A Hitlerrel, illetve a Harmadik Birodalommal kapcsolatos szatirikus művek nem újkeletűek, hiszen már a háború idején számtalan módon gúnyolódtak a Führer alakján, politikai nézetein vagy általánosságban a háborús Németországon. E művek közé tartozik például a Walt Disney által jegyzett Donald kacsa főszereplésével készült Der Fuehrer’s Face című rövidfilm, melyben az ismert kacsa alacsony beosztású katonát játszik, aki egyrészt fanatikus Hitler-rajongó, másrészt azonban az embertelen náci gépezet kifacsart alkatrésze, ám az epizód végén kiderül, hogy a bolondos Donald álmodta csupán az elborzasztó náci mindennapokat, és a Szabadság-szobrot átölelve háláját fejezi ki, amiért az USA polgára lehet. Taika Waititi hatodik nagyfilmje, a Jojo nyuszi hasonló kísérletet tesz: egy tízéves Jungvolk-tag szemén keresztül igyekszik bemutatni a háborús Németország mindennapjait, szatirikusan, mégis kíméletlenül hirdet ítéletet a náci rezsim felett.

A film központi figurája Johannes (Roman Griffin Davis), a tízéves Hitler-rajongó kisfiú, aki odaadó igyekezettel igyekszik mindent megtenni, hogy példás náciként egy szép napon Hitler személyi testőre lehessen. A Führer iránti rajongása odáig fajult, hogy egyetlen valódi pajtását leszámítva képzeletbeli barátja is maga Hitler, aki gyermeki logikával megfűszerezve igyekszik ideológiailag helyes útra téríteni őt. Az abszurd, szatirikus hangvétel már a film nyitányától adott: a főcím során felváltva figyelhetjük Jojo fanatikus viselkedését, illetve Leni Riefenstahl Az akarat diadala című filmjének felvételeit egy németesített Beatles-sláger kíséretében. A film expozíciója ezt tovább fokozza, hiszen megismerhetjük mindazokat a karaktereket, akikkel Jojo a film során kapcsolatba kerül. Ilyen szereplő például a már említett, kissé együgyű, de abszolút szerethető bajtárs, Yorki (Archie Yates), a (valószínűleg) homoszexuális német kiképzőtiszt, Klenzendorf kapitány (Sam Rockwell) vagy éppen Jojo anyukája, Rosie (Scarlett Johansson), aki lánya elvesztése és férje eltűnése után mindent megtesz, hogy fiát valahogy eltérítse a náci ideológia kritikátlan követésétől, és felvázoljon számára egy a háború utáni békésebb jövőképet. Jojo döcögősen induló karrierjét azonban egy véletlen baleset megakasztja, ugyanis a képzeletbeli Hitler biztatására véletlenül felrobbantja magát egy gyakorlat során, így több hónapnyi lábadozás után megégett arccal és bicegő lábbal kénytelen apróbb lótifuti munkákat végezni. A gyakorlatok elmaradása miatt az otthon ücsörgő Jojo elkezdi felfedezni tragikus módon elhunyt nővére szobáját, és véletlenül rábukkan egy hónapok óta anyja által bújtatott zsidó lány, Elsa (Thomasin McKenzie) titkos szobájára. A kezdeti (komikus módon túljátszott) rémület után azonban a kisfiú kitalálja a mestertervét: kihasználva a bajba jutott fiatal lány helyzetét, Hitler segítségével tanulmányozza a zsidóságot, hogy a háború megnyerése után publikálhassa nagyszabású tanulmánykötetét a zsidóság kártékony természetéről.

A fentiekből is leszűrhető, hogy a Jojo nyuszi komikus tanmese: a karikatúraszerű karakterek között mozgó kisfiú szépen lassan megismeri a fajelmélet embertelenségét és ostobaságát, rájön a gyermeki naivitást kihasználó náci maszlag hazugságaira, hogy szépen lassan kibontakozzon a Birodalom valódi, butító, kizsigerelő, fanatikusokra építkező működésmódja. Waititi filmjével pedig éppen az a probléma, hogy ezen a nem túl eredeti, bár kétségkívül igaz tanulságon nem lép tovább, csupán felszínes, eltúlzott és már sokszor látott módon veszi elő a buta, szűklátókörű, gonosz nácik figuráit, és a néhány kivételtől eltekintve nem árnyalja ezt a bonyolult társadalmi és politikai rendszert. Pedig a gyermeki nézőpont éppen alkalmas lenne erre, hiszen a naiv világlátáson keresztül a nézők láthatnák a rendszer embertelen abszurditását, a kevés felnőtt figura pedig a rendszer gyermeki szem számára láthatatlan vagy felfoghatatlan oldalát mutathatta volna be. E két nézőpont ütközései a komikumot is növelhetnék, ám sajnos Jojo végig csupán a gyermeki világlátást képviseli (például a zsidókat övező nevetséges legendák számonkérésével), amikor pedig valamilyen formában a felnőttek bürokratikus, propagandisztikus, gyermekien szólva „komoly” világával találkozik, anyját leszámítva csupa dilettáns, elvakult és végtelenül túlzón megírt figurával találkozik. Legkirívóbb talán Fraulein Rahm (Rebel Wilson) karaktere, aki egyfajta „comic relief” figuraként a legostobább náci propagandát hirdeti a háttérből (a zsidóság jellemzői, a gyermeknemzés fontossága stb.), és habár megnyilvánulásai sokszor humorosak (miként a legtöbb mellékszereplőnek), sajnos az egysíkú nevettetésen és a sztereotipikus, számtalan formában megjelenő „őrült”, elvakult, zsigerien gonosz náci figurák újbóli megjelenítésén kívül semmit sem ad hozzá a film egészéhez. Jojo egyre jobban megismeri Elsát, s a kettejük között kibontakozó barátság rádöbbenti a propaganda minden bizonyítékot nélkülöző sületlenségeinek hazugságára. Ám ez a felismerés semmilyen formában nem reflektál a külvilágra: a filmben nem ismerjük meg a holokauszt eseményeit, nem kérdez rá, miként „tűnhetett el” a háború után több millió egykor hithű náci, vagy miként élte meg a helyi lakosság az ezeréves Birodalom összeomlását, milyen társadalmi válságot okozott a háború elvesztése, stb. Mindezeket felületesen, burleszkszerű humorral érinti csupán a Jojo nyuszi, mely éppen ezért nem tud (vagy talán nem is akar) túllépni az Indiana Jonest megidéző gestapós manírokon, a velejéig romlott nácik és az önfeláldozó partizánok leegyszerűsítő kettősségén.

​

Ám ha nincsenek nagy elvárásaink, úgy a fentiek ellenére a Jojo nyuszi szórakoztató film, melyben bőven akadnak szívmelengető, valóban humoros és néha igazán megrendítő momentumok. Ám a tanulságok tankönyvízű, erőltetett felidézése azt az érzést kelti a nézőben, mintha ez a film többet akart volna elérni annál, hogy őszintén és sokadszorra nevethessünk a csőlátású nácikon. A film talán legeredetibb húzása a film ostromjelenetében látható, amikor az amerikai és a szovjet hadsereg felszabadítja a várost: ezen a ponton a még mindig Jungvolk-kabátot hordó Jojót is a foglyok közé terelik a szövetséges csapatok, ám amint megszabadul az öltözékétől, ártatlan kisgyermekként kezd kóborolni a bombatámadástól összeroskadt városfalak között, miközben a szovjet hadsereg éppen kivégzi a hadifoglyokat. Ez az a gondolata a filmnek, amely kicsit kitágítja a látómezőt, és képes univerzális módon kivetíteni a náci ideológia egyes elemeit, hiszen az éppen ostromló erők számára a szürkekabátos Jojo kizárólag háborús bűnösként értelmezhető, ám azt levéve már ártatlan áldozattá, járókelővé válik. Ezzel a film feleleveníti azt a gyermeki naivitású logikát, mely szerint a szürke színű fröccsöntött katonák a németek, míg a zöldek a szövetségesek. Sajnálatos módon a Jojo nyuszi szinte végig e logika szerint működik.