Olga. Több helyen is olvastam már, hogy Péterfy Gergely új regénye, A golyó, amely megölte Puskint (Bp., Kalligram, 2019.) kiváló mű, s volt, aki hozzátette, hogy színvonal tekintetében méltó a szerző előző regényéhez, az olvasói és kritikusi elismerést egyaránt kivívó a Ktömött barbárhoz. Valóban nagy formátumú, jeles könyv ez is, de nekem ezúttal kifogásaim is akadnak. Már a címével is gondjaim vannak. Való igaz, hogy öt helyen is említik azt a tragikus párbajt, amelynek során egy d’Anthès nevű francia kalandor kioltotta a felesége becsületét megvédeni akaró Puskin életét 1837-ben. (A könyvben 1832 szerepel, de ez téves.) Egy helyen annak a fényképnek a leírását is olvashatjuk, amely a költő sérült medencecsontját ábrázolja a gyilkos golyóval, s amelyet – ez már a fikció része – Waldstein Péter professzor a leningrádi Puskin Múzeumtól kapott. Tanulmányt készült ugyanis írni a tragikus történetről, szerinte a fenyegetett értelmiségi lét példázatáról. Ez a jelképes jelentéstulajdonítás hiteles, mert, csak az oroszokat véve, három efféle golyó oltotta ki Lermontov, s ugyan nem párbajban, de Majakovszkij és Jeszenyin életét. Nem kedvelte őket a regnáló hatalom. Hát akkor mi a bajom a regény címével? Túlságosan komplikált? Igen, de nem ez a gondom. Sokkal inkább az, hogy a Puskin-motívum ebben a történetben mellékes szerepű, nincs folytatása, jelentése elszakad tőle, s ily módon feleslegesen hozza játékba az orosz irodalmat. Amihez ennek a regénynek nincs köze. Ez természetesen nem baj, a cím azonban túlhangsúlyozza ezt a lehetséges párhuzamot. De erről elég ennyi.

Péterfy könyve családregény, amely a műfaj kialakult hagyománya szerint Verfall einer Familie, egy család alkonya, azaz hanyatlástörténet. Ezúttal is ez a modell érvényesül. A bemutatott három nemzedék tagjai közül a nagyapa, Waldstein Péter alakja a legplasztikusabban kimunkált. Nagyszerű portré, Péterfy remeklése. A kassai gyökerű, és a kommunizmus éveiben a partvonalon kívülre kényszerült filológus otthonában és herkulesvári lakásában, könyvei és műalkotásai között egy letűnt (letűnésre kényszerített) polgári tradíciót őriz, mint szobájában Le Mans látképét aranyozott keretben. Vallott polgári értékeinek tudatában elzárkózik a realitásoktól, s nap mint nap a Frankfurter Zeitung régi számait olvassa reggelenként, amelyeket a postás helyez megbeszélés alapján, tiszteletteljes gesztusként a levélszekrényébe. „A polgár – magyarázza a professzor leányának, Olgának – nem gyűlölködik és nem is rajong. Minden szélsőségtől tartózkodik. A szélsőséges érzelmek a parasztoknak meg a proliknak valók, ütik-vágják vagy nyalják-falják egymást. A polgár életét az önfegyelem és az önmérséklet határozza meg, és legesleginkább az uralom minden fölött, ami ösztönös. A polgár nem cselekszik ösztönösen, kizárólag meggyőződésből, világnézetével összhangban. A világnézetét gondosan építi fel, és naponta ellenőrzi, tényleg helyes-e. Ha helyesnek találja, cselekedhet. Ha nem, vonuljon vissza, olvasson, és javítsa ki a világnézetében tátongó rést.” Péter ezt a nemes hagyományt adja (adná) át a következő nemzedék tagjainak.

Ezek közül a regény Olga alakját helyezi előtérbe. Ez a nézőpontváltás a családregényeknek általában a középső nemzedékre fókuszáló figyelméből adódik, de az elbeszélés szerkezetéből is logikusan következik, mivel az elbeszélő, Karl szerelmes a nála húsz évvel idősebb Olgába. (Itt a második és harmadik nemzedék sorsa egymásba fonódik. Olga 1943-ban, Karl 1963-ban született.) A félárva Karl számára gyermekkorában Olga anyapótlék volt, később eszménykép, férfivágyainak titokzatos tárgya. Ez a szerelem betölti az elbeszélő-hős érzelmi világát, finoman lebegő erotikus hangulatával tartósan áthatja a szöveget. Talán éppen ezért nem teljesülhet be testi értelemben. Karl mindvégig Olga vonzáskörében él, ám a regény egyik legszebb jelenetében a hálásan felkínálkozó nőt a férfi mégsem öleli magához, váratlanul magára hagyja, szinte elmenekül tőle. Mi ez? Tényleg menekülés? Megfutamodás? Nem. A hős szerintem az eszményt, a beteljesületlen, ám éppen ezért örök vágyat kívánja megőrizni lelkében, a nő platóni álmát, s visszariad attól, hogy Olgát az általa egyébként bőven „falt” nők világába süllyessze. Mert Olga – sorsától, életkorától, megalázó viszonyaitól, alkoholizmusától függetlenül – Karl szenvedélyének változatlan célpontja marad. Mindenhová elkíséri az asszonyt, s megvédelmezi, ha kell. A regény utolsó szava is az ő neve: Olga.

A regény első olvasásakor még úgy véltem, hogy az elbeszélő az asszony sorsának egymástól nagyon is különböző állomásai között – a humanista Péter neveltje, a hóbortos és brutális Áron kiszolgáltatott felesége, az éjszakai pesti utcák céltalan vándora (nyomában Karllal) – hiányzik a folyamatosságot biztosító motiváció. De aztán rájöttem, hogy ez a kifogás túlzottan realista elvárás lenne a szöveg szimbolikájának tudomásulvétele nélkül, ami ezúttal fontosabb. Mert ez a nő olyan, mint az opálkristály, mely, ha forgatjuk, mindig másként töri meg és színezi a fényt, miközben ugyanaz marad. Szóval nagyon is rendben van ez a történet. Úgyszintén Péterfy remeklése.

Hanem az elbeszélő-hőssel továbbra is gondjaim vannak. Ezt a csúnya, esetlen fiúból elhízott, rossz megjelenésű felnőtté (s egyébként sebészorvossá) váló figurát kissé torzképnek vélem, s ez nem egyszer korlátot szab lélekrajzának. Miért kell ilyennek lennie? Megint a jelképes dimenzió felől kell őt nézni, mint a fény árnyékát? Lehet, de nem vagyok meggyőzve. Narrátorként viszont elfogadom mindentudó elbeszélőként, azzal együtt, hogy első személyű, szubjektív elbeszélésmódot alkalmaz. Nem akadok fenn azon, hogy olyan dolgokról is tud, amikről valójában nem tudhatna, még akkor sem, ha, mint állítja, értesülései egy részét az apjától szerezte, más részének forrása pedig Kristóf, Olga fia. De hát annyi baj legyen, egy regényben sok minden lehetséges, ha jól van megírva, mint Péterfy könyve.

A regény befejező szakaszában Karl és Kristóf története párhuzamosan fut, ez rég bevált epikus megoldás, ezúttal is jól működik, viszont a szereplők immár túlzott halmozásával nem értek egyet. Péterfy bírja szusszal, életismerettel, írói fantáziával, de mintha megfordulna a látószög, s a portrék helyett, azok mellőzésével a tablóra irányul az érdeklődés. Ennek a kórusnak a hangja nehezen kísérhető figyelemmel. Meg aztán kissé egyhangú, egyszínű is a jelenetsor. Túl sok az extrém figura, a többé-kevésbé pszichopata alak. Árontól, a habókos népfitől a hisztérikus Líviáig sorolhatnám a névsort. Persze értem, vagy legalábbis érteni vélem az írói szándékot a környezetnek, a világnak a torzító hatásáról, ám egy-két ellenpont szerintem nem gyengítené, hanem inkább erősítené a tendenciát.

Az elegáns, gördülékeny stílus, a narráció hitelessége azonban ezeket a lehetséges kifogásokat felülírja. Ennek igazolásaként az ábrázolás egy különösen figyelemre méltó sajátosságát említeném még. Filmnyelven fogalmazva: a plánváltásokat hozom szóba. A Duna túlsó partján sötétlő Börzsöny fel-feltűnő látképe után például egy-egy arcra, jellemző gesztusra irányul a figyelem, vagy az éjszakai Pest madártávlatú látványát követően egy kapualj vagy egy padon ülő alak bukkan elénk. A leírásoknak ebből a következetesen érvényesített lüktetéséből, hullámzásából a remek, és minden esetben jelentésteli közelképeket emelem ki. Ilyen a Duna-parti fürdőzési jelenet során Olga szinte festői tudással kidolgozott hátaktjának a képe, amelyet a gyerek Karl ösztönös vágyakkal teli szemével látunk. És ilyen a kassai galamb közelije, amelyre akkor kerül sor, amikor Péter, hosszú évek után, ellátogat az immár csehszlovákiai városba. „Péter akkor értette meg igazán, mi történt a szülővárosával, amikor gyerekkori reflexszel nyújtotta a zsebéből a szendvics maradékát a feléje tipegő galambnak: a galamb gyanakodva megállt néhány lépésre, a szemét nem vette le a táplálékról, de egy tapodtat sem jött közelebb. Ahogy Péter közelebb lépett hozzá, rémülten arrébb rebbent. Gyerekkorában természetes volt, hogy a galamb ilyenkor a karjára szállt, vagy egészen a lábához merészkedett. Az elmúlt évtizedek gyűlölete megtanította őket félni az emberektől: megtanulták, hogy az étel legfeljebb csalétek lehet, és a bizalom jutalma a rúgás vagy a feléjük dobott kő.” A huszadik századról, Trianonról sok mindent elmondtak már. De ez a kassai galamb arról is tud, amiről nem szoktunk beszélni.