Amszterdam kikötőváros. Nem ismerek sok kikötővárost, talán még Londont ezen kívül, de az ma már nem élő kikötő. Összehord itt mindenféle népet a tenger: angol szexturistákat, távol-keleti hegedűművész-növendékeket, Suriname-kiállítást és hibrid szobrászatot. A hollandon kívül mindenki beszél angolul és németül, de valahogy mindig akad valaki, aki épp ott van, ahol kell, és tud franciául is. A városban a legnépszerűbb applikáció – nem reprezentatív kutatásom szerint – amúgy is a Duolingo. Duolingóznak a spanyol tinédzser turisták a kínai vendéglőben (mert láthatólag zavarja őket, hogy nem beszélnek elég jól angolul itt, ahol mindenki beszél), duolingózik a fekete-fehér meleg pár a villamoson (mert a fekete srác meg akar mutatni valami nyelvi különlegességet párjának). A lányom, Flóra is előveszi a Duolingót a 35 perces villamosúton, bár már két hete rá se nézett a franciára. Bábel egyfajta harmonikus változata a város, ahol senkit se zavar, ha valaki más nyelven beszél, azonnal nyelvet vált, és folytatja.

Elképzelhetetlenül sokan vannak. Az utcák dugig vannak emberekkel. A régi Sziget jut eszembe, ahogy hömpölyög a fesztiválozók sokasága. Ha autóval járnának, sztrádákat kellene építeni minden csatorna helyére. De nem autóval járnak, hanem biciklivel. A főpályaudvar környékén legalább öt bicikliparkolót látunk, egymás mellé kötözött biciklidzsungelt, emeletes bicikli-parkolóházat, régi vasúti épületet bicikliraktárnak átalakítva. A biciklisek uralják a várost, az autósok a gyorsforgalmi utakra szorulnak, a gyalogosok pedig kapkodják a fejüket, hogy éppen honnan csöngetnek rájuk. Nem kellemes tömeg, túl sok, túl hangos, türelmetlen, átgázol rajtad, nagyon kevés nyilvános ülőhely van a városban, mindenki megy. Ha megállnak, akkor coffee shopokban állnak meg, vagy kocsmákban, de én kislánnyal vagyok, nem ma fogok rágyújtani. Nem szívtam vagy 15 éve, a fű édes illatát harapni lehet minden utcában; persze, hogy szívesen tenném, nem is kérdés. Tavaly is voltunk itt, azóta a gyerekeim azonnal felkapják a fejüket, ha Magyarországon éreznek fűszagot, beleivódik az ember orrába. A belváros érzéki szövetének meghatározó része ez a szag, éppúgy, mint a harangjáték hangja.

Furulyaversenyre jöttünk, az Open Recorder Days Amsterdamra, ami a világ legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye. 4 nap, 200 résztvevő 20 különböző országból: 40 tagú tajvani gyerek-furulyaegyüttestől kezdve (Grieg Peer Gyntjéből játszanak ijesztően tökéletesre csiszolva) hétéves luxemburgi csodagyereken át (egy jazz sztenderdet hallunk tőle, óvodásnak néz ki, olyan picike, de szaxofont csinál a furulyából) kelet-európai vándorokig. Flóra nem szerepel túl jól, részben azért, mert törött furulyával játszik: most tört el vagy sem, nem tudjuk, de nem vettük észre, amíg el nem kezdte játszani első versenydarabját, akkor viszont már késő, nem lehet kicserélni (másnap ezt a darabot újrajátszhatja, de a kár már megtörtént). De nem is ezért jöttünk, illetve ha jól szerepelt volna, örültünk volna, de nem vagyunk naivak. Annak örülünk inkább, hogy két ismerősünk is győztesként fejezi be a versenyt.

Erre a versenyre fel kell készülni, és pontosan ezért jöttünk Amszterdamba. De persze a verseny is csak eszköz: ha meg akarod tudni mindazt, amit érdemes a mai furulyáról, utazz Amszterdamba. A modern furulyajáték hazája Hollandia. Frans Bruggent 1955-ben, 21 évesen nevezték ki a hágai zeneakadémia professzorává, ő és tanítványai (közülük Walter van Hauwe mesterkurzust tartott idén) tették a furulyát újra – a 18. század óta először – élő hangszerré.

A verseny gálája a zeneszerző-verseny döntőjével kezdődik. Tizenöt elkészült darabból hármat válogatott a zsűri a döntőbe. Már a darabok előzetes leírásainak elolvasásakor elakad a lélegzetem, és az előadások csak tovább növelik a sokkot. Három darab, egészen eltérő kompozíciós elvekkel, de mintha a maguk teljességében akarnák és lennének képesek bemutatni a kortárs művészet lehetőségeit. A versenykiírás furulyára és ütőhangszerekre írt darabokat kért, amelyek esetében nem kötelező, de előnyben részesített az elektronikával való organikus kapcsolat. Az első egy posztmodern palimpszesztus, Era a címe, és egy 1400 körül írt Era Venus című madrigál egyetlen fennmaradt sora szolgál az alapjául. Ez látszik a levakart és átírt pergamen legalsó vagy legelső rétegéből, erre épülnek fel a frázisfragmentumokból, hangfragmentumokból építkező struktúratöredékek, amelyek a darab szétszabdalt és felfeslő szövetét alkotják. Barthes és Derrida furulyára. Zseniális, ugyanakkor nem mondanám, hogy az én szájízem szerint való lehetne, gondolom közben. Posztmodern állapot, ahonnan nem nagyon vezet tovább út. Azért mégis lenyűgöző, hogy a huszonhat éves francia szerző (Severin Dornier) mennyire konzekvensen valósítja meg. Az elektronikus rész egy élőben vezérelt vagy vezényelt énekfelvétel és ambient háttér.

A második darab valami egész más. Tulajdonképpen nem is akar zene lenni, hang-tájképnek nevezi magát, illetve „absztrakt utazásnak” e tájban. Sokkal inkább hasonlít immerzív képzőművészeti alkotásokhoz, mint zenedarabhoz, ahol az immerziót tisztán hangok biztosítják. Team Lab zenében, vagy még inkább hangzásban. A furulya és az elektronikus hangzás együtt ad ki valamiféle narratívát, amely a maga absztrakt voltában teljesen meghatározatlan marad, mégis van valamiféle „iránya”, ahogy Danny de Graan, a 46 éves holland zeneszerző írja. Épp szeptemberben voltam egy digitális immerzióról szóló képzőművészeti és bölcsészettudományos konferencián és kiállításon Londonban: a kulturális szálak szinte a szemem előtt szövődnek egybe, amint hallgatom. Ugyanakkor ez sem az én zeném: problémátlanul immerzív és narratív, két olyan jellemző, amelyet elfogadhatatlannak tartok, ósdi modernista meggyőződéseim miatt.

A harmadik darabot szintén egy huszonhat éves zeneszerző, a japán Hibiki Mukai írta, négy furulyára ütőshangszerekre és élő elektronikára, a címe Mechanikus bőr. Az ütőhangszer metalofon és dob, az elektronika pedig a furulyahangok modulálására szolgál. A darab tulajdonképpen egy concerto. A szólót Hidehiro Nakamura, egy fiatal japán furulyás (mint minden előadó, ő is a versenynek helyt adó Conservatorium van Amsterdam hallgatója) játssza, a három másik furulya a zenekart biztosítja hozzá. Nakamura a japán avantgárd furulya legjobb hagyományai alapján értelmezi a darabot, lélegzetelállító, amit művel. A japán fuvola fújása az európai fuvolára, tartása a furulyára emlékeztet, a japán avantgárd ennek a hagyományos hangszernek a hangját utánozta sokszor a furulyán, oly módon, hogy a szélcsatornába kicsit távolabbról fúj bele a játékos. Nem könnyű technika, és a szóló nagy részét így kell játszani. A darab sztenderd avantgárd szólófurulya-darab lenne, Ryohei Hirose vagy Maki Ishii stílusában, ha nem lenne a furulyazenekar. Mert a három másik furulya állandó duplanyelvvel játszva (nagyon gyors artikulációt lehetővé tevő, de a játékos számára rendkívül fárasztó furulyatechnika) ad kíséretet, amelyet az elektronikus moduláció furulyazenekarrá fejleszt: így jön létre ez a meghökkentő avantgárd concerto, amely semmi kétséget nem hagy afelől, hogy van folytatása a digitális „augmented reality” korában az annyiszor temetett nagymodernizmusnak.

Egy francia dekonstruktor, egy holland virtuális tájépítész és egy japán újmodernista találkozása a kikötővárosban. Megnyugvásomra a zsűri is a harmadik darabot értékelte a legjobbnak, de afelől sincs kétségem, hogy éppen e három darab együttese mutathatott csak be valamiféle teljes panorámát.

A furulyaverseny gálája ezek után szinte csak ráadás volt. Mondanom sem kell, hogy kiemelkedő tehetségek egész sora játszott, de ma nem a személyekről szeretnék beszélni, hanem az egészről. Vagy legalábbis arról az egészről, ami számomra, autodidakta furulyafanatikus számára innen, ebből a mediterrán, de tengertelen városból látszik. Onnan, ahol a furulyás régizene néhány megszállott és elhivatott tanáregyéniség önképzésén áll vagy bukik. Onnan, ahol az egyetlen régizene kíséretére és játszására alkalmas csembaló a városi zenekar egyik raktárában áll, hét lakat alatt. (És amelyet egyre megy, hogy országos tehetség vagy más próbálna használatba venni, azzal utasítják el, hogy ahhoz sok pénzért fel kéne hangolni, noha tudvalevőleg minden csembalót maga a játékos hangol fel.) És végül abból a városból, ahol a kortárs furulya valószínűleg teljes mértékben ismeretlen.

A furulya a régizene és az avantgárd zene emblematikus hangszere. A versenyen voltak, akik romantikus darabokat játszottak, de ezeket a zsűri vagy nem értékelte olyan nagyra, vagy nem emelte ki őket, hogy a gálán is elhangozzanak: ebben nincs újdonság, nagyon kevés lehetősége van a furulyának ezen darabok megszólaltatására. Ugyanakkor Amszterdamban a hangsúlyok a kortárs zene és a kora barokk irányába tolódnak el. Ez már a verseny különdíjaiban is megmutatkozik, a legjobb kortárs előadást éppúgy külön díjazzák, mint a legjobb diminuációt (kora barokk díszítést). A nagybarokk furulyadarabok – amelyek a hatvanas évektől kezdve a furulyaművészek repertoárjának nagy részét tették ki – jelen vannak, de mintha senkit sem érdekelnének. A kortárs furulyajáték egyrészről a nagyon régiben, másrészről a nagyon újban talál fogódzókat. Ugyanekkor felértékelődik a lokalitás szerepe is: a kikötőváros kifejezetten érdeklődik a helyi modernizmusok és helyi régmúltak iránt. A japán avantgárdot japán szólista játssza, de európai zenészek kísérik, a szlovákiai (magyar) furulyáslány darabjai közül Jan Novák cseh zeneszerző darabját válogatják a műsorba, a kora barokk itáliai darabnak a rá jellemző hangszeren és stílusban kell megszólalnia.

Nyitott furulyanapok, a nyitottság új értelmében. Nem multikulturalizmus ez, a furulya univerzális, nem japán fuvolán szól a japán avantgárd, ugyanakkor mégis lokális: léteznek helyi avantgárdok, léteznek félig elfeledett történeti korszakok, amelyek jellegzetességeit (a korabeli hangszer rekonstrukciójától a korabeli játéktechnika rekonstrukciójáig) be kell mutatnia a játékosnak. A zsűri tökéletesen tudatában van feladatának, amikor összeállítja a versenydarabokból a gála műsorát. Nyitott furulyanapok a 21. században: ennek mondania kell valamit, nem lehet üres szlogen.