Örvendetes, hogy a JESZ színpadra állította Szophoklész ritkán játszott drámáját. A rendező, Zakariás Máté kiváló érzékkel nyúlt a Philoktétészhez: körültekintő dramaturgiai rövidítésekkel megőrizte annak lényegét, eredendő drámaiságát, ugyanakkor erőltetettség nélkül rendelt hozzá egy aktuális társadalmi problémát. Az előadásban a nagy görög dráma és a hajléktalanság, a nincstelenség egymást kölcsönösen megvilágítva kapcsolódik össze, esztétikai értelemben egyik sem rendelődik a másik alá.

Elsőre ugyanis bármilyen meghökkentő, a JESZ színpadán Philoktétész mai hajléktalanként jelenik meg. Kukák, gumiabrancsok, szemeteszsákok, műanyag rekeszek, kimustrált szék, félbevágott bádogdoboz, söröspalack, mindenféle kacat alkotja lekoszlott környezetét. Rongyos öltözete és testének szikársága ‒ György Zoltán Dávid remek színészi fellépésének köszönhetően – szinte tapinthatóvá teszi elesettségét. A Philoktétész története nem annyira ismert, mint az Antigonéé vagy az Oidipusz királyé, ezért annak megítéléséhez, hogy a főhős hajléktalanként szerepeltetése mennyire találó, talán érdemes röviden felvázolni a dráma előzményeit és fő történéseit. Philoktétészt, a Trójába tartó görög sereg tagját kígyómarás érte. Borzasztó bűzt árasztó sebe olyan szörnyű volt, hogy szüntelenül ordított fájdalmában, ezért a jajveszékelését elviselni nem tudó társai Odüsszeusz vezényletével kitették és magára hagyták Lémnosz szigetén. Évekkel később a Tróját eredménytelenül ostromló görögök tudomására jut a jóslat, hogy csak Héraklész íjával arathatnak győzelmet, ám a fegyvert épp Philoktétész örökölte meg, ezért vissza kell térniük érte Lémnoszra. Itt, a szigeten kezdődik Szophoklész drámája: a partot érő Odüsszeusz (Szabó Márk József) ráveszi társát, Akhilleusz fiát, Neoptolemoszt (Popa Máté), hogy csellel kaparintsa meg Philoktétésztől az íjat. Neoptolemosz belemegy a játékba, megkeresi Philoktétészt, és magát Odüsszeusz ellenségének kiadva megpróbálja őt magával csalni. Gyanakvással, rászedéssel, árulással, lelepleződéssel, pálfordulással teli játszma veszi kezdetét, amelyben egy másik, névtelen görög (Gácsik Dénes Frigyes) is Odüsszeusz intrikusává válik, ám végül csak isteni beavatkozás, Héraklész közbelépése hozza el a megoldást.

Zakariás Máté koncepciója remekül mutat rá arra, hogy a szigeten tengődő Philoktétész valóban sok szempontból egy mai nincstelenre emlékeztet. Lerongyolódott, bűzt áraszt, beteg, rohamok törnek rá, kívül esik az emberi közösségen, munkavégzésre képtelenül épphogy felszínen tartja magát. A helyzet drámaiságát fokozza, és a hajléktalanság mai problémáját még inkább kapcsolatba hozhatóvá teszi a történettel, hogy a görögök közösségének mégis szüksége lesz az egyénre, Philoktétészre. A drámában eldöntetlen marad, hogy csak az íja nélkülözhetetlen-e (ez Odüsszeusz magyarázata), vagy ő maga is kell a trójaiak legyőzéséhez (Neoptolemosz az isteni jövendölésnek ezt a változatát adja elő). Akárhogy is, a sokáig mellőzött és nyomorúságába egyre inkább belesüllyedő, kitaszított egyén egyszer csak újra fontossá válik a közösség számára. Zakariás rendezésének nagy érdeme, hogy miközben mindvégig játékban tartja a hajléktalansággal vont párhuzamot, az előadás színre viszi a mű eredendő problematikáját. Előbbit két elem is kiemeli. Egyrészt a Kart egy pécsi, valóban hajléktalan ember, Révész József képviseli, akit a színpad elé tett képernyőn láthat és hallhat a közönség. Másrészt a nézők mögött a falon hajléktalanokat ábrázoló fényképek láthatók. E keretek között zajlik a szophoklészi dráma, amelyben mindenkinek igaza van, még ha csak relatív módon is. Odüsszeusz a görög közösség érdekeit, valamint az istenek akaratát tartja szem előtt, és a győzelem érdekében, további görögök halálát megakadályozandó mindenáron meg akarja szerezni az íjat. Philoktétésznek is igaza van, amiért nem akar visszatérni a Tróját ostromló sereghez, hiszen kitaszították, méghozzá, állítása szerint, valójában pusztán a tőle való viszolygás miatt, így mindenképpen igazságtalanság érte. De Neoptolemosz sem vádolható méltánytalansággal, helyzetének bonyolultságát épp az adja, hogy egyaránt meg akar felelni a közösség érdekeinek és a csalástól, hazugságtól tartózkodó becsületesség eszményének. Ugyanakkor mindhármuk igazsága viszonylagos is. Odüsszeuszt legalább annyira motiválja a hatalom akarása, az egyéni dicsőség, mint a közösség szolgálata. Philoktétész, mintha otthonossá vált volna számára a posvány, amelyben él, beleragad az önsajnálatba, és nem hajlandó sem megbocsájtani, sem a közösség segítségére lenni. Neoptolemosz pedig képtelen dönteni, határozatlansága, ide-oda billegése csak ront a helyzeten.

A JESZ előadása ügyes színészi és színházi eszközökkel tárja elénk ezt a meglehetősen szövevényes viszonyrendszert, illetve egyén és közösség roppant terhelt kapcsolatát. György Zoltán Dávid formátumos alakítása tág érzelmi eszköztárból merít, és szuggesztív erővel fejezi ki az önsajnálatot, a reménykedést, az elárultság keserűségét, a közösségre vágyást, és attól sem ódzkodik, hogy kifejezetten taszítónak ábrázolja Philoktétészt. Szabó Márk József – időnként talán harsány játékmódban – leginkább Odüsszeusz határozottságát és kérlelhetetlenségét emeli ki. Popa Máté Neoptolemosza túlságosan a görög ifjú fizikai erejét hangsúlyozza, így a karakter szellemi oldala némiképp elsikkad, ugyanakkor Neoptolemosz naivitása, romlatlansága maradéktalanul érvényre jut. Gácsik Dénes Frigyes is tisztességes alakítást nyújt mellékszerepében. A bosszantó zenei betétek nyugodtan elhagyhatók lennének, de a fénytechnika, az időnkénti váratlan elsötétítés érzéki erővel jeleníti meg hol a szereplők éles, felfokozott egymásnak feszülését, hol Philoktétész teljes elhagyatottságát. A legbeszédesebb azonban a szereplők egy-egy szótlan cselekvése, Odüsszeusz megállást nem ismerő rohama, Philoktétész görnyedése és az ígéretét megszegő Neoptolemosz néma elfordulása Philoktétésztől. Némán elfordul: az egész dráma egyik legerősebb sora ez a szerzői instrukció.

És itt válik leginkább szembetűnővé, hogy a nincstelenség társadalmi kérdése hogyan mutatkozik meg a JESZ felfogásában. Az előadás alaposan előkészített, mégis meglepő fordulattal zárul, amit nem lenne helyes elárulni, de amely keserű tanulsággal szolgál. Szophoklész drámája azt állítja, hogy a közösségnek mégiscsak szüksége van a kitaszított egyénre, még ha helyenként úgy tűnik is, nem a személye a fontos, hanem csak valami, amivel rendelkezik. Ez a korántsem megnyugtató, leginkább haszonelvű viszony, minimális egymásra utaltság az előadásban mégis olyasvalamiként tűnik fel, amiről egy mai hajléktalan csak álmodhat – és ebben van valami egészen megrendítő. Másfelől az előadás mintha azt is üzenné, hogy nem lehet valódi közösség az, amely hajlandó bárkiről is lemondani, függetlenül attól, hogy az illető a maga vagy más hibájából vált kitaszítottá. És nem is az egyén haszna, munkája, java az, ami az embernek méltóságot ad, és arra érdemesíti, hogy a közösség tagja legyen, hanem a tárgyi dolgok és a munka értéke az egyén méltóságából fakad. Nem tekinthet magára nyugodtan az a közösség, amely képes bárkinek is hátat fordítani, már csak azért sem, mert egy ilyen közösség eleve nem lehet teljes: a partvonalon hagyottak biztosan nem részei. Olyan dolog ez, amitől könnyű némán elfordulni, és azt is elfelejteni, hogy ki mindenkit felejtünk el, hitegetve magunkat, hogy nélkülük is közösség lehetünk. Egyáltalán nem baj, ha a néző kényelmetlenül érzi magát, amikor az előadás végén ott ül előtte Philoktétész mint egy hajléktalan, vagy, pedig, egy hajléktalan mint Philoktétész, a maga néma, megtépázott méltóságában.

Szereplők: György Zoltán Dávid (Philoktétész), Popa Máté (Neoptolemosz), Szabó Márk József (Odüsszeusz), Gácsik Dénes Frigyes (Kereskedő), Révész József (Kar – felvételről). Rendezte: Zakariás Máté. Látvány: Kuti Letícia. Műszak: Tolnay Donát, Horváth Nándor. Bemutató előadás: 2019. június 9.

(A képek forrása: JESZ / Simara László)