Jászay Tamás megírta az 1949 őszén alapított békéscsabai Napsugár Bábszínház hetvenéves történetét. A gazdagon illusztrált, mintegy százoldalas kötet betekintést nyújt a hét évtized legfontosabb intézményi, társulati, művészi fejleményeibe, háttérként felvillantva a vidéki bábcsoport története mögött a mindenkori helyi és országos kultúrpolitika sajátosságait, tendenciáit. A kötet egyik legfőbb erénye éppen az, hogy úgy tud egyetlen – évtizedeken át amatőr, majd 2005-ben hivatásossá váló – művészeti csoport történetéről szólni, hogy egy egész korszak és benne e művészeti ág helyzetét és sajátosságait is képes láttatni.

Jászay Tamás könyve egyszerre tudományos munka, alapos kutatással, dokumentumok, interjúk, cikkek, kritikák stb. felhasználásával készült feldolgozás, ugyanakkor együttérzésről tanúskodó, a társulat, a vezető, a körülmények iránt megértő attitűdöt képviselő elemzés. A könyvnek ehhez az összetettségéhez hozzájárul a felhasznált és felkutatott források sokszínűsége, előbb prizmaként bontva elemeire, majd pedig szintetizálva a Napsugár egységes történetét a bábtörténeti és -elméleti munkák, a társulati tagokkal készített interjúk, a társulatalapító naplói, a produkciókról született újságcikkek, kritikák segítségével.

A hetvenéves történet első bő (1949-től 1961-ig tartó) évtizedéről szóló fejezetet az első nevén Mesevilág Bábegyüttes létrejöttének és működési feltételeinek, előadásai műfaji sajátosságainak bemutatása teszi ki. A megalakulás még nem tartogatta a megmaradás és továbbfejlődés lehetőségét. Mint Jászay Tamás írja, a megalakulás évében ezernél több bábcsoport jött létre az országban. Ezek túlnyomó többsége azonban rövid időn belül feloszlott. A szerző a megmaradás egyik okaként azt említi, hogy Békéscsabán ekkor nem volt kőszínház (az 1954-ben jött létre), így az amatőr bábcsoport képviselte a színházművészetet a városban. A műsorrend, az intézménytörténet nem tért el a korszak hazai kultúrpolitikájának sajátosságaitól. A csoport 1954-ben vette fel a Napsugár Bábegyüttes nevet. A korszak bemutatói között – a szövegbe illesztett fényképekkel illusztrálva – ott találjuk Mészöly Miklós Terülj, táska (1951), Kemény Henrik Az elátkozott malom (1959), Weöres Sándor – Kovács Ildikó Vásár (1961) című bábjátékait.

A könyv – miként a bábegyüttes – középpontjában a következő három és fél évtizedben a bábszínház műfaját nemzetközi szinten értő és művelő Lenkefi Konrád (1936–1995) szervezői, rendezői, művészeti vezetői tevékenysége áll. Lenkefi már tizenévesen bekapcsolódott az együttes életébe, előbb bábszínészként, majd tervezőként és rendezőként. 1962-ben a csoport tagja lett a Nemzetközi Bábművész Szövetségnek (UNIMA), 1968-tól pedig létrejött a békéscsabai nemzetközi bábfesztivál. Lenkefi 1993-ig, bő három évtizeden át szinte az összes produkció tervezője és rendezője volt. Társulatvezetői tevékenysége, bábszínházi szemlélete, a vizualitás előtérbe állítása sok ponton rokonítja munkásságát a pécsi Bóbita Bábszínház alapító vezetőjének, Kós Lajosnak (1924–2008) a művészetfelfogásával és bábesztétikájával.

A kötet pécsi olvasójaként nem lehet nem belelátni a Napsugár történetébe egy pécsi szálat, a kapcsolatok és párhuzamosságok izgalmas szövedékét. Lenkefi egyik korai tervezői-rendezői munkája Kós Lajos A szoba meséje című bábjátéka 1962-ben. Mindkét alkotó előadást készít Bartók Béla Cantata profana című kompozíciójára (Lenkefi már 1966-ban, Kós majd 1981-ben), mindketten készítenek produkciót Kodály Zoltán-művekre. És mindketten megteremtik a felnőtt bábjátszás műfajába sorolható előadások külön típusát. A két együttes nemzetközi bábfesztiváljainak (a már említett békéscsabai mellett a háromévenkénti pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál) párhuzamos és egymást kiegészítő története is idetartozik. A könyv jegyzeteiben pedig a pécsi kulturális újságírás valamikori szereplőinek nevével is találkozhatunk, akik annak idején írtak a Napsugár bábszínház előadásairól: Bükkösdi László, Gárdonyi Tamás, Wallinger Endre kritikáiból idéz Jászay Tamás.

Amikor a százéves Pécsi Nemzeti Színház ünnepi kötetében Kós Lajos felvázolta a Bóbita történetét, azzal kezdte, hogy a bábegyüttes 1981. január 1-jén lett tagozata a Nemzetinek, húsz év amatőr lét után. Ez a váltás, a hivatásossá válás sorsa a Napsugár együttest is elérte. Jászay nagyon plasztikusan érzékelteti azt a dilemmát, amellyel a Lenkefi Konrád halálát követő átmeneti évtized végén szembesült az együttes. Váljanak-e hivatásos bábszínházzá, vagy maradjanak meg az amatőr létnél? És még mielőtt azt válaszolnánk erre az alternatívára, hogy természetesen legyenek profik, ez belülről nézve és a körülmények, létfeltételek radikális különbségét mérlegelve korántsem jelentett magától értetődő döntést. A bemutatókényszer, a tagok életmódváltása, az intézményesülés adminisztratív, bürokratikus velejárói, ráadásul a tizenöt fővel létrehozni tervezett társulat helyett végül mindössze öt státuszra korlátozott létszám bizonyára jelzik a választásban rejlő problémákat. Mindenesetre, végül 2005. január 1-jén megalakult az ország tizenharmadik hivatásos társulata Lenkefi Zoltán vezetésével, aki tervezőként már 1999-től dolgozott az együttes produkcióiban. Édesapja halálát – és az átmeneti éveket – követően 2004 nyarán lett a Napsugár Bábszínház igazgatója. A társulat meghívott rendezőkkel dolgozik, közöttük a bábos szakma kiválóságaival.

Jászay Tamásnak a békéscsabai Napsugár Bábszínház hetvenéves történetéről szóló könyve méltó, alapos, informatív – egyszerre emlékező és ugyanakkor a jelen szempontjait is érvényesítő – munka, mely a tanulmányrész mellett gazdag illusztrációs anyagot tartalmaz a hetven év előadásairól, közli a hét évtized bemutatóinak főbb adatait, a legutóbbi másfél évtized előadásplakátjait, valamint a produkciókban és a társulat működtetésében résztvevők névsorát.

Fotók: Napsugár Bábszínház