Talán nem véletlen, hogy az elmúlt bő egy évben mozikba került három „#metoo-filmből” – mindhárom fiatal férfi alkotó debütálása – éppen az tudta a leghatásosabban megmutatni a zaklatás pszichológiai kontextusát, áldozat és elkövető motivációit, a közösség, nyilvánosság szerepét, amelyik egyetlen fillért sem kapott sem fejlesztésre, sem gyártásra a magyar államtól, és teljes egészében a Magyar Nemzeti Filmalap finanszírozási keretein kívül készült. Schwechtje Mihály a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)-ban (a filmről bővebben itt – A szerk.) hibátlanul és kockázatot vállalva vázolja fel a sérülékeny kamaszok belső lelki világát és ambivalens társkapcsolataikat. Nemcsak ügyesen emeli be a történetbe vizuális és dramaturgiai szinten is a virtuális kommunikáció – Skype, Facebook – sajátosságait, de mindehhez megtalálja a megfelelő filmnyelvi eszközöket is. A FOMO – Megosztod, és uralkodsz és a Szép csendben viszont a Filmalap inkubátor-programjában született, és bár két nagyon különböző mozgóképről van szó, hiányosságaik, kudarcaik összekapcsolják őket: mintha mindkét film megijedt volna a saját bátorságától, büszkén hirdetett merészségétől, és a legfontosabb pillanatban remegő térdekkel visszavonulót fújt. Aki nem meri meghúzni a ravaszt, ne játsszon orosz rulettet, mondhatnánk, márpedig gyerekek szexuális zaklatása mint téma bizony orosz rulett.

A FOMO világa hangos-zajos, egysíkú, fekete-fehér, a zaklatás pedig egy félájult lány „vicces” megerőszakolása a film hetedik percében, provokatívan a néző arcába tolva. A Szép csendben világa halk, sokdimenziós, ambivalens (túlságosan is), a zaklatás pedig annyira homályos, hogy nemcsak nem látható, de talán meg sem történik. Előbbiben a tinik teljes természetességgel okádnak fejszével a kezükben egymásra, utóbbiban párás tekintettel, halkan hegedülnek. És valahogy egyik világban sem érződik hitelesnek a zaklatásra (vagy annak gyanújára) adott reakció – hiányzik a szembesülés vagy szembesítés gesztusa, menete. A szereplők és maguk a fimek is megrekednek, egy ponton lefagynak. Mindkét filmnek elakad a szava, éppen akkor, amikor beszélni kellene.

A Szép csendben játszik egyébként nagyobb tétekben: a zeneiskola falai között a méltán népszerű tanár és zenekarvezető, Frici bácsi szexuális zaklatás gyanújába keveredik, de senki nem tudja, valójában mi történt, talán még maga Frici bácsi és áldozata, az iskolába kerülő, érzelmileg labilis új lány sem. És ott van még a szintén labilis Dávid is, aki először hisz a lány könnyeinek (noha nincs megalapozva, miért beszél neki a lány), nem beszélve magáról az osztályközösségről, amely szépen megtestesülhetne a zenekari betétekben. Nagy Zoltán ezeket a nagyon különböző szempontokat és motivációkat egyetlen történetben akarja elmesélni: azt, hogy mit tesz a zaklatás gyanúja egy tanárral és az iskolai közösséggel (mint a zseniális A vadászat című filmben, csak Nagy Zoltán filmjében nincs valódi közösségi reakció, sőt nincs iskolán kívüli világ, a film világa szinte klausztrofób.) Azt, hogy miért érdeke elhallgatni az áldozatnak a zaklatást. Azt, hogy hogyan asszisztálhat mindehhez egy közösség. Aztán valahogy nem szól egyik szempontról sem, a karakterek lebegnek, idegenek maradnak, nem tudjuk meg, valójában kik ők. Frici bácsi egyszerre nagyszerű mentor, a tanítványai magánszféráját nem tisztelő tanár, és diabolikus zaklató. Nóri egyszerre szexuális zaklatás áldozata és egy érzéketlen-diktatórikus anya árnyékában szenvedő érzelmi manipulátor, aki vallomásával felkelti a helyes szólista fiú érdeklődését. Dávid egyszerre a tekintélystruktúrák ellen lázadó hős és vak-bolond szerelmes, aki meg akarja hódítani Nórit (és akit barátnője szexuálisan visszautasít). Ez mind színészileg, mind elbeszéléstechnikailag túl nagy kihívásnak bizonyul.

Továbbá ahhoz a dramaturgiai problémához vezet, hogy lényegében semmi nem történik a filmben. Nincs drámai szituáció, senki nem szembesül semmivel – kivétel lenne az egyébként ügyesen megkomponált zárlat: családi vacsoraasztal, Frici bácsi levest mer; de valójában ez is a szembesülés előtti pillanat. Az osztály zenekara újra és újra valahogy túl szépen játssza Bachot, nincs hamis hang, így leggyengébb pillanataiban maga a film is egy magát mély művészfilmnek eladó tévéjátékra kezd hasonlítani.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy éppen esztétikai kudarcai miatt hiteles film a FOMO és a Szép csendben is – hiteles abból a szempontból, hogy leképezik, hol is tart ez a közösség, úgy is mondhatjuk, a magyar nyilvánosság, a valósággal való szembenézés folyamatában (szinte sehol). Hogyan kezeli az újra és újra kibukó szexuális zaklatás-történeteket, és ezek milyen következményeket vonnak maguk után. Jelenleg olyanokat, hogy bár vannak fontos kezdeményezések (A Csendtől a szóig – Pannonhalmi Gyermekjogi Szimpózium), a téma elsősorban napi politikai csatározások és hatalmi harcok eszköze. Vagy túlhallgatunk, vagy vádaskodva túlreagálunk – az arányos következmények feltételei egyelőre nem adottak.

​