Néhány héttel ezelőtt kaptam azt a felkérést, hogy nyissam meg Krász Kíra fotókiállítását. 24 éves lány, Brightonban végzett fotós szakon, a diplomakiállításával második helyet szerzett Londonban, de már egy fotókönyves cégtől kapott díja is van. Amikor találkoztunk, nem sejtettem, hogy mit jelent számára a fotózás, és a magam egyszerű módján hagyományos értelemben vett fotókra gondoltam. Vagyis olyan képekre, amelyeket a művész elkészít, fotópapírra nyomtat, bekeretez, majd kiállítja őket. Amilyeneket általában látni szoktam kiállításokon. Az előzetesen küldött anyagból és a találkozóra elhozott munkákból rögtön láttam, hogy itt másról van szó.

A itt látható fotók nem igazán mutatnak klasszikus műfaji kapcsolódásokat egymással – már amennyiben lehet ilyet állítani, amennyiben lehet ilyen tipologizáló szándékunk a fotográfiai munkákkal szemben. Nem tájképek, nem szociofotók, nem portrék, nem formanyelvi tanulmányok. Egy kicsit, persze, azok is, mindegyikből egy csipetnyi, de ez sem igazán pontos, nem ez a lényeg. Ezeken a munkákon a fotó és az anyag találkozásának összjátékára kerül a hangsúly. A kép, akár digitális, akár analóg módon készül el, mégiscsak a nyomtatás során nyeri el végső formáját, a maga testét. Szigetelőszalaggal bevont papíron, zsírpapíron, régi füzetek, tankönyvek és atlaszok megsárgult oldalain. Ez esetben a kép a hordozóján keresztül új és új értelmet nyer, a létrehozott mű jelentése megsokszorozódik.

Krász Kíra saját bevallása szerint a fotókat még a tudatosság beállta előtt rögzítette, s csak a nyomtatás során derült ki számára, hogy pontosan mi a szerepük. Ahogyan fogalmaz: „Rétegekkel dolgoztam, hogy az előzőleg megtanult anyagot (ami legyen tankönyv, füzetlap, besárgult jegyzet) felülírhassam a később szerzett tapasztalattal. A projekt ezért nem egy adott témát dolgoz fel, a képek és a gondolatok csak a nyomtatás folyamatában válnak egésszé.” Az így létrejött fotók a befogadó számára intellektuális kihívást jelentenek, olyan képzőművészeti produktumok, amelyek nem elsősorban az esztétikai tökéletességgel kívánnak ránk hatni. Inkább rejtvényeket, feladványokat állítanak a befogadó elé, az „esztétikai élmény” itt az alkotó által emlegetett „egész”-hez vezető út, amelyet mindannyian magunk járunk be.

Krász Kíra trükkje, hogy miközben ezek a fotók intellektuális síkon mozognak, és a technikai megvalósításuk körülményei legalább olyan fontosak, mint az esztétikai értékük, mégis kézzelfoghatók, a személyesség szintjén is megragadják a befogadót. Több olyan fotót is találtam ebben az anyagban, amelyhez, már az első pillanattól kezdve, úgy éreztem, közöm van. Közülük is egyet szeretnék kiemelni, a fiút, aki klottgatyában, az orrát befogva készül a víz alá merülésre – mindezt a földrajzi atlaszból kivágott oldalra nyomtatva, Óceánia szigetvilágánál. Fidzsi, Tonga, Vanuatu! Kék az úszónadrág, kék a térkép alapszíne, minden kékben úszik. Számomra ez a kép egyszerre hozza vissza a kamaszkori emlékeimet, amikor órákon át képes voltan nézegetni a földrajzi atlaszt, az ismeretlen városok neveit és a táblázatokat. A föld jelentősebb magasan fekvő városai. A föld leghosszabb hídjai. A régi atlaszokban még a mangánérctermelésről és az egy főre eső birkaállományról is voltak kimutatások. De ha elfelejtem a statisztikákat, akkor is el vagyok varázsolva: az Adriában én is szeretek másfél méteres merülésekkel kísérletezni, ráadásul a fotó felidézi az egyik kedvenc filmemet, A nagy kékséget, ahol Jacques az utolsó merülése során enged a vágyainak, és ahelyett, hogy a felszínre jönne, tovább ereszkedik, az ismeretlen felé, bele a nagy kékségbe, feketeségbe. Számomra ez mind benne van ebben az egy fotóban, s ennél több talán nem is kell.

„Az összhang néha formai, máskor tartalmi” – írja az alkotó, és jólesik elmerülni ebben a sok kis összhangban. Nézni a többi, térképre elhelyezett fotót, a szigetelőszalagra nyomtatott magnóliaerdőt, a zsírpapír révén megváltozott színeket, a képek furcsa matematikáját. A kifacsart pózokban megörökített testeket, a libabőrt a combon. Azokat a mikropillanatokat, amelyeket nap mint nap átélünk, talán észre sem vesszük őket, de fotóként kiállítva valahogy mégis megragadja a tekintetünket. Azt a furcsa képi és asszociatív játékot, amit a megsárgult tankönyvek lapjaira printelt fotók előhívnak. A bevonalazott szántóföldet, amiről először azt hittem, hogy a tenger. A vonalazós játék különösen izgalmas: egy vonal a kanyar után egyenesen folytatja a gerincoszlopot, öt vonal kottát képez a fej nélküli lóval a háttérben, ez már szinte installáció. A kiállítás címadó fotóján a csigaház redőiből nőnek ki ezek a kis fehér, pókfonálszerű vonalkák, szimbolizálva a permanens változást, átalakulást, az evolúciót.

Bizonyára mindenki feltette már magának azt a kérdést, hogy mit vár egy művészi alkotástól. Egy festménytől, egy filmtől, egy regénytől, egy fotótól? Szépséget? Megnyugvást? Magyarázatot a világ működésére? Százféle válasz van. Én leginkább azt várom a művészettől, hogy jó értelemben mellbe vágjon, hatással legyen rám, új perspektívákat, megértési horizontokat, életvilágokat mutasson fel. Hogy ne kész válaszokat adjon, hanem mutassa fel az alternatívákat, inspirálja a képzeletemet. Szeretem, ha a szimbólumok jelentései körül jótékony zavar keletkezik, ha a dolgok átfordíthatók egymásba. Krász Kíra fotói ilyenek, asszociációs láncokat indítanak be, működtetni kezdik a fantáziát. Az itt látható munkák között alighanem mindannyian találunk olyat, amely megnyitja a világot bennünk, körülöttünk. Ezt kívánom Önöknek – Krász Kírának pedig további szép sikereket.