Nemrég szép magyar siker híre járta be a sajtót: az Örök télben nyújtott alakításáért Gera Marinának ítélték a legjobb színésznőnek járó nemzetközi Emmy-díjat.

De tulajdonképpen mi ez az Örök tél? A válasz dióhéjban: egy magyar történelmi filmdráma, amely a második világháború végén a Magyarországot megszálló szovjetek által málenkij robotra Gulag- és Gupvi-táborokba hurcolt több százezer szerencsétlen embernek (mint kiderül: valamiért főleg nőknek) állít emléket.

Úgy kürtölődött szerte, hogy a rendszerváltás után huszonnyolc évvel ez az első játékfilm (látható volt ingyen a széles hozzáférésű Médiaklikken is), amely hitelesen mutatja be a kényszermunkára elvitt sok-sok magyar történetét. Műfajára nézve alapvetően lágerfilm, amely ugyanakkor rendhagyó a maga módján, ugyanis nem követi hűen a műfajban szokásos tematikát és motívumokat. A forgatókönyvíró, Köbli Norbert vallomása szerint a mű arra keresi a választ, hogyan lehet lelkileg és fizikailag is túlélni egy olyan reménytelen helyzetet, amikor az embert félig piszkos csellel, mert ugyebár csak egy kis munkára viszik, de legfőképp tiszta erőszakkal kitépik a megszokott környezetéből, majd embertelen körülmények között halálra robotoltatják.

A film története tehát – olvashatjuk, láthatjuk – 1944 decemberében kezdődik, amikor szovjet katonák egy dél-dunántúli sváb faluból elhurcolják a munkaképes nőket „egy kis munkára”, három hét kukoricatörésre. Irén (Gera Marina), aki férjét várja haza a frontról, abban a tudatban válik el kislányától és szüleitől, hogy hamarosan újra találkoznak. Ám a megszállóknak kegyetlen tervük van a nőkkel – ez az említett átejtés –, marhavagonokban egy borzalmas szovjet munkatáborba szállítják őket, ahonnan rengetegen nem kerülnek élve haza, kukorica pedig a tányérban sincs. (Hitler és Sztálin kezet foghat.) A bányában találkozik Irén egy Szabadkáról származó, Rajmund nevű férfival (Csányi Sándor). Rajmund született túlélő, aki megtanítja a nőnek, hogyan lehet az ördög terveit keresztülhúzni. Kettejük között – a kísérőszöveg szerint – „különleges kapcsolat” szövődik. Annyit elárulunk, hogy csakugyan sikerül nekik a cinikus elnevezésű málenkij robotot túlélni. A különleges kapcsolat pedig egyszerű kifejezéssel élve: szerelem. Bonyolultabb nézetből inkább egyoldalú szerelem, a női részről talán inkább pragmatika, de ez szerencsére nem biztos. Szóval, azért valami van a dologban. Kérdés tehát: beteljesülhet-e a lágerben született szerelem a szögesdróton kívül, ha mindkettejüket család várja otthon?

A kérdés itt nyitva marad. Épp azért, mert ez a szerelmi szál igen fontos, a film történelmi része viszont közhelyek halmozása egy lágerbeli életről, a „fekete” vonattal együtt, ami odavisz, meg sok-sok ismerős kellékkel. Egy máshol számtalanszor jobban, árnyaltabban feldolgozott munkatábori filmalkotás a maga rövidke toposzokat sorjázó kibontakozásával. A rendező, Szász Attila, reklámszakmás egyebek mellett, mintha egy noteszben pipálná ki, hogy na, ez is megvolt, meg az is ebből a sztálini Gulag-sztoriból. Persze, van a filmnek érdekes dimenziója. Hogy itt éppen németekről van szó, meg azokról, akik valahogy belekerültek a széles merítésű hálóba, például egy cigánylány. Mindenesetre csupa nő, mint mondtuk, mindössze pár férfi. Négyen talán a vonaton, azokból is kettőt lelőnek menet közben. Rajmundon azonban a golyó se fog, meg semmi. Rajmund maga az elpusztíthatatlan élet, dzsigolós fazonnal, kicsattanó egészséggel mászkál a haláltáborban is, így nem csoda, hogy az általa kiszemelt nő ösztönösen is a potenciális megmentőjét látja benne.

Lényeg, hogy a filmben csak feltűnnek, persze, a férfiak is. De legnagyobb számban orosz katonák, akik ugyancsak az abszolút sztereotípia szűk keretei között mozognak, de amúgy is csak jelzetek. Nem fontosak. Nem karakterek. Olybá tűnik, az édesanyjukat felajánlanák egy marék kapadohányért. Tudományos nevén mahorkáért, és ha nem láthatók épp, akkor a háttérben üvöltöznek esztelen barmok módjára, ami még akkor is zavaró egy műben, ha netán ez tényleg így is volt. Csoda, hogy nem erőszakolják a nőket folyton, azonban erre is biztos volt megfelelő sztálini rendelet, hogy a munkatábor nem valami ingyen-kupleráj, hanem olyan intézmény, amelyben rend a lelke mindennek. Uralkodik a szocialista erkölcs. És ha belehalnak is az ott halálra dolgoztatott nők, ebben az értelemben nem totál szabad prédák. Mindenesetre az egyszerű mezei bakának nem azok.

A legelgondolkodtatóbb figura mindenesetre ebben a filmben: a nevezetes Rajmund. Külön elemzés tárgya lehet. Bizonyos értelemben ő a Királyfi A Fehér Lovon. Nota bene! Mindennemű táborban mindig is voltak olyanok, akik többé-kevésbé jobban feltalálták magukat a többieknél. Kifejezett életösztön, ravaszság, átejtő képesség stb. A reklámszakmás PR rendező jól tudja, amit bárki normális egyébként, hogy elesett nőnek aligha lehet támasza egy maga is az éhenhalás szélén álló, csontjait a sír felé zörgető, tántorgó, távolról férfira emlékeztető múmia. Csányi Rajmundja, bizony, erőtől duzzad (nem is kellett lefogyni a szerephez), és csakugyan hamisítatlan macsó kinézettel mászkál a tárnában. De ebbe se rokkan bele. Dafke. Ő az, aki a tízparancsolatot pragmatikusan leegyszerűsíti: öt szabályba foglalja a túlélés technikai módszereit, Tarzan fizikumával rendelkezik a többi férfi majom között, s nem tud odaveszni. Akár ráeshetne a milánói dóm is. Csak a végén kell a szívének megszakadnia.

Végezetül felmerül a kérdés, mégis mi a megragadó ebben a nem sok új ismeretanyagot hömpölygető moziban. Éppen ez az: észreveszi magát a rendező, beleszövi az örökké működő szerelmi motívumot. És mit tud még Szász Attila? Egyet nagyon: a tragikus tudatra hatni. Mert mindezzel együtt megrázó filmet alkotott. Ha nem is olyan fontosat, ahogy némely kritikus véli. De a legnagyobb haditett mégis az volt, hogy megtalálta a főszerepre Gera Marinát. Vele ment, mint a karikacsapás (úgy tűnik). Mert neki valószínűleg csak a 45-46 (vagy hány?) kilóra való lefogyás volt a legnehezebb, a többi teljesen természetes az eszköztelennek nevezhető alakításában. Ami akár tökéletesnek is mondható.

​