A közelmúltban a második világháború alatti zsidóüldözés és a holokauszt tragédiáját több magyar film is érintette, ezek közül is kiemelkedik a kreatív módon megvalósított Oscar-díjas Saul fia Nemes-Jeles Lászlótól és az 1945 Török Ferenctől. Rudolf Péter köpönyegforgató vidéki kiskirályának rettegnie kellett a kis faluba visszatérő zsidók vélt bosszújától az 1945-ben. A színész viszont 34 évvel korábban éppen egy olyan fiatal férfit játszott el a Jób lázadásában, aki a nácikkal kollaboráló magyar csendőrök által elhurcolt izraelita címszereplő és felesége iránt érzett szolidaritásból elvállalta, hogy felneveli a házaspár örökbe fogadott gyermekét, Lackót.

Szabó István Mephistójához és a Saul fiához hasonlóan annak idején a Jób lázadása is esélyes volt az Oscar-díjra a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, ám Szabó és Nemes-Jeles művével ellentétben Gyöngyössy Imre és Kabay Barna (Memento I–IV., Két elhatározás, Yerma) történelmi drámája nem kapta meg az elismerést, az Akadémia Ingmar Bergman Fanny és Alexanderjének ítélte oda a díjat. Viszont 1983-as magyar és 1984-es külföldi premierje után számos hazai és amerikai lap (köztük a Variety, a Los Angeles Times és a New York Post) kritikusa méltatta, valamint neves nemzetközi fesztiválokon honorálták a filmet (1984-ben például elnyerte a San Remó-i Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját). Ugyan a magyar filmtörténeti kánonban hagyományos formanyelve miatt inkább „jól megcsinált”, akadémista alkotásként tartják számon, témájának egyedi feldolgozása és gyermekperspektívája különlegessé és maradandóvá avatja. A holokauszt nemzetközi emléknapjára időzített, a Filmarchívum által digitálisan felújított moziváltozat gondoskodik arról, hogy az utókor magas minőségben ismerhesse meg ezt a fontos és megrendítő alkotást.

A Jób lázadása egyébként önéletrajzi ihletésű története sok tekintetben hasonlít Kertész Imre regényklasszikusáéra, a Sorstalanságéra, mivel a cselekmény nagy részében a nézőnek Gyöngyössy Imre kvázi-alteregójának, a kamaszfiú Lackónak a nézőpontjával kell azonosulnia (még ha amúgy a címszereplőt megformáló Zenthe Ferenc természetességében és egyszerűségében is lehengerlő színészi játéka újra és újra „elcsábítja” a nézőt a főhőstől). Persze a film nem egy koncentrációs táborban, hanem 1943-ban, egy kis magyar Tisza-menti alföldi faluban játszódik. Jób becsületes zsidó kereskedő, aki feleségével, Rózával boltot működtet, és ahol tudják, segítik a település lakóit a legnehezebb időkben is. Jóságuk ellenére sorscsapások sora éri őket: hét gyermekük halála után örökös nélkül maradnak, és egyre több antiszemita támadással szembesülnek. A közelgő borzalmat megérezve lázad fel Jób a sorsa ellen: „csellel” szerez magának utódot, egy árvaházból fogadja örökbe a keresztény Lackót jószágaiért cserébe, és megtanítja neki, hogyan maradjon ember az embertelen időkben is.

Bár a Jób lázadása konvencionális stílusban készült, vizuális atmoszférája, képei igenis emlékezetesek – ez még inkább szembetűnő a felújított változatban. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna ügyesen elkerülték a témából következő tragikus vagy melodrámai hangvételt, csendes, lírai filmet készítettek. A líraiság, illetve a dedramatizálás a gyermeki szemszögből is fakad. A megdöbbentő nyitójelenetben (amelyben az árvaházi medencében fürdő gyerekeket mint halakat fogják ki a vízből, és piaci áruként méregetik) még semleges nézőpontból tekintünk az eseményekre, azonban a cselekményben előrehaladva a Jób lázadása egyre személyesebbé válik, és ahogy kibontakozik Lackó személyisége, Gyöngyössyék úgy adják át neki a főszerepet. Ennek következtében nézőként egyre kevesebbet tudunk arról, hogy Jób mire készül feleségével, így a végső fordulat még hatásosabb.

A befogadói tudást szimbolizálja az ablakon benéző kisfiú képe. Lackó jellemzően kintről tekint be a házba vagy egy mellékhelyiségbe, és egy függönyös, keretezett ablakon keresztül szemléli a „belső világ” történéseit, legyen szó tradicionális izraelita szertartásokról, családi megbeszélésekről vagy a Rudolf Péter által játszott Jani szerelmi légyottjairól. Szabó Gábor kamerája szinte végig a kisfiút követi, ami miatt olyan kíváncsivá válik a néző, mint amilyen maga Lackó is, aki nem érti, mi zajlik körülötte, a csendőrök miért bánnak embertelenül mostohaapjával, vagy miért esik neki egy iskolatársa „Büdös zsidó!”-t kiáltva. Lackó (és a befogadó) kívülállósága azonban nemcsak negatív értelemben vett „nemtudás”, hanem pozitív hozománya is van, életet ment: minthogy a fiú csak távolról ismeri a zsidó vallást, és fogalma sincs arról, miért beszél neki Jób folyton a halálról, ezért megmenekülhet a megállíthatatlanul közeledő borzalomtól.

A film zsenialitása tehát ebből a szubjektív, gyermeki nézőpontból fakad. Mivel Gyöngyössy Imre és Kabay Barna nem kívánnak, nem is tudnak minket szembesíteni a koncentrációs táborok felfoghatatlan őrületével, ezért olyan eszközökkel, utalásokkal kellett dolgozniuk, amelyek összhangban vannak a fiú, illetve a néző tudásával, ugyanakkor megfelelően hatásosak is. Egyfelől az alkotók egyszerű szimbólumokkal, el-ellopott mozzanatokkal érzékeltetik, hol tart a háború végének kibontakozó „éber rémálma”: a házakra rajzolt és a ruhákra kitűzött sárga Dávid-csillagok, a sáros földúton döcögő, csendőrök által kísért szekérkaraván vagy a sorsukba beletörődött, házukba a fénytől is elzárkózó Jóbék megdöbbentő látványa utalnak a közelgő tömeges népirtásra.

Másfelől egy igen komplex, önreflexív jelenet tárja fel a korszak sötét társadalmi-politikai valóságát. Egy nap cirkuszi mutatványosok érkeznek a faluba, akik filmet is hoznak magukkal: Balogh Béla 1921-es néma gyerekmelodrámáját, A megfagyott gyermeket vetítik le a mozgóképet nem nagyon ismerő helyieknek. Az emberek méltatlankodnak, mert amúgy is borzalmas időket élnek, és inkább valamilyen vidám filmet néznének, nem egy árván maradt gyermek szenvedését. Az egyik antiszemita férfi még le is zsidózza a kultúrát terjesztő, negatív hangulatot keltő, így veszélyes mutatványosokat. Egyrészt ebben a jelenetben megjelenik a valóság és a fikció feszültségében az a vágy, hogy az emberek, ha csak egy film erejéig is, de elmeneküljenek a második világháború egyre elviselhetetlenebb realitásától. Másrészt A megfagyott gyermek címszereplőjének történetében Lackó felismeri saját sorsát: ösztönös rettegés fogja el, hogy ő is elveszítheti újonnan szerzett nevelőszüleit. „Ez csak illúzió” – nyugtatná a közönséget a Gálffi László által játszott cirkuszvezető, azonban a teremben levők, beleértve Lackót is, érzik, tudják, hogy ez az illúzió hamarosan valósággá válik. A kisfiú számára szó szerint, hiszen elhurcolják nevelőszüleit, a falu számára pedig áttételesen, minthogy rengeteg Dávid-csillaggal megbélyegzett embert szállítanak el a csendőrök.

A Jób lázadása címében hordozza a kérdésfelvetést, hogy valóban a biztos halál-e a sorsa ezeknek az embereknek, vagy van-e valamilyen lehetőség arra, hogy dacoljanak vele. A film címe egyértelműen a bibliai Jób könyvére utal, amelynek főszereplője istenhívő ember, ám a Sátán kihívására az Úr próbára teszi a férfit, hogy ha elveszíti családját és egészségét, akkor is hívő ember marad-e, vagy a Gonosznak lesz igaza, és Jób elbukik a reménytelenségben. Az eredeti történet pozitív befejezéssel zárul, mivel Jób képes elfogadni, hogy élete teljes mértékben a Teremtő kezében van, és ezért új családot kap, illetve visszanyeri egészségét. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna történelmi drámájában ugyan Jób megtartja hitét, azonban ő bizonyos értelemben „Sátánná”, vagyis sorsa ellen lázadó egyénné válik, mivel hét gyermek elveszítése után sem hajlandó beletörődni, hogy neki nem lehet utóda, aki továbbviszi örökségét. Nem is annyira a vallási tradíciókról van szó, mert bár Jób beavatja Lackót néhány zsidó szertartásba, ám nevelt fiát mégsem akarja áttéríteni a keresztényről az izraelita hitre. Sokkal inkább azt próbálja átadni neki, ahogyan ő is élt: békében, az embereket segítve, az életnek nem ártva. Humanizmusát, és nem vallását kívánja átruházni a fiúra, aki gyűlölettel teli vadócból valóban érző lénnyé érik a cselekmény végére, bár azt csak sejti, hogy megszeretett nevelőszülei miért taszítják el maguktól az utolsó napokban.

A Jób lázadása egyszerre dekonstruálja és tartja meg a bibliai történetet, ennek oka pedig maga a történelem. A bibliai Jób azért fogadhatta el a sorsát, mert azt tisztán Isten irányította. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna hőse viszont azért lázadt fel sorsa ellen, mert ezt a sorsot nem(csak) Isten irányítja, hanem egy ördögi ideológia, amelynek nevében embereket a származásuk miatt gyűjtenek táborokba, dolgoztatnak és éheztetnek halálra, sőt gyilkolnak meg módszeresen és tömegesen. Így ha formatörténeti szempontból nem is, társadalomtörténeti szempontból annál inkább kiemelkedő alkotás a Jób lázadása. Egy olyan korban készült, amikor Magyarországon nemcsak a Vörös Hadsereg rémtetteiről vagy az 1956-os forradalom mártírjairól nem volt „illendő” beszélni, hanem a holokausztot sem volt tanácsos firtatni. Mint arra például György Péter Apám helyett című könyvében rávilágít, a megtorlás évében, 1957-ben a „munka ünnepén” megköttetett a kádári konszenzus, ami a viszonylagos jólétért és békéért cserébe a társadalomtól megkövetelte a „kollektív amnéziát”, a közelmúlt traumáinak szőnyeg alá söprését. Kevés magyar film törte meg a hallgatást (például Szabó István Álmodozások kora, Apa és Tűzoltó utca 25. című alkotásaiban kerül elő a zsidóüldözés, a budapesti gettó és a holokauszt témája), a Jób lázadása volt az egyik, és az egyik legerősebb is.