A 2000-es években a dél-koreai film hatalmas nemzetközi sikerre tett szert többek között Park Chan-wook (Oldboy, Vonzások) és Bong Joon-ho (A halál jele, Snowpiercer) rendezőknek köszönhetően. Park és Bong jellemzően több műfaj (melodráma, vígjáték, thriller, horror) elemeit keverték össze, illetve használták fel szerzői víziójuk megvalósításához. Bong Joon-ho következetesen rendszerszintű kritikákat fogalmaz meg. Első zajos sikerfilmje, a valós történetet feldolgozó A halál jele a rosszul működő rendőrség intézményéből vezette le, hogy több mint harminc éven át nem tudták elkapni a csak az utóbbi hónapokban leleplezett hvaszongi sorozatgyilkost. A gazdatestben érdekesebb az óriásszörny társadalomra gyakorolt hatása, mint maga a monstrum. A Snowpiercer disztópiájában a száguldó vonatszerelvény vagonjai jelenünk társadalmi hierarchiáját képezik le a térben. Az Okja egy kvázi állatmesébe oltotta a multinacionális cégek kritikáját. A Cannes-ban a legrangosabb elismeréssel, az Arany Pálma-díjjal jutalmazott Élősködők pedig a 21. század fogyasztói társadalmainak alapproblémáiról, az egyre fokozódó osztályellentétekről, a kétségbeesett munkaerőpiaci versenyről és a felső tízezer közönyéről szól.

A dél-koreai rendező művének párdarabjai olyan, társadalmi osztályok közötti „határsértésekre” kihegyezett történetek, mint Luis Buñuel Viridianája, Pier Paolo Pasolini Teorémája, Alex van Warmerdam néhány éve bemutatott Borgmanja és Jordan Peele idén debütált Mije. Bár ugyanabban a városban élnek, az alagsori lakásukban nyomorgó, alkalmi munkákból tengődő Kiméket és a felső középosztályhoz tartozó Parkékat mégis egy világ választja el egymástól. Kimék egy napon megkapják a lehetőséget, hogy megízleljék a „boldogságot”, vagyis a gazdagságot, amikor az egyetemi tanulmányokról csak álmodozó fiú, Ki-woo barátja révén bejuthat Parkékhoz. Mivel jól megy neki a nyelv, így angoltanárnak adja ki magát, hogy korrepetálhassa az egyetem előtt álló Park-lányt, Da-hye-t. Miután sikeresen bekerült, Ki-woo beprotezsálja húgát, majd intrikáiknak köszönhetően (kirúgatják a sofőrt és a házvezetőnőt) édesapjuk és édesanyjuk is a gazdagok jó pénzért dolgozó alkalmazottja lehet. Amikor úgy tűnik, ördögi tervük sikerült, a Park család távollétében visszatér a házvezetőnő, Moon-gwang, aki rajtakapja a házban ünneplő Kiméket, kiderül az asszony sötét titka is, így az alsó osztály tagjai között megindul az élet-halál harc a felső osztály kegyeiért.

Bong Joon-ho zseniálisan keveri a műfajokat, váltja a hangnemeket és mélyíti el a felvázolt alapkonfliktust. Az Élősködők tulajdonképpen három részre, így legalább három populáris zsánerre bontható szét. Az első, bevezető rész maró humorú fekete komédia. Például beszédes a jelenetsor, amelyben Ki-woo testvére, Ki-jeong „véletlenül” otthagyja a bugyiját a Park család kocsijában, így a sofőrre terelve a gyanút, hogy az autóban volt dolga egy idegen nővel. Majd Parkék undorodva, mintegy „bűntárgyi bizonyítékként”, kesztyűs kézzel vizsgálják a zacskóba helyezett fehérneműt. Ilyen és ehhez hasonló, groteszkbe hajló gegek uralják Kimék beszivárgását és az alsóbb osztályokkal való mindenféle kontaktustól viszolygó gazdag család steril világát bemutató első részt. Ám már ebben a szekvenciában is jelen van korunk kapitalista társadalmainak tragikuma: az alsóbb osztályok (a kirúgatott sofőr és az elbocsátott házvezetőnő) kiszolgáltatottsága a felsőbb osztályoknak és a kíméletlen verseny a feljebbjutásért, a több pénzért, a másik eltiprása árán.

Ha Bong Joon-ho itt megállt volna, akkor az Élősködők inkább egy sötétebb tónusú Jiří Menzel-filmszatírára emlékeztetne. Ám a középső epizód groteszk pszichothrillerbe csap át, ami előkészíti a harmadik rész tragédiáját, valamint a komikumtól mentes, búskomor drámai végkifejletet. A film cselekményének tulajdonképpeni tárgyalórészében Bong feszült thrillerekre jellemző zárt szituációt teremt azáltal, hogy Parkék kirándulni mennek, így Kimék ideiglenesen elhagyhatják saját nyomornegyedüket, és „beköltözhetnek” a luxusvillába. Az egykori házvezetőnő visszatérésével a rendező kiélezi az alsó osztályon belüli ellentétet, hiszen Moon-gwang számára egyértelművé válik, kiknek „köszönheti” lecsúszását, és Kimék is ráébrednek az asszony sötét, már-már abszurd titkára, hogy a ház rejtett alagsorában bújtatja uzsorások által üldözött férjét, Geun-sae-t. Így Bong Joon-ho emeli a tétet, és előrevetíti, hogy innentől a nyomorultak még nyomorultabbakká válhatnak, és szó szerint mindenüket, még az életüket is elveszíthetik.

Bong a műfajokat szinte észrevétlenül csúsztatja egymásba, illetve képileg is érzékeltetett, finom átmenetekkel (például a tárgyalórész elején eleredő, baljóslatú, a szekvenciát záró özönvizet eredményező esővel) köti össze a zsánereket. Ez a műfajkeverés pedig nem puszta hatásvadászat, nem is posztmodern műfajjáték. Bong Joon-hót sokszor tévesen hasonlítják Quentin Tarantinóhoz, aki nagyon hasonlóan nyúl a populáris kultúra toposzaihoz. Ám Tarantinónál közel sem szervesül olyan tökéletesen a formajáték a cselekmény tartalmával, jelentésével, mint Bong műveiben. Az Élősködőkben azért volt szükség a zsánerek egymás mellé állítására és egymásba csúsztatására, mert a társadalomkritika miatt nagyon fontos, hogy a néző melyik műfajjal találkozik először. A film ilyen módon éri el azt, hogy a felvázolt, a tömegek számára mintegy láthatatlan vagy triviálisnak, már-már nevetségesnek tartott társadalmi problémát közelebbről lássuk, majd egyre komolyabban vegyük. Az Élősködőkben is szánalommal kevert undor, illetve közöny jellemzi a depriváltakra legfeljebb eszközként tekintő Park családot, és a harmadik rész véres tragédiáját is Park úr mélyíti el azáltal, hogy látványosan a közösség tudtára adja, nem bírja az egykori házvezetőnő férje, Geun-sae szagát.

Tehát Bong Joon-ho azért vezet el minket a komédiától a groteszken és a pszichothrilleren át a tragédiáig, hogy megtörje esetleges közönyünket, és meglássuk a távolról nevetségesnek tűnő emberi sorsokban az élettragédiákat. Ugyanakkor a néző arra is ráeszmélhet, hogy ugyanakkora szakadék van a fekete komédia és a tragédia között, mint az alsó és a felső osztályok között. Parkék számára csak annyiban érdekesek Kimék vagy akár Moon-gwang, amennyiben kiszolgálják őket. Már ha az alkalmazottak nem büdösek vagy betegek, mert ebben az esetben nem tekintenek rájuk emberi lényekként, csak lecserélhető, kidobható háztartási eszközökként (Moon-gwangot is azért rúgják ki, mert Kimék elhitették munkaadóikkal, hogy az asszonynak tuberkulózisa van). Ahogy a cselekmény első és harmadik részének zsánerei közötti szakadékot a középső, groteszk, erőszakos pszichothriller-epizód hidalja át, úgy a társadalmi osztályok között növekvő távolság is egyre nagyobb mértékű kiszolgáltatottságot, ellenszenvet és erőszakos cselekedeteket gerjeszt.

Persze Bong nem áll egyik oldalra sem, egy problémát ábrázol, illetve jár körbe. Sőt inkább mindkét családot áldozatként mutatja be, és az igazi bűnös nem egy ember vagy egy család, hanem egy egész rendszer, amelynek működésmódjából fakad gazdag és szegény ellentéte, valamint a „munkás munkásnak farkasa” jelenség. Parkék természetesnek veszik, hogy ők az urak, akiknek rengeteg pénzük van, tehetősek, megdolgoztak státuszukért, tehát a megtisztított, egyenruhába öltöztetett „alacsonyabb rendűek” szolgálják őket. Kimék pedig jogosan vannak felháborodva, hogy bár a törvények szerint a társadalom minden tagját ugyanazok a jogok illetik meg, ők mégis egy alagsori lakásban nyomorognak, „gazdagék” viszont drága autókban utaznak, finom ételeket és italokat fogyasztanak, és a városi bűzös szegénynegyed helyett zöldellő kertre nyílik az erkélyük. Parkék burokban élnek, osztályhelyzetükből adódik, hogy nem értik, nem is érthetik, valakinek miért nem áll módjában rendszeresen tisztálkodni, vagy miért van kitéve olyan betegségeknek, mint a tuberkulózis. Kimék pedig azt nem értik, hogy például nekik is van egy okos fiuk, Ki-woo, ám a gazdagok gyerekeivel ellentétben esélye sincs bekerülni az egyetemre. A társadalmi osztályok hirtelen „összeütközése” azért is vezet tragédiához, mert mindkét család csak a külsőségeket (Parkék a bűzt és a nyomort, Kimék a drága fogyasztási cikkeket és a szemfényvesztő luxusvillát) látja, de egymást nem értik. Illetve kölcsönösen kihasználják egymást, egyik fél sem tekint emberként a másikra. A lezárás a tragédiák tragédiája: bár más emberekkel, de ugyanaz folytatódik, illetve ismétlődik, ami a véres végkifejlethez vezetett, azaz az alsó osztályoknak marad az életfogytig tartó álmodozás a gazdagok „eleve elrendelt” jólétéről.

Bong Joon-ho ismét nagyon eltalálta az arányokat, és minden ízében remek, elgondolkodtató, cselekvésre ösztönző filmet alkotott, mélabús végkifejlete csendes tüntetés a fogyasztói kapitalizmus embertelensége ellen. Szerencsés véletlen, hogy a film hazánkban (és még néhány másik országban) az ünnepi szezonban került a mozikba, mert a karácsonyt megelőző fekete pénteki bevásárlási őrület több szempontból kísértetiesen rímel Bong művére.