Jánosa Eszter írása Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéről a Jelenkor honlapján>

Bozsoki Petra: Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye az idei könyvhétre jelent meg. Visszhangja azóta megdöbbentően nagy és pozitív. „Borbély Szilárd regénye minimum az év könyve, ha nem az évtizedé” (írja Szerbhorváth György). Szilasi László az év talán legfontosabb szövegeként emlegeti az ÉS-ben; megrendítően erős és nagyszabású műnek nevezte az októberi 2000-ben Margócsy István; Radnóti Sándor szerint pedig a Nincstelenek a Sátántangó óta először hozza vissza a szociográfiai gazdagság és a költői erő összeegyeztethetőségét. De Borbély Szilárd regénye nem csak a kritikusok körében népszerű: Parti Nagy Lajos a Jelenkornak adott interjújában a Nincsteleneket említi mint számára az utóbbi idők egyik legfontosabb könyvét.

Ti hogyan viszonyultok az „év talán legfontosabb szövege”-kérdéshez? Ti is erre a polcra helyeznétek a Nincsteleneket?

Milbacher Róbert: Valóban megdöbbentő a Nincstelenek kritikai visszhangja. Ebből szerintem sok minden következik a regényre nézve. Például érdekes kérdés, hogy ez minek köszönhető. Úgy tűnik, mintha lenne valamiféle várakozás, amit hosszú ideje nem sikerül kielégíteni. Mintha ezt a várakozást kissé átvetítené a recepció a Borbély-könyvre. De ennél talán még érdekesebb a kritikusok körében észlelhető tendencia. A recenziók nagyon furcsa hangot ütnek meg: a kritikusok sokszor a saját személyes terükbe emelik a szövegvilágot, ami valamiképpen „coming out”-okra készteti őket. Például többen is megjegyzik, hogy ők is ismerik ezt a világot.

Neichl Nóra: Én inkább tartózkodnék az ilyesféle nagy ívű kijelentésektől. Ez tartozzon inkább a könyvajánlók hangvételéhez. Persze, kétségkívül jó szöveg, erős regény. De a feldicsérés nagyon sokszor inkább a beszélő bátorságának és a személyességnek szól.

Kálmán C. György: Szerintem is volt/van egyfajta várakozás, a Nincstelenek pedig remek célpont arra, hogy tárgya legyen ennek. Éppen ezért nehéz leválasztani a recepcióról: ha valamit ennyire komolyan vesznek, azzal már eleve magas polcra helyezik. Valóban fontos könyv, de nálam nem biztos, hogy a legfelső polcon van. Még csak azt sem mondanám, hogy az év könyve, azt még kevésbé, hogy az évtizedé. Ez jó könyv, amellyel sok-sok bajom van, és nem gondolom, hogy ezek a felsőfokú jelzők jót tesznek neki. Az egyik kérdéskör, amellyel nem vagyok egészen kibékülve, az a zsidó szál. Azzal nincs gond, hogy felmerül a gyanú a papával kapcsolatban. Még az is érthető, hogy ezért kiközösítik a testvérei. De az már nekem sok, hogy az anya ószövetségi idézeteket olvas, péntek esténként gyertyát gyújt, és – tipikusan zsidó imahelyzetet idézve – maga felé simítja a lángokat. Miért veszi át az anya az apa zsidóságát? Amikor az apát kitagadják, elkezd úgy imádkozni, mint egy zsidó, felveszi a kalapját, és áldást oszt a vacsoránál héberül vagy valamilyen nyelven, amelyen nem tud rendesen. Honnan ismeri egyáltalán ezt a nyelvet? Hogyan és miért jelenik meg az ő „zsidósága” pusztán azért, mert kitagadták e gyanú miatt a testvérei?

M.R.: Szerintem is túlhangsúlyozott és szervetlen ez a téma. Mégis fontos, mert a szöveg mítoszokat működtet: az idegenség mítoszát próbálja többféleképpen elmondani. Az anya minden harmadik mondata az, hogy „mi nem vagyunk parasztok.” Hogy mik vagyunk, azt nem tudjuk, nincs pozitív identitásállítás, csak elhatárolódásokkal találkozunk. Egyben a kitaszítottság tudata is végig jellemző. Tehát olyasféle idegenségtapasztalat működik a regényben, amelyet különféle eredetmítoszokkal kell megtámogatni; ilyen az apai ág román és ortodox eredete vagy a horthysta anyai nagyapa származástudata. Ezek közül a zsidó történet a legkézenfekvőbb. Azért fontos, mert az elfedő technika része, akárcsak az, hogy az anya találja ki az emlékeket.

B.P.: Visszatérve az anya ünneplési szokásaira: szerintem nagyon fontos szerepe van a rituális megemlékezéseknek. Az anya szavaival végig elhatárolódik – nemcsak a parasztoktól, hanem a ruténoktól, a románoktól is, cselekedetei mégis a valahova tartozásról tanúskodnak. Identitáskeresésről van tehát szó, csak azt nem tudja, mit keres. Üli a zsidó szokásokat, közben Mária-kép függ a falon, sőt, gyakoriak a babonás félelmek is. Mindez szépen tükrözi a totális bizonytalanságot és a szorongást.

K.C.Gy.: Az egyébként tetszett, hogy egyszer közlik a gyerekkel: „mi ruténok vagyunk”, majd máskor: „mi románok vagyunk”, közben pedig a magyar-tudatuk is erős. Van abban némi irónia, hogy sorra új és új identitást öntenek a gyerek nyakába, és mindegyikkel szembe kell néznie. A zsidó-ügy azért bonyolultabb, mert azt csak szidásként kapja. Azért nem tetszett a zsidó-szál, mert túl sok helyről van megtámogatva.

M.R.: Felolvasok egy részletet Borbély Szilárd Egy elveszett nyelv című ÉS-beli esszéjéből (az írást egyébként ajánlom mindenkinek, mert döbbenetes): „Aki elárulta a megalázottak sorsközösségét, a parasztokat, és az urak közé állt, az megbocsáthatatlan bűnt követett el. Amikor elkezdtem leírni a szüleim és a falu világát, akkor döbbentem rá, hogy ezzel a leírással elárulom őket. (…) Aki kiszakad közülük, az pedig elveszíti a nyelvét. Aztán újra tanul beszélni. De egy nyelv közben elveszett. Ezt az utat jártam be én is.” Szerintem ennek az elveszett nyelvnek a története rajzolódik ki a Nincstelenekben. (Mondhatjuk akár elsőgenerációs értelmiségi problémának.) Borbély megtanult egy másik nyelvet (amit nem mellesleg nagyon jól beszél), és emellett ott van az elveszett nyelv, amely zsigeri szinten meghatározza az identitását, és amitől nem lehet szabadulni. Szerintem részben ez magyarázza, hogy miért is lett olyan nagy sikerű ez a regény. Ugyanis erről a témáról ilyen típusú beszédre nem volt példa az elmúlt húsz évben. (Régebbről talán az Oldás és kötés című filmet tudnám említeni.)

A szerző belső borítón látható gyerekkori képe nagyon remélem, hogy szerkesztői hiba. Ez a gesztus az infantilizmus határát súrolja. Lehetséges, hogy része annak a valóságreferenciának, amely a fülszövegben is megjelenik a GPS-koordinátákkal, de ezzel én akkor sem tudok mit kezdeni.

B.P.: Én nem így értelmeztem. Szerintem nem véletlenül július 5-én, a könyvhét után nem sokkal jelent meg az a bizonyos önéletrajzi esszé az ÉS-ben. A kép arra szolgál, hogy ne csak közvetett módon (például egy különálló esszével), hanem közvetlenül is terelje az olvasót afelé, hogy önéletrajzi fikcióként olvassa a regényt.

K.C.Gy.: Nem, szerintem sem szerkesztői hiba, hanem egyszerűen annak a jelzése, hogy tessék a könyvet önéletrajzként olvasni. Aztán ezt vagy elfogadom, vagy nem. Én például nem vettem komolyan. Persze nagyon érdekes lenne, ha Borbély Szilárdnak ez lenne az önéletrajza, de őszintén szólva, nem különösebben érdekel. Én inkább regényként tekintettem rá. Máskülönben úgy érezném, nem szólhatnék bele teljes joggal, hiszen ugyan milyen alapon szólok én bele bárkinek is az életébe...

Azért van, ami tetszett a regényben. Említettem már az identitás többszöri ismételgetését és elbizonytalanítását. Legalább ilyen jónak találtam Mesijás alakját. A figura blaszfémiája, és az, ahogyan különféle alakban föltűnik ezen a borzalmas, kietlen vidéken. Ez hihetetlenül erős része a könyvnek. Egyrészt félbolond cigányember formájában jelenik meg, másrészt összekeveredik a kisfiúval, aki meghal, és azokkal a zsidókkal is, akiket elvittek. A nem-jelenlét, a halál, az eljövetel összekapcsolódása kifejezetten jó rétege a regénynek.

B.P.: Én inkább erőltetettnek és közhelyesnek éreztem. Valóban érdekes, hogy a származás és a vallás, a szakrális és a profán keresztmetszetét képezi a figura. De maga Mesijás megformálása és a hozzá kapcsolódó részek didaktikusak. Az „[a]zt hittük ő lesz a mi Messiásunk” mondat akkor hangzik el, amikor meghal az én-elbeszélő kisfiú kisöccse. Ez nem túl bonyolult utalás Krisztus és a kistestvér párhuzamára, mely párhuzam egyébként már enélkül is elég egyértelmű volt. Hasonlóképpen túl direkt utalás az a jelenet is, amikor Mesijást leköpik. Így szól a narrátor: „Mesijás hasonlít hozzánk. Nem tartozik sehová.”

M.R.: Csatlakozom. Szerintem is – már önmagában is, mint irodalmi toposz – nagyon közhelyes a figura: a falu bolondja, akire mindent ráruházunk. Alakjával olyan mintázatok íródnak vissza a könyvben, amelyek „elirodalmiasítják.” Ez a korai Krasznahorkainak jobban sikerült.

N.N.: Csakhogy a cigány falubolondja minden tavasszal eljön, hogy kimerje a budit, alászáll a poklokra, majd harmadnapon feltámad. Én azért éreztem némi iróniát Mesijás alakjában…

K.C.Gy.: Én sem gondolom, hogy ezt az alakot bárhogyan is komolyan kéne venni. Nézzük meg, hol szerepel az a mondat, hogy „[m]ár elment a Mesijás?”: a kocsma előtt kérdezik. Nincs ennek súlya. Játszik azzal, hogy az alcímben hihetetlen súlya van, a regényben pedig semmi.

A közönség kérdései

1. kérdező: Én is éreztem a könyvben némi iróniát, ettől függetlenül számomra úgy tűnik, mintha a regény olyan gyereket ábrázolna, aki nem örül semminek. Csak én éreztem ezt hiteltelennek?

M.R.: Igen, ez szerintem is fontos probléma a regényben. Olyan szerintem sincs, hogy ne létezzen játékosságra utaló elem, hogy az a gyerek ne lásson például egyetlen szép kislányt se. Olyan nincs, hogy egy faluban mindenki gonosz. A falubeli élet nem ennyire homogén, nem ennyire örömtelen. Ez mind nem a kisfiú, hanem az anya emléke. Ő viszont nem engedi hozzáférni a fiút a saját emlékeihez. Hiszen ha lenne öröm az emlékeiben, akkor például nem lenne értelme otthagyni a falut.

2. kérdező: Említették, hogy volt valamiféle várakozás, amely a könyvet nagyon magas polcra helyezte. Milyen várakozásra utaltak?

N.N.: Az olvasók és a kiadók részéről is talán érzékelhető manapság egyfajta „regény-várás”: Tóth Krisztina eddig „csak” verseket és novellákat írt, Borbély Szilárdnak is ez az első regénye.

K.C.Gy.: A műfaji kérdésen túl az is várakozás tárgya, hogy szóljon a mai magyar társadalomról, a mélyszegénységről, az elesettekről és a közelmúltunkról. A regény eldugott helyen, a társadalom legalján játszódik, de valójában ugyanez a struktúra működik ma bárhol. Az emberek megkeresik, kit kell gyűlölni, kit kell kitaszítani. Hogy milyen okból, az mindegy. Külön érdekessé teszi a Nincsteleneket, hogy mindezt történeti, szociológiai távlatba helyezi.

M.R.: Én a várakozást úgy értettem, hogy a könyv olyan társadalmi és politikai témákat szólaltat meg – emlékezés, felejtés, szegénység, a faluból elhurcolt zsidók problémája –, amelyek feloldatlan problémaként feszítik a magyar társadalmat. De szerintem a várakozás mellett egyben be is tölt valamit a Nincstelenek. Ezért érzem „gyanúsnak” a kritikusok viszonyulását: az idősebbek közül szinte mindannyian ismerik ennek a világnak a működését. Úgy tűnik, mintha egy kevéssé kibeszélt probléma egyszer csak több embert is érdekelne. Súlya és tétje van a regénynek: nemcsak a szerző, hanem a befogadók felől is.