kleist-átiratot] magába foglaló) mű egyik fő kapcsolóelemeként értelmeződik.

A Magyar sellő figyelemre méltó poétikai eljárása a nyelvi regiszterek feszültségének megteremtése. A heterodiegetikus narrátor kifinomult mondatait a szereplők nyers megnyilatkozásai opponálják: „Henrik intéző állította meg [Jonas fiát], majd könnyű szövésű nyájassággal beszélgetésre invitálta. Gyere már ide, bazmeg” (162.); „Henrik úr [...] kiállt a térre, a kalpagját levette, integetett az egybegyűlteknek [...], a gróf úr üzenetét és üdvözletét tolmácsolja [...], a szénégető feleségét, Ágnest figyelmeztetnie kellett, aki éppen indult volna az egyik gyerekével [...], határozottan, de egyáltalán nem nyersen szólt tehát Henrik intéző úr, hogy hé-hó, a teringettét, várjon csak, maradjon nyugton a tisztelt asszonyság, nem lehet olyan sürgető teendője, ami ne várhatna még, és mert ő még különben sem fejezte be, beszélek még, nagyon tisztelt asszonyom, a picsába” [kiemelések az eredetiben] (20–21.). A nyelvi nyersesség nem öncélú, kiemelt funkcióval bír: hatásosan mutatja a diktatórikus rendszer fenntartóinak valódi természetét, érzéketlen voltát.

A Henrikként nevezett ügyintéző, aki a grófi parancsot közvetítő, kegyetlen agresszor, a Magyar sellő egyik legjobban kidolgozott karaktere. Az ügyintéző egyrészt a mindenkori hatalom befolyásos, elvhű hivatalnokát testesíti meg. A szereplő minden megnyilvánulása a grófi tartomány lakosainak életét keseríti, jogait sérti: Henrik veszteget, bántalmaz, fenyeget, sakkban tart, s a regény egyik – állandó feszültséget fenntartó – kérdése, hogy a városlakók közül épp ki válik következő célpontjává. A grófi apparátus által működtetett rendszer fontos kívánalma a behódolás bizonyítása; a Nacht nevezetű kovácsmestert például egyetlen okból hívatják azonnali hatállyal a grófi udvarba: „Azért kell sietni, hajolt meg udvariasan az intéző, hogy a kovácsmester úr kinyalhassa a gróf úr seggét” (50.). Amint pedig Nacht arról érdeklődik, miért éppen őt hívatják, a következő válasz érkezik: „A kérdés nem az, magyarázta Henrik intéző, hogy aki éppen sorra kerül, miért kerül sorra, hanem az, hogy aki sorra kerül, miért ne gondolhatná, hogy voltaképpen már régen sorra került. Ez az úgynevezett sorra kerülés sem kiváltság, szerencse vagy balszerencse dolga. Hanem a rendszer természetéből fakadó eljárás. A szisztéma eljárása, kérem. [...]  Kinyalhatja tehát a gróf seggét, és a sorsa kordában van tartva”. (53.)

Henrik egyszersmind a hatalomnak alávetett, lecserélhető hivatalnok alakját is példázza. A regény egy pontján a Korn nevezetű mészáros, akinek feleségét a grófi udvarban rendszeresen abuzálja az uralkodó, az ügyintéző inzultusait azzal bosszulja meg, hogy Henriket szemétől megfosztja, a szemgolyókat pedig a gróf asztalára helyezi. Vakságától kezdve a gróf számára Henrik haszontalanná válik, az uralkodó csakhamar kinevezi új ügyintézőjét, akit a beiktatás során Henriknek nevez el, mely „titulus” a regényvilágban tehát nem az egyén, a szuverén személy, sokkal inkább a hatalom bábjának jelölője.

A Magyar sellő csaknem minden karaktere pszichés nyomás alatt tartott, testi csonkolásnak alávetett figura. A fizikai kínzásokat a grófi tortúramester, Jeremiás Mozart végzi, akinek brutális műveletei – a szereplő értelmezése szerint – különleges mesterségbeli tudást kívánnak, sőt, művészi eljáráshoz hasonlatosak: „Hát nem zene az is, ha mérhetetlen fájdalmában fogait csikorgatja és a világ végéig elordít az ember?!” (23.), „Voltaképpen poéta vagyok, én, Jeremiás Mozart, és legalább annyira, mint az az öntelt majom, Livius Apollo [az udvari költő]” (41.), „A szem csipetnyi sarkából buggyanó vért külön gyűszűbe engedi, később hagyja megalvadni, majd miután megszilárdult, és olyanná vált, akár egy aszott könnycsepp, kiütögetni a parányi fémkupakból, illetve ezután tortadísznek eladni, szakértelem és hozzáértés kérdése” (43.). Jeremiás Mozart akkurátus munkát végez, mikor Jonast megfosztja minden körmétől, „szartartó ládikátˮ szegel Weiner kertész fejére vagy levágja Livius Apollo fülét. A város minden lakosa eltérő módon (meghunyászkodva, a végsőkig ellenkezve, szolgai módon vagy lázadással) reagál az elnyomásra. Az udvari költő reakciója azonban jól mutatja, hogy a zsarnokság miként töri meg az egyént, hogyan hat minden emberi sorsra: „Ugyanúgy viselkedett, mint bármelyik, az órás, a mészáros, a menekült, az ágrólszakadt. Ugyanúgy. Nem volt az ő szenvedésében semmi, hogy így mondja, csak mert rádöbbent végül, semmi egyedi.” (119.)

A Magyar sellőben mindvégig feszítő kérdés marad, hogy a kisközösség meddig bírja a kínzásokat, a végsőkig tűri-e a megaláztatást. Egyedül – a regény zárlatában élve eltemetett – Jonas veti fel a zendülés lehetőségét: „Nyilván összebeszélhetne a bajbajutottakkal Jonas. Szövetséget lehetne kötni, de legalábbis erős megállapodást bizonyos érdekképviselet céljából. Többen lennének. Erősebbek lennének. [...] Minden ember valaki. Minden polgár jogosult tag.” (173–174.). Darvasi új kötete azonban – az életmű korábbi darabjaihoz hasonlóan – nyitott mű, mely egyértelmű választ aligha adhat erre az égető kérdésre.