A könyv eredeti címe ugyanis (A Visit from the Goon Squad) semmi összefüggést nem mutat Proust monumentális művével, a magyar címnek tehát úgyszólván „sokkal nagyobb önbizalma van”. Ennek ellenére a választás egyrészt érthető, hiszen a könyv szövegalkotási technikái több alkalommal is a huszadik század irodalmának meghatározó műveként számon tartott francia regényre engednek asszociálni, másrészt viszont homályos, mert a regényből nem derül ki, hogy az idő, amelynek káoszában a szereplők létük meghatározó aspektusait próbálják megtalálni, miért lesz elszúrt.

A szerző tizenhárom fejezetben tizenhárom különböző elbeszélőt és perspektívát váltakoztatva mondja el, hogy szereplői hogyan próbálnak „A-ból B-be” (167.) jutni, csak az nem tisztázott teljes mértékben, hogy életük melyik szakaszát tekintsék „A”-nak és melyiket „B”-nek. Sasha, Bennie, Rhea, Lou, Jocelyn, Scotty, Stephanie, Dolly, Jules, Rob, Ted, Alison és Alex élete más-más időszakban kapcsolódik egymáshoz a narrációk által közre fogott nagyjából ötven év alatt (az 1970-es évektől a 2020-as évekig). Többségük más-más időszakban éli fiatalságát, ezért mindegyikük számára más az, amit kiemel vagy amit elhallgat az általa elmondott történetből, és más az, amit szégyell vagy amit értékel. A regény szinte minden elképzelhető narrációtípust működtet: a fejezetek olykor heterodiegetikus, olykor pedig homodiegetikus elbeszélői pozíciókat alkalmaznak, amelyek az egyes szám mindhárom személyének hangján megszólalnak. A kötet tizenkettedik fejezete e szempontból jelentős újítást vezet be; Alison itt egy úgynevezett „prezinapló” segítségével diákon és diagramokon keresztül mutatja be családja történetét és öccse szenvedélyét, aki különböző korszakok legendás rockzenéinek szüneteit, csöndjeit elemzi.

A műfaji kérdések megvitatása nem feladata ennek az írásnak, azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy Egan kötetének fejezetei önmagukban is egész történetek – ez azt is megengedi, hogy novellaciklusként értelmezzük. Szintén emellett szól az a tény, hogy a könyvben nincs olyan karakter, akit egyértelműen főszereplőnek lehetne tekinteni, főleg az előbb már felvázolt decentralizált narrációnak köszönhetően.

Az elbeszélői módok sokszínűsége mellett érdemes megemlíteni a karakterek részletes kidolgozottságát. A regény nem-lineáris időkezelésében vannak olyan szereplők, akiknek szinte egész életútját végigkövethetjük tinédzser koruktól a hatvanas éveikig, s mindez olyan pontossággal és következetességgel tárul az olvasó elé, hogy olykor egy szokásból vagy hajszínből kell következtetnünk arra, az aktuális elbeszélő melyik korábban már megismert szereplőről beszél. Mindamellett olykor éppen ezek az apró tulajdonságok azok, amelyek az olvasó elvárásait kihasználva „csapdát állítanak” a befogadásnak. A második fejezet végén például az egyes szám harmadik személyű elbeszélés hangsúlyozza, hogy Sasha arcát „apró szeplők borították” (63.). A következő fejezet első személyű elbeszélője azt állítja magáról: „szeplős vagyok” (69.), amiből a befogadó arra következtethet, hogy a történet elbeszélője Sasha, aki az előző fejezet idejéhez képest most évtizedekkel fiatalabb, azonban később (78.) kiderül, hogy ennek a fejezetnek az elbeszélője a tinédzser korú Rhea, aki saját naplóját írja 1980 körül (meglehetősen sok helyesírási hibával). Az ehhez hasonló szórakoztató megoldások mellett szinte minden karakternek van olyan hiányossága vagy „rossz tulajdonsága”, amely pozitív vagy negatív kimenetelű szituációkhoz fog vezetni, és ettől függően lesz a szituáció a befogadó számára tragikus vagy komikus hatású. Bennie esetében ilyen tulajdonság az, hogy potenciazavarral küzd, vagy hogy tetűfóbiája miatt rovarirtóval szokta befújni magát, Sasha számára ilyen a kleptománia, Rheának a már említett szeplők, Tednek pedig, hogy többre tartja a művészetet, mint a családját vagy más embereket.

Az, hogy a különböző narrációk különböző szereplőket állítanak a középpontba, általában azzal a következménnyel jár, hogy az apró, személyes tárgyak, események vagy személyek az egyik fejezetben centrumba kerülnek és fontossá válnak, egy másikban pedig veszítenek jelentőségükből és perifériára szorulnak. Sasha számára például fontos eseményként jelenik meg az első fejezetben egy pénztárca ellopása, amely Alex fejezetében olyannyira jelentéktelenné válik, hogy szinte nem is emlékszik rá. Ehhez hasonló, amikor Sasha az első fejezetben mellékesen megjegyzi, hogy a főnöke (Bennie) aranylemezkéket szokott szórni a kávéja tetejére (14.), majd a második fejezetben az elbeszélő elmondja Bennie-ről, hogy „két hónapja kezdett bele ebbe a különös diétába, miután egy azték orvoslásról szóló könyvben azt olvasta, hogy a kávé és az arany együtt – a hiedelmek szerint – egekbe repíti a férfierőt” (38.).

Ahogy a francia szerző híres madeleine-jelenetében Marcel számára a teába áztatott sütemény íze idézi meg a múltat, úgy Egannél is egyetlen mozdulat, hang, érintés vagy illat elég ahhoz, hogy az asszociáció által beindított emlékezésen keresztül megismerjük egy szereplő múltját. Ez magyarázza például azt, hogy Sasha mindig érzelmi alapon és hirtelen dönt arról, hogy mit akar ellopni. Alex vizeletének csobogásáról (32.) eszébe jut a már említett pénztárcalopás a Lassimo Hotel női mosdójában, ezért a férfitől is a pénztárcáját fogja ellopni. Egy másik példa, amikor Scotty és Bennie beszélgetnek Bennie irodájában, Scotty-nak pedig eszébe jut volt szerelme, Alice, aki még úgy is megérzi a pézsmaillatát, hogy a helyiségben egy újságpapírba csomagolt döglött hal bűze terjeng (155.).

Egan kötetének tehát fontos tulajdonsága, hogy a prousti emlékezéstechnika szövegszervező elvét alkalmazza saját regénye egyik alapvető elemeként. Ha csak ennyit tenne, Az elszúrt idő nyomában nem lenne jó regény. Emellett azonban sajátos humorával, ugyanakkor jól időzített, megható jeleneteivel, meglepő fordulataival Jennifer Egan szórakoztató regényt írt, amely a változatos narrációnak, a szereplők kidolgozottságának és az időkezelésnek köszönhetően magas színvonalú alkotás. Szereplőinek történetét két vékonyka szál köti össze: az egyik a zene szeretete, a másik pedig a fiatalság bálványozása, amelyet mindegyikük élete csúcspontjának tart. Sikerből kudarcba süllyedő és kudarcból sikerbe ívelő életük minden percét odaadnák ezért az időért, amely számukra már elveszett, és elérhetetlenné vált.