Lassan elérkezik az a korszak, amikor megszülethet a társadalmi konszenzus az ötvenes évekről, hiszen a kemény diktatúrának, az 1956-os forradalomnak és az azt követő megtorlásoknak egyre kevesebb élő szemtanúja van, s a közelmúltról folyó viták valamilyen módon talán elérnek a konklúzióig. Ezekben a vitákban természetesen a filmalkotók is aktívan részt vesznek, az utóbbi évtizedben a hazai rendezők sok alkalommal fordultak az ötvenes évek felé. Ezek a sok esetben populáris (bűnügyi) műfajokat használó történelmi filmek jellemzően inkább az 1956-os forradalommal és a megtorlásokkal (A vizsga, A berni követ, Trezor) foglalkoztak, és kevesebb alkalommal állították centrumba a sztálinista kemény diktatúrát (Árulók, Akik maradtak). A világsikerű és Oscar-díjas rövidfilmjével, a Mindenkivel és a szintén rövid A legjobb játékkal már bizonyított fiatal rendező, Deák Kristóf is ebbe a korszakba utazott vissza Foglyok című első egész estés játékfilmjében. A mű az Árulókhoz és az Akik maradtakhoz hasonlóan az átlagember perspektívájából dolgozza fel a Rákosi-rezsim legsötétebb szakaszának történéseit – elődeitől eltérő módon remek fekete humorral.

A Foglyok a Magyar Média Mecenatúra-program nagyjátékfilmes Fehér György-pályázatán nyert támogatást, tehát alapvetően tévéfilmnek készült, azonban 2019 őszén bemutatták a miskolci CineFesten, és a nemzetközi porondra is eljutott (a goai Indiai Nemzetközi Filmfesztivál versenyszekciójában debütált). Deák Kristóf műve meg is érdemelte a nagyobb figyelmet, mert színvonalas alkotás, nem egyszerű tévéfilmről van szó. Alapja igaz történet, amelynek a neves festőművész, Szüts Miklós volt az egyik „főszereplője” hatéves gyerekként. A film 1951 júniusában, Budapesten játszódik. Az emberek próbálják élni hétköznapjaikat, de a „csengőfrász” és az a bizonyos fekete autó mindenkit szorongásban tart. Egyik éjszaka az egykori jómódú polgári, tehát a Rákosi-korszakban ellenségnek számító családhoz, Gaálékhoz csönget be az Államvédelmi Hatóság két civilruhás nyomozója, akik eleinte nem kérdeznek semmit, csak egyszerűen elállják a kijáratokat, és a családhoz érkezőket is bent tartják a lakásban, kvázi létrehozva így egy privát „szocialista valóságshow”-t. Eközben az egyetemen keresni kezdik a családanyát, Ilonát. Felettese Ilona ifjú kommunista féltestvérét, Sárát küldi el a Gaál-lakásra. Miután a fiatal lányt is ott tartják az ávósok, nem tehet mást: megkezdi a nyomozást, hogy minél előbb az ügy végére járjon, és visszakapja a szabadságát, akár rokonai veszélybe sodrása árán is. Csakhogy közben rá kell ébrednie, valójában milyen elvtelen rendszerben él.

Az alkotók (Deák Kristóf rendező és Vörös András forgatókönyvíró) bevallottan egy már-már abszurdba hajló, feszült fekete komédiát szerettek volna készíteni az ötvenes évek kemény diktatúrájáról, és sikerrel is jártak. A Foglyok készítőinek referenciái olyan klasszikusok voltak, mint az Isten hozta, őrnagy úr! vagy A tanú, de megemlíthetünk egy annak idején betiltott cseh filmgroteszket is, Vlastimil Venclík 1969-ben készült rövidfilmjét, a Hívatlan vendéget is. Mindhárom groteszk, illetve szatirikus alkotásban fontos motívum az egyén privát szférájának megsértése egy valamilyen szempontból hatalmasságnak tekinthető ember vagy csoport által. A Foglyokban is ez adja az alapkonfliktust, és akár az említett klasszikusokban, a betolakodók furcsa módon nem akarnak senkit sem bántani (mindössze két jelenet van, amelyben az ÁVH-sok nyílt erőszakot alkalmaznak), hanem puszta jelenlétükkel tudatosítják, hogy ők parancsolnak, az ő játékszabályaik szerint kell játszani. Deák Kristófék ebben a motívumban zseniálisan megragadták a mindenkori diktatúra lényegét, miszerint a társadalmat állandó felügyelet alatt kell tartani, tudni kell, ki mit tesz, hogy ezáltal az elnyomó rezsim kordában tartsa az embereket, és szabályozza a gondolkodásukat.

A Foglyok abszurditását az adja, hogy csak a fináléhoz közeledve válik világossá Sára és a néző számára is, hogy az ÁVH miért szállta meg a lakást. Igaz, nem biztos, hogy ez a magyarázat minden befogadót kielégít. Persze nem arról van szó, hogy az alkotók összecsapták a történet végét, sőt nagyfokú tudatosság érződik ki abból, hogy a sztorinak hirtelen szakad vége, és a végső csavar sem sokkolóan hatásos. Deák Kristóf és Vörös András döntésének pozitív következménye, hogy ezzel is megvilágították a Rákosi-rezsim ellentmondásosságát és elvtelenségét. A finálé azt a kérdést indukálja, hogy számít-e egyáltalán, miért szállta meg az ÁVH Gaálék lakását, illetve miért tartották fogva mintegy a fél bérházat. A lényeg a megfélemlítés, a megfigyeltség tudatosítása, a hatalomfitogtatás, hogy a ház lakói közül mindenki látta, mi történik a „gyanús elemekkel”.

Deák Kristóf kétségtelenül remek érzékkel adagolja az információkat, és végig fenntartja a feszültséget, azonban hiba, ha a Foglyokra A vizsgához, A berni követhez vagy a Trezorhoz hasonló történelmi thrillerként tekintünk. A „nagy történetnek” nagyobb a füstje, mint a lángja: a kérdés, hogy „mit keres az ÁVH?”, valójában egy hitchcocki vörös hering, illetve ürügy arra, hogy létrejöjjön az abszurdba hajló alapszituáció. Valamint Ilona és Sára személyes konfliktusa kevésbé érdekes, ám ez sem olyan nagy probléma annak fényében, hogy filmgroteszkről, és nem drámáról vagy thrillerről van szó. A Foglyoknak nem az a célja, hogy klasszikus történetet meséljen el, hanem hogy Gaálék lakásában a diktatúra hatására egy önmagából kifordult társadalmat modellezzen groteszkbe hajló helyzetkomikummal.

Szerencsére az alkotók elkerülik az ötvenes évek-filmek tipikus ábrázolási konvencióit, és az ÁVH emberei nem egyoldalúan negatív, arrogáns verőlegények. A Lengyel Ferenc által remekül eljátszott civilruhás kifejezetten humánus figura, akiben alig észrevehetően, de ott a vívódás, hogy szívesen leereszkedne az átlagemberek szintjére (kártyázik a fogva tartott férfiakkal, és játszik Gaálék kisfiával), ám pechjére fogaskerék a diktatúra gépezetében, ő maga is rab. A fogságallegória ezért is találó: az ávósok munkájuk miatt végső soron nem urai a lakásnak, hanem maguk is foglyai annak, hiszen ha műszakváltáskor el is mehetnek, másnap reggel vissza kell térniük, nekik is ott kell élniük. Persze Deák és Vörös tudatosítják, hogy azért mégiscsak karhatalmistákról van szó (például Jászberényi Gábor civilruhása hajánál fogva ránt vissza egy fiatal anyukát a bejáratból, mert a nő pánikrohamot kapott, és a szomszédban hagyott kisbabájához menekülne), az alkotók egyáltalán nem akarják mentegetni az ÁVH-t. Ám fontos állítás, hogy ők sem feltétlenül szadista gyilkológépek, lelkükben ha nagyon mélyen is, de pislákol az emberség. (Sajnálatos módon ezt az egyik egyenruhás ÁVH-s didaktikusan ki is mondja az egyik jelenetben.)

Feltűnnek a korszakból ismerős, tipikus kisemberfigurák is. Sára a „Fényes szelek” nemzedékének tagja, aki a háború utáni korszak fiataljaként naivan hisz a kommunizmusban, hogy az ötvenes évek terrorjával és elvtelenségével szembesülve kiábránduljon abból. Rendkívül „gonosz” és remek poén világít rá a rendszer, illetve a rendszer szolgáinak elvtelenségére: az egyik szereplő éppen dolgát végzi a vécén, amikor elfogy a papír, és Lengyel Ferenc civilruhása újságból kivágott lapokat visz neki, amelyekre Sztálin és Rákosi elvtárs arcképei vannak rányomtatva. Ám úgy tűnik, ez csak a kisembert zavarja, az ÁVH-snak nem probléma.

Feltűnik a Foglyokban a tipikus besúgófigura is, aki a karhatalmistákhoz hasonlóan nem hisz a rendszerben, de kiszolgálja azt, ha kell. A Molnár Levente által kiválóan eljátszott ügyeskedő házmester a mindenkori gumigerincű talpnyaló, akinek mindegy, hogy jobb- vagy baloldali diktatúra sanyargatja a népet, ő bármelyik hatalmasságnak cinkosa lesz, ha túlélhet valakinek az elárulásával. Hozzá is kötődik egy remek helyzetkomikum: Gaálék kisfia naivan hazugnak nevezi édesanyját, mert láthatóan nincsenek nyilak a házmester bácsinál, holott a fiú anyukája azt mondta a bácsiról, hogy nyilas volt. Mindezt nyilvánosan, a fogvatartottak és az ÁVH-sok füle hallatára. Persze senki sem tesz semmit, mert ebben a szituációban az ideológia vagy a háborús bűnösök felelősségre vonása a legkisebb gondja az embereknek. Ám ennek kapcsán a nézőben mégis felmerülhet a ma is (bár más miatt) aktuális kérdés: akkor mégis mikor vonjuk felelősségre a bűnösöket, akik köztünk járnak?

A Foglyok tehát jól összerakott, izgalmas és tartalmas film, amelynek vannak nyilvánvaló gyenge pontjai (az elnagyolt Sára–Ilona konfliktus, bizonyos szempontból a fő történet), azonban tévéfilmhez képest így is kimagasló minőségű alkotás. Szükség is van ilyenekre, amelyek kicsit közelebb hozzák a lassan tovatűnő, sokakat felkavaró közelmúlt-emlékszilánkokból a régmúlt történelem lezárt részévé váló kemény diktatúrát és annak társadalmát, hogy a 21. század embere embernek, és ne csak statisztikai adatnak lássa a 20. század meggyötört és kompromisszumokra kényszerített emberét. Aki egyébként sok mindenben hasonlít hozzánk, mert a rendszerek változtak, a módszerek, a vágyak, a félelmek és a viselkedésminták azonban alig.