Ismerve a székelyföldi tájak hangulatát és szépségét, évek óta várom, hogy mikor jön végre az első itt játszódó krimi, bűnügyi sorozat vagy akár szociomozi. Három évvel ezelőtt aztán megjelent az HBO Europe négyrészes román minisorozata, A néma völgy, ahol a cselekmény Brassóban és környékén játszódott, most pedig itt van Bagota Béla első nagyjátékfilmje, a Valan – Az angyalok völgye. Érdekes, hogy a rendező először magyarországi helyszínekben gondolkodott, s csak később esett a választása Erdélyre. Bagota a film erdélyi származású producerével és látványtervezőjével több székelyföldi település bejárása után döntött Balánbánya mellett – a film címe a város román nevének (Balan) és a völgy szó román változatának (vale) összevonásából származik. A település kedvéért még az eredeti forgatókönyvet is átdolgozta a bányavárosra, amelytől öt kilométerre található az Olt forrása.

A skandináv thrillerek erdélyi megfelelőjeként reklámozott Valan valóban magán viseli a műfaji jellegzetességeket, működik benne a lélektani szál, de a filmnek legalább ilyen meghatározó vonulata a társadalomábrázolás, a szociális reflexió. A történet középpontjában egy brassói rendőr áll, aki emberkereskedők után nyomoz. Péter (Krisztik Csaba) motivációja egyértelmű: a húgának nyoma veszett az 1989-es forradalom zűrzavarában, s a történtek miatt azóta is önmagát hibáztatja. Aztán huszonkét év elteltével érkezik egy telefonhívás: a szülővárosa melletti erdőségben találtak egy holttestet, amely alighanem Julié. Péter hazatér Valanba, s ezzel megnyílik előttünk egy világ a maga teljes mélységében, a lepusztult bányaváros, a posztszocialista nihil, az atomjaira hullott társadalom, ahol az alkohol, az erőszak és a helyi maffia az úr.

Az alaphelyzetet láttuk már ezerszer, és a film derekasan letudja ezt a leckét. A magányosan nyomozó hős megpróbálja felkutatni az igazságot ebben a hazugságoktól és elhallgatásoktól terhes, mégis ismerős közegben. A kemény, de nagyszívű zsaru átmegy a falon is, konfliktusba kerül egykori közösségének tagjaival. A cselekmény fordulatai fenntartják a néző érdeklődését, a jótékony homály és a feszültség végig velünk marad. Ezek a fordulatok mégis ismerősek, a jók nem mindig jók, a rosszak nem mindig rosszak, a bolond nem mindig bolond. Néhány váratlan csavart leszámítva az edzett krimitekintetet nem érik valódi meglepetések: a helyi emberkereskedő-hálózat vezetője az a férfi, akivel a főhős már az iskolában összebalhézott; a városi rendőrkapitány korrupt, alkoholista zsírzabálóból válik karizmatikus zsaruvá; a főhős megmenti az aktuálisan eltűnt lány édesanyját, majd szeretkezik vele (a szomszéd természetesen észreveszi). A sort még lehetne folytatni. Néha olyan érzésünk van, mintha a filmet tervasztalon készítették volna el, ahol minden milliméternek, azaz minden képnek és mondatnak különleges jelentősége van. Első nagyfilm ide vagy oda, Bagota Béla – aki részt vett az Aranyélet munkálataiban és más, Magyarországon forgatott hollywoodi produkcióban is – profi munkát végzett, de a profizmus ebben az esetben némi sterilitást is jelent.

A film képi világa (operatőr: Garas Dániel) viszont elragadóan professzionális, hatásosak a drónfelvételekről felvett, behavazott fenyvesek, a völgyben végigkúszó város lepusztult panelházai és szegényes udvarai. Misztikus tájak, áthatolhatatlan erdők, sötét fakerítések, félhomályos otthonok. Csodálatos képek, amelyek már-már átlépik a szociogiccs határát, valójában azonban csak belépőt jelentenek azokba az intim terekbe, ahol a film megmutatja legnagyobb erősségeit. A Valan az atmoszférateremtéstől, a szociális miliő ábrázolásától és a szereplők által megformált karakterek hitelességétől lesz jó film. A film mikroszintjeit, a párbeszédeket, a figurákat, a kulisszákat belengi valami kellemes természetesség – aki jól ismeri ezeket a pusztulásra ítélt posztszocialista vidékeket, azok számára otthonos és hihető minden, ami a mozivásznon történik. Ez az a világ, ahol a rendőrkapitány a földön fekve alszik az irodájában, ahol a lakásbelsőkben egyszerre uralkodik a szegénység és az akarat arra, hogy maradjon valami az egykori méltóságból, a rendből, a hagyományokból. Életszerűvé teszi a filmet a nyelvhasználat, ahogy a szereplők egy dialóguson belül is váltogatják a magyart és a románt – lehet, hogy tévedek, de az erdélyi mindennapok megfigyelőjeként én is gyakran tapasztaltam ezt az átjárást. Izgalmas, hogy milyen „másfajta” magyart beszélnek a különböző szereplők az ájtatos nagybácsi (Hatházi András) kenetteljes hangjától a félkegyelmű templomszolga, Norbi (Rácz Endre) frusztrált, hangsúlytalan motyogásáig. A szereplőválasztás is telitalálat, egy filmet sokszor a főhős képtelen elvinni a vállán, ha a mellékszereplők súlytalanok. A Valanban viszont minden mellékszereplő hozzáad valamit a nagy egészhez. A túlsúlyos törvényszéki orvos joviális figurája (Erdei Gábor) ugyanúgy él, mint az eltűnt lányát dúvadként kereső apa (Mátray Gábor) karaktere. A karakterek életszerűségét erősítik a párbeszédek és a jelenetek, nyoma sincs a magyar filmekben gyakran tapasztalható modorosságnak, túljátszásnak. A színészek egyszerű dolgokat mondanak és tesznek a vásznon, játékuk mégis felépített, komplex személyiségeket sejtet, kész karakterek. Pont olyanok, amilyennek azokat az embereket képzelem, akiknek a szerepét megformálják. A párbeszédekből gyakran hiányzik a lekerekítés, és ez a töredékesség is növeli a folyamatos feszültséget. A néhol kiszámítható cselekményvezetést például az a zavar teszi dinamikussá, hogy sokáig nem tudjuk eldönteni, melyik szál a valódi: a lányok egy (vallási fanatikus) sorozatgyilkos miatt tűnnek el a városból, vagy az emberkereskedők vásárolják meg őket.

A filmnek különös jelentőséget ad a nyári caracali tragédia. A dél-romániai városban két lány tűnt el rövid időn belül, és egy 66 éves férfi beismerte, hogy ő követte el a gyilkosságokat, de amikor a második áldozat holttestét még nem találta meg a rendőrség, olyan feltételezések is szárnyra kaptak, amelyek szerint a férfi (akit más hírek szerint szexuális bűncselekmény elkövetése miatt kitiltottak Olaszországból) valójában csak a környéket rettegésben tartó embercsempész-maffiának falazott, és azért húzta az időt, hogy a bűnbandának legyen ideje kicsempészni a lányt Romániából. Az eset nyomán fény derült arra is, hogy a 15 éves áldozat a fogva tartása közben többször beszélt a segélyhívó szolgálat képviselőivel, akik az utólag nyilvánosságra került hangfelvételek alapján nem vették komolyan a hívását, s többször is agresszívan beszéltek vele. A Valan pontosan bemutatja a társadalmi miliőt, a hierarchikus viszonyokat és az emberkereskedelemben érintett szereplők (áldozatok, szülők, hatóságok) személyes motívumait és korlátait – azt a világot, amelyben a nők és a gyerekek másodrendűek, ahol sem a társadalmi mobilitás értelmében, sem földrajzi értelemben nincsenek kitörési lehetőségek. Vagy ha igen, akkor gyakran csak egy út marad, az utolsó áruba bocsátható érték, a test feladása, a testi önrendelkezésről való lemondás. A Valan világában (amely csak látszólag egy isten háta mögötti világ, sokkal-sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk) az a legdermesztőbb, hogy ezeket a testeket mennyien használják, és hogy ezek a kiszolgáltatottságok mennyire a mindennapi rend részévé válhatnak egy adott közösségben.